„– Negyven évet dolgozott a roma és a magyar közéletben. Ennek nyomán ment előbbre a világ?” „– Nem. De mégis; mert ez alatt az idő alatt, ameddig volt lehetőségünk intézményi szinten is dolgozni (…), addig mi megmutattuk, mindenki számára jól láthatóan, hogy egy kis intézmény működhet úgy, mint egy országos cigány művészeti központ. (…) Úgy működtünk, hogy ami nem volt, az valójában jól láthatóan működött.” (Szabad Európa)
2022-ben jelent meg Zsigó Jenő életinterjú-kötete Vezetőszáron címmel. Ez volt a Tények és tanúk-sorozatban az első könyv, ami a magyarországi történelem roma szempontú vizsgálatát jelenítette meg; egy évvel később követte Daróczi Ágnes visszaemlékezése, a Hosszú az út előttem.
Zsigóval Neményi Mária beszélgetett, és ő szerkesztette az anyagot tizenhat fejezetes monológgá. Ezt követi a függelék, ami cikkeken és felszólalásokon keresztül ad képet Zsigó munkásságáról. A kötetből egy szigorú, hajlíthatatlan ember képe rajzolódik ki; egy emberé, aki arra tette fel életét, hogy a cigánymagyarok elidegeníthetetlen jogaiért, a „sajátosság megélhető méltóságáért” dolgozzon. Ameddig hagyták.
Az állam lelkiismeretei
Semmi agresszió nem volt benne, csak éppen nem értette, hogy miért kéne kompromisszumot kötnie, mesélte György Péter Zsigó 60. születésnapján: „Zsigó nem makacs természet, nem maximalista típus, nem kérlelhetetlen, hanem egyszerűen dolgozik”.
A Vezetőszáron középpontjában a munka áll: a könyv első oldalai épphogy átsuhannak a nyírbátori gyerekkoron, és már meg is érkezünk Budapestre, ahol Zsigó 1980-ban a 15. kerület cigányügyi előadója lett.
Belépett tehát a roma közéletbe, és innentől kezdve megállás nélkül dolgozott, életét áldozva a hivatásának.
A zsigói életmű több volt elkötelezettségnél, munkamorálnál. Hiszen mikor tevékenykedni kezdett, egy olyan kisebbség tagjaként, egy olyan kisebbségért tette, amelynek létezését az állam tagadta. Amikor bezáratták intézményeit, egy kisebbség kulturális központjai szűntek meg, melyet a rendszerváltás óta 80-90 százalékos munkanélküliség sújtott. Amikor egyenlőségről és képviseletről beszélt, a többségi társadalom ezalatt kiváltságot, adományt értett – nem pedig azt, ami valójában volt: elidegeníthetetlen jog.
Zsigó fáradhatatlanul dolgozott, a szó legmozgalmibb, legmunkásabb értelmében. Munkája az élete volt és az életéről szólt – pontosabban egymillió cigánymagyar életéről, vagyis az ország életéről. Cigányügyi előadóként iskolákat, családokat keresett fel, tanulmányi támogatásokat szervezett és táboroztatott. „Mi voltunk az állam lelkiismerete, az állam jóindulata, az állam segítőkészsége. Az állam jövőtervezői voltunk” – írja.
Az Ando Drom
A táboroztatások és a gyerekfoglalkozások révén jött létre az Ando Drom. A nemzetközi hírű zenekar több generációt megért, öt lemeze jelent meg, az általuk megzenésített Zöld az erdő pedig a cigánymagyarok spontán himnuszává vált.
1995-ben, Cseh Tamás születésnapján az Ando Drom elsöprő erejű, lélekbe markoló dallal ajándékozta meg a világot: Cseh Tamás Ten Years After című számát énekelték el a Zöld az erdővel összedolgozva. „Amikor a Zöld az erdő első strófája után elkezdtük énekelni a »csak húsz év múlva, száz év múlva ne ez a dal legyen« verziót, a közönség felállva tapsolt, jelezve, pontosan értik a közös sorsra tett utalást” – emlékszik vissza Zsigó a könyvben.
42 hasznos négyzetméter
„Vezetőszáron mozgatott lelkes, tehetséges, okos, felkészült emberek [voltunk], akik odaadó lelkesedéssel dolgoztak éveken, évtizedeken keresztül, és talán az odaadó lelkesültségünk miatt nem láttuk magunkon a szorosan fogott vezetőszárat” – írja Zsigó a könyv első fejezeteiben. A kötet lépésről lépésre dokumentálja, ahogy Zsigó és társai – sokszor lehetetlen körülményekkel dacolva – létrehozták a cigány kulturális és közélet központjait;
aztán „a vezetőszárat megint megrántották”, és évek, évtizedek munkája hullt porba.
A Fővárosi Cigány Szociális Művelődési és Módszertani Központot, későbbi nevén Romano Khert (Cigány Ház) 1987-ben alapították. Zsigó igazgatósága alatt az intézmény a budapesti kulturális élet szerves részévé vált – anélkül, hogy valaha is átköltözhetett volna a 15. kerületi 42 hasznos négyzetméteréről egy méltóbb helyre.
„Mindez azon a Budapesten történt, ahova külföldi delegációk jöttek, hogy lássák a Cigány Házat, mert jókat hallottak felőle. De amikor kijöttek az Énekes utcai volt orvosi rendelőbe, be sem akartak lépni: keresték – hol az intézmény? Hát ott” – írja Zsigó. A Romano Kher 2010 januárjáig működött – akkor kirúgták éléről Zsigót és társait, és közölték velük, hogy az intézmény december 31-ével megszűnt. (A Romano Kher jogutódja, a FROKK képtelennek bizonyult feladatainak elvégzésére. 2021-ben a FROKKot átnevezték Romano Kherre, hogy új lendületet adjanak az intézménynek tizenkét, lényegében eltékozolt év után.)
Hasonló sorsra jutott a Roma Parlament, amely civil ernyőszervezetként jött létre, és jogvédő, konfliktusmegelőző és kulturális központtá nőtte ki magát. Az intézmény ellen folytatott adminisztratív hadjárat 2016-ban csúcsosodott ki:
a rendőrség lezárta a Roma Parlament épületét, dokumentumait elszállította.
Az eljárás szégyenletességét tovább fokozta, hogy két évvel később a kiürített intézet udvarán helyezték le a Cziffra Művészeti Központ alapkövét – a Központból azonban a mai napig nem lett semmi.
„A tíz év már közvetett népirtás”
Az intézmények története mellett Zsigó kibontja a romák és a többségi társadalom, valamint a kormány viszonyára vonatkozó meggyőződéseit is. A nyelv, amit használ higgadt és pontos, és a függeléket olvasva láthatjuk, hogy elvei, követelései végigkísérték munkásságát: amit Zsigó megfogalmaz 2022-ben, azt megfogalmazta már tíz, húsz és harminc éve is. „A rendszerek változnak, a cigánypolitikájuk nem” – szól tézise.
Hogy lehet ép ésszel elviselni, hogy az évtizedről évtizedre elismételt diagnózis ellenére semmi sem változott – sőt, a helyzet csak tovább súlyosbodott? A stagnálás, a kormányok változtatásra való képtelenség, illetve a változtatásra való hajlandóság hiánya Zsigó számára megbocsáthatatlan: „Úgy beszélünk folyamatosan a legsúlyosabb társadalmi mulasztásokról, mintha egyébként ez egy normális társadalom normális velejárója lenne”.
A kötetben Zsigó felhívja a figyelmet a romák túltámogatottsági mítoszának hazugságaira.
Beszél a védetté nyilvánított gyűlöletbeszéd veszélyeiről, és felelősségre vonja a pártokat, valamint a rendszerváltás utáni kormányokat, akik a lakosság faji előítéleteibe takarózva („a népet nem lehet leváltani!”) váltak a rasszizmus szekértolójává: „az államnak vannak eszközei, szembeszállhatott volna a rasszista állampolgári gondolkodásmóddal, és különösen a cselekedetekkel” – írja.
Elutasítja az 1993-as kisebbségi törvényt és a kisebbségképviseleti rendszer következtében az Országos Cigány Önkormányzatban kialakult „cigány egypártrendszert”. Hangsúlyozza a cigány népességről szóló statisztikai adatok szükségességét, szembeállítva ezt a „színvak” politikai gyakorlattal, ami funkcionálisan „cigánymentes övezetté” alakította az EU-s forrásokat. Évek óta ismert tény, hogy a cigánymagyarok a többségi társadalom tagjaihoz viszonyítva átlagosan tíz évvel kevesebbet élnek.
„Miért vesznek el tíz évet, vagy akár csak egyet is a cigányoktól?
A tíz év már közvetett népirtás. Miért nem használjuk ezt a nyelvet? Kinek van joga ezt megkérdőjelezni?”
Zsigó: az államférfi, akit nem ismertünk fel
A Vezetőszáron higgadt, kérlelhetetlen szembesítés. Nyíltan vádolja a magyar kormányok sorát és a magyar politika résztvevőit; vádolja a roma képviselők megalkuvását és a többségi társadalom közömbösségét, gyűlöletét. Nehéz olvasmány, mert annak kell lennie. Mert – ahogy Zsigó mondta 70. születésnapján – sokáig már nem lehet hallgatni.
„Zsigó csendes szavai száz meg száz lapon át sorjáznak a szemünk előtt, és amíg szép lassan haladunk közöttük, lényegében jeremiádává olvassuk egybe őket. Ez az a nyelv. Egy közvádló prófétai dühét halljuk zengeni és dörögni, miközben ő két lábon áll a földön, zavarba ejtő természetességgel” – írta Fehér Renátó a kötetről szóló cikkében. És valóban:
Zsigó hangja prófétai hang; prófétai a dühe, ahogy a figyelmeztetése is.
Ugyanakkor a cikket írva eszembe jutott egy másik szó is: Zsigót államférfiként kéne tisztelnünk. Ha eltekintünk a szót övező asszociációktól, az utána maradó rossz szájíztől – ki mindenkit ünnepel és ünnepelt az ország ekként, és miért mind férfiak –, az államférfi egy tehetséges és tiszteletreméltó ember, akinek korszakalkotó munkássága és vezetése az ország érdekeit szolgálja.
Zsigó elutasította a politikusi identitást: „Én nem lettem politikus soha – írja a könyvben. – Volt egy sajátos érdeklődési területem, és van ma is”. De ez az érdeklődési terület a mindannyiunk ügye, az ország ügye. Ahogy a 2008-2009-ben elkövetett terrortámadás-sorozat a magyar társadalom elleni merénylet volt, és nem a cigányság és a szélsőjobboldal „ügye”, úgy
igaz az is, hogy a cigánymagyarok sorsa nemzeti és nem „csupán” kisebbségi ügy.
„Ha egy fehér ember azt mondja, »szabadságot adj nékem vagy halált«, az egész fehér világ ujjong. De ha egy fekete ember mondja pontosan ugyanezt, szóról szóra, bűnösnek mondják és bűnösként is bánnak vele” – mondta James Baldwin, író, a fekete polgárjogi mozgalom aktivistája 1969-ben.
Zsigó munkássága a szabadságról szólt: fáradhatatlanul dolgozott, hogy az ország polgárainak törvénybe foglalt egyenlősége valósággá váljon. A harca mindannyiunk harca kellett volna, hogy legyen. Pontosan látta, és látja ma is, hogy melyik az az út, ami egy élhetőbb Magyarország felé vezet; és elég igaz és bátor ahhoz, hogy ezt az utat járja.
Amíg nem késő
A Roma Parlament bezárásával véget ért Zsigó közéleti munkássága. Azóta nyolc év telt el, és ritkán szólal meg nyilvánosan. „Életműve mára csupán néhány megszűnt intézmény országos láthatóságot soha nem kapott archívumaiban, dokumentumaiban ismerhető meg” – szól a kötet fülszövege.
Ment előbbre a világ? Nem.
De a kétségbeesés megbocsáthatatlan bűn.
Zsigó nem azzal zárja a kötetet, hogy reménykedik a változásban – hanem azzal, hogy a helyzetnek változnia kell. Amíg nem késő.
„Láthatóan pusztulás és pusztítás van, de valójában mégiscsak egy minőségi építkezés, amit nem fognak tudni leverni, visszaszorítani, elpusztítani, mint egy kőfalakból álló épületet (…), mert a gondolkodásba nem tudnak beavatkozni – mondta egy 2022-es interjúban. – Én azt látom, hogy nagyon sokan fogalmaznak a mi nyelvünkön”.
Használjuk ezt a nyelvet!
