A szerelem az egyetlen igaz törvény: legyen szó bármilyen társadalmi szabályról, morálról, erkölcsről vagy megkülönböztetésről, ha két ember között létrejön, akkor semmi nem választhatja el őket. Ez Luz Gabás fordulatos történelmi regényében sincs másképp. Az amerikai indián, Ischate és a kreol úrihölgy, Suzette sorsa a 18. századi Luisiána világában fonódik össze, annak ellenére, hogy társadalmi és kulturális szinten is teljesen mást képviselnek. Egy véletlen gyerekkori találkozás során talál egymásra a két lélek, akik aztán több évtizeden keresztül küzdenek azért, hogy megélhessék szerelmüket. A Távol Louisiánától nem csupán egy szerelmi regény, hiszen a szerző a két fiatal felnövéstörténetén keresztül bemutatja a társadalmi változásokat is, az amerikai függetlenségi háborútól a francia forradalomig.
Luz Gabás: Távol Louisianától (részlet)
Ford. Mester Yvonne
New Orleans, 1764. július
Suzette kikötötte álla alatt – a szoknyájához színben passzoló – kék szalaggal díszített szalmakalapja zsinórját. Szörnyű hőség volt, párás és ragadós.
Érezte, hogy vászonszoknyája rátapad a bőrére, és a blúza ujjának csipkéje is nedves lett, amikor letörölte arcáról a verítéket. Csak arra vágyott, hogy végre hazaérjen, és megszabaduljon a harisnyától és a fűzőtől. Bárcsak édesanyja ne lett volna olyan szigorú a ruházkodás kérdésében; szerinte mindig és mindenütt makulátlanul kellett mutatkoznia. Egyszerű, szürke pamutruhájában Anne mintha könnyedebben mozgott volna…
A séta nem is alakulhatott volna rosszabbul. A hőség – és a házak körül felhalmozott szemét bűze – miatt nem találkoztak senkivel. Bosszús gondolataiban elmerülve Suzette akkor vette észre a két fiatalembert, amikor már csak pár lépésre voltak a Girard-ház bejáratától. Az egyik alig állt a lábán; mintha minden erejét összeszedve, büszkeségtől hajtva maradt volna talpon, de közben a kerítésre támaszkodott.
Suzette észrevette, hogy indiánok – bárhol feltűnést keltettek volna az öltözetükkel – az egyik a hosszú hajával, a másik pedig a kifúrt orrával, fülével és a borotvált fejével –, és szíve hevesen zakatolni kezdett ijedtében.
Voltak indiánok New Orleansban, de nemigen jártak be a lakónegyedekbe. A város körüli táborhelyeken maradtak, a védőkerítésen túl, vagy a folyóparti piacon árusítottak. És persze több ruha volt rajtuk, mint ezen a kettőn.
Suzette már majdnem elfutott vagy felordított – netán mindkettőt –, amikor az egyik franciául kérdezte:
– Ez Monsieur Jérôme Girard háza?
Suzette megdöbbent a kérdés hallatán, majd némán bólintott.
– És ismeri őt, mademoiselle? – kérdezte ismét a fiatalember.
Suzette újra bólintott, mire az indián előhúzott egy levelet.
– Hoztam neki egy levelet. Nem tudja, itt van a városban? Már szólongattam, de senki sem felelt.
Suzette – még mindig rémülten – arra gondolt, hogy biztos a hátsó udvaron, vagy valahol odabent vannak, és próbálják elviselni a hőséget.
A levél szélhámosság is lehetett. Suzette azon tanakodott, vajon meghallják-e a kiáltásait, ha megtámadnák őt.
Anne előrelépett, és Suzette elé állt.
– Ha eltávolodsz a kaputól, mi szólunk neki – mondta határozottan.
Sarazen így is tett; tudomásul vette, hogy a lányok megijedtek tőlük. Anne le sem vette róluk a szemét, majd előhúzta a kulcsot a zsebéből, kinyitotta a kaput, beengedte Suzette-et, majd ő is belépett utána, és gyorsan bezárta a kaput. Egy pillanatra megtorpantak, hogy összeszedjék magukat, azután rohantak a hátsó udvarra, Girard-ért.
– Apám! – kiáltotta Suzette – Egy indián keres téged, a kapuban áll! – Apja meglepett ábrázata láttán Suzette pontosította a helyzetet: – Két indián is van odakint. Levelet hoztak. Az egyik beszél franciául. A másik nem szólt egy szót sem, de elég rosszul fest…
Girard összevonta a szemöldökét, és már-már megfordult a fejében, hogy talán gazdag fantáziájú leánya találta ki a históriát.
– Igazat beszél, monsieur – erősítette meg Anne.
– Szólj Bamboulának, kísérje be őket!
Girard rabszolgája gyakorlatilag mindenes volt, s különösen a családtagok kísérete volt a feladata. Jelenléte biztonságot sugárzott.
Mindenesetre elég szokatlan és rejtélyes jelenség volt, hogy két indián állt egy tisztes New Orleans-i ház kapujában.
Sarazen bemutatkozott, majd átadta a levelet, amelyet Girard egyre fokozódó meglepetéssel olvasott. Az utóbbi időben háza az elesettek menedékévé vált. Először Bamboula és Anne, most pedig Étienne két védence lépte át a küszöbét. A levélben arra kérte, lássa el őket – ami valóban rájuk fért, hiszen siralmas állapotban voltak –, és hogy miután a rosszabb állapotban lévő felépül – Étienne bízott benne, hogy így lesz –, szerezzen nekik visszaúti jegyet északra. A levelet egy bekezdésnyi köszönetnyilvánítás zárta, és Étienne megígérte, hogy utólag fedezi majd a költségeket. Girard-nak eszébe jutott, hogyan licitált Suzette Anne-ra, és felsóhajtott. Mi történt a fiatalokkal? Kezdtek elérzékenyülni a feketék és az indiánok iránt…
– Jérôme? – szólt ki Blanche a belső szobából. – Minden rendben?
– Igen, mindjárt elmondom. – Majd Bamboulához fordult: – Menjetek hátra, és szállásold el őket az egyik udvari kunyhóban. Gondoskodj róla, hogy megmosakodjanak; adj nekik ruhát és ételt. Nézd meg a sérült fiú állapotát, és hagyd, hogy Anne is megnézze, mert úgy tűnik, van némi tehetsége a gyógyításhoz.
New Orleansban gyorsan terjedtek a hírek, ezért Girard nem akart orvost hívni. Mivel ismerte Cécile nehéz szülésének történetét, és mivel jobbnak látta elkerülni, hogy bárkinek is magyarázkodnia kelljen – illetve hogy a városban híre menjen, hogy két indiánt fogadott a házába –, Girard inkább a mulatt kislány képességeire bízta magát.
A kis kunyhó egyike volt annak a fél tucat háznak, ahol a rabszolgák laktak, és egyik napról a másikra az a „tiltott hely” lett, amelyet minden gyerek látni akart.
Először a Girard testvérek – Margaux, Suzette és Gabriel – követték Anne-t, akit az indiánok gondozásával megbíztak, majd a barátok is csatlakoztak hozzájuk: a fürge Louise Le Sénéchal, a kedves Marie de La Ronde, valamint Jeanne és Belmont Fournier. A kíváncsiság legyőzte a félelmet, és hamarosan rájöttek, hogy nincs is ott semmiféle veszély. A sérültek alig voltak idősebbek náluk; a gyengébbik fiú mozdulatlanul hevert, de Sarazen igen beszédes volt, és jól kifejezte magát, mert francia apától származott. Minden kérdésükre válaszolt, és izgalmas történeteket mesélt nekik az erdei életről, a vadászatokról, törzse történelméről, szokásaikról és hiedelmeikről. Margaux kérésére többször is elmesélte, hogyan találkozott Étienne-nel a kvapó törzs falujában, és azt is, hogy Étienne hogyan mentette meg őket.
Ahogy teltek-múltak a napok, egyre természetesebbé vált, hogy a nyári délutánokon az egész társaság összegyűlt. Suzette-et aggasztotta a másik fiatal állapota, akinek még mindig nem tudták a nevét, mert egyetlen pillanatra sem volt teljesen tiszta tudatállapotban, és továbbra sem mozdult.
Végül – Suzette kitartó kérlelésére – Jérôme Girard beleegyezett, hogy orvost hívjanak. Suzette megértette, hogy a seb elfertőződött, a fertőzés elérte a belső szerveket, és csak Isten volt a tudója, vajon megnyeri-e a halállal vívott csatát. Közben a sebet nyitva kellett hagyni, hogy kifolyjon belőle a genny, és gyakran tisztogatni kellett. Folyamatosan etették a beteget, hogy el ne veszítse azt a kevéske erőt, ami még megmaradt benne.
Suzette és Anne egyesítették erejüket. Anne a fiú fizikai ellátásáért felelt, Suzette pedig a hosszú haját fésülte, és a szellemi felépüléséről gondoskodott, minden délután felolvasva neki egy könyvrészletet.
– Nem tudom, értesz-e vagy sem – mondta neki –, de legalább van társaságod. Biztos nagyon egyedül érzed magad a lelked mélyén.
Amikor pedig nyugtalannak látta, megkérte Bamboulát, hogy játsszon neki egy melódiát a furulyáján.
Blanche már nem igazán tudta, hogyan vethetne véget e különös időtöltéseknek. Gyanította, hogy előbb-utóbb a többi szülő magyarázatot kér majd tőle, vagy egyszerűen megtiltja a gyerekeinek, hogy Girard-ékhoz járjanak.
– Nem tudom, vajon efféle neveltetésben óhajtottam-e részesíteni a gyermekeimet – panaszkodott egyik este a férjének, miközben a vállára hajtotta a fejét az ágyban.
– Változik a világ. – Jérôme a felesége hosszú, sötét hajának egyik tincsével játszadozott. – Soha nem tudhatjuk, milyen kapcsolatok lehetnek fontosak a jövőben.
– Néha azon gondolkodom, hogy talán boldogabb lennél, ha te is kalandozni mentél volna, mint Leroux barátod.
Girard megölelte Blanche-t, és megsimogatta a hasát.
– Ó, kedvesem, öt gyerekkel és a jövendőbeli kisbabával – mondta viccesen –, már meg sem fordul a fejemben ilyesmi…
Ishcate pislogott, mire szeme hozzászokott a fényhez. Nem ismerte fel az idegen helyet, ahol volt, és azt sem tudta, hogy került oda.
Ösztönösen a nyakához kapott, és a színes gyöngyökből és csontocskákból készült nyakláncát kereste. Amulettje megvédte őt, hiszen életben volt. Mélyen be- és kilélegezte a levegőt, majd ismét lehunyta a szemét. Nagyon fáradtnak érezte magát.
– Ne hagyd, hogy újra elaludjon! – hallotta, amint egy magas női hang mondja franciául, majd egy másik mondat is megütötte a fülét, amelyet nem egészen értett.
Ismerősnek tűnő hang szólította meg az anyanyelvén:
– Hogy hívnak?
– Weenswiaani… A nevem: Ishcate, Kaskaskiából. – Úgy törtek fel száraz torkából a szavak, mint amikor kövek koppannak egymáshoz.
Elcsodálkozott, miért ismételgeti a női hang a nevét, mintha olyan nehéz lenne megjegyezni. Az elméjét elhomályosító köd kezdett szertefoszlani. Néhány cseroki megölte a kaskaskiai molnárt, és bátyja, Kicounaisa, másokkal együtt bosszút esküdött, azonban túl messzire merészkedtek, délkeletre. Néhány csikaszó puskával és fejszével rájuk támadt, ő pedig súlyosan megsebesült, és foglyul ejtették. Más indiánok később kiszabadították.
Emlékezett a gyomrában lüktető fájdalomra, egy hajó képeire, a Sarazenként bemutatkozó indián hangjára, és egy fiatal, franciául beszélő leányhangra…
– Mondd meg neki, hogy én voltam…!
– Már megtettem.
Ishcate a hang irányába fordult, és egy éber tekintetű, kedves arcú fehér kislányt pillantott meg.
– Egy hónapja vagy itt – magyarázta a lány. – New Orleans városában vagy, az én otthonomban. A halál torkában voltál. Hálát adhatsz Istennek; Sarazennek, mert megmentett; Étienne-nek, mert ideküldött; az orvosnak, mert gyógyszereket adott; Anne-nak és nekem pedig azért, mert gondoskodtunk rólad – sorolta mosolyogva.
Ishcate csak a szóáradat felét értette. Meurin atyának köszönhetően valamennyire törte a francia nyelvet, de ilyen gyors beszéd hallatán a szavak elakadtak az elméjében a ködfoszlányok között. Lehunyta a szemét. Egy hónap… A családjára gondolt, és arra, hogy milyen szomorúak is lehetnek, hogy halottnak hiszik. Ugyanakkor a büszkeségén is mély sebet ejtett, hogy hagyta magát elfogni. Nagyon drágán megfizetett a vakmerőségéért – az ostobaságáért –, hogy ismét az esztelen bátyját követte az idegen területre.
Vajon Kicounaisa életben van…?
A kislány fürkész tekintettel figyelte, mintha valami választ várna tőle. A legkevesebb, amit tehetett, hogy kifejezze háláját, hiszen valóban hálás volt. Először Sarazenre, majd a lányra nézett, és halk, erőtlen hangon megszólalt:
– Köszönöm, hogy megmentettétek az életem, és gondoskodtatok rólam…
Suzette őszinte, széles mosollyal válaszolt. Boldoggá tette, hogy a fiú kezdi összeszedni magát. Olyan sok napon át ült mellette, hogy már tökéletesen ismerte az arcát. Az orrát, amely jobban uralta beesett arcát. A telt ajkát. A halántékát, amely érkezésekor még borotvált volt – éles kontrasztban hosszú hajával –, és amelyet most rövid fekete tincsek borítottak.
Ám egészen eddig a pillanatig nem láthatta, mi rejlik a fiú szemhéja mögött.
Őszinte hálát olvasott ki Ishcate tekintetéből, és elfeledte egykori félelmét. Sosem látott még ilyen mély, fekete szempárt.
A következő hetekben Suzette francia nyelvre tanította Ishcatét, aki – a falujában élő jezsuitáknak köszönhetően – szerencsére már rendelkezett némi alaptudással. A nyár általában unalmas volt a városban. Barátnői a családi ültetvényekre költöztek, így nem találkoztak olyan gyakran, és a hőség gyakorlatilag minden tevékenységet ellehetetlenített délelőtt és alkonyat között. Ezért Suzette minden igyekezetét arra fordította, hogy megszilárdítsa Ishcate franciatudását, illetve bővítse a szókincsét és csiszolja a stílusát. Először egyszerű rajzokat készített mindennapi tárgyakról, és elismételtette vele a szavakat, hogy memorizálhassa őket; később rövid bemutatkozó mondatokat és a családról szóló információkat gyakoroltak.
Szeptember elejére már nem csupán alapszintű beszélgetéseket tudtak folytatni, ha pedig valami bonyolultabb témáról volt szó, Sarazen besegített.
– Lehet, hogy hiányozni fogsz, amikor elmegyek – mondta egy nap Ishcate. Komolyan gondolta. Megszokta már ezt a majdnem – ahogyan Suzette nyomatékosította – kilencéves kislányt, akinek aranyos fények játszottak gesztenyebarna haján, és akinek olyan kedves mosolya és olyan bársonyos hangja volt. Egy barátja húgára emlékeztette, aki már akkor is a fiúk után szaladgált, amikor alig látszott ki a földből, és ugyanilyen határozott tekintettel szemlélte a világot.
Suzette is valami hasonlót érzett: a fiú ismerősei sosem voltak hajlandók ilyen sokat beszélgetni vele, és kérdései végtelen sorára válaszolgatni – még Belmont sem.
Ráadásul Ishcate egy olyan világról mesélt neki, amely messze túlmutatott az övén, és amely felröpítette őt a folyón, egészen a vad földekig.
Beszélgetéseik új színekkel töltötték meg Suzette álmait. Tudta, hogy neki is hiányozni fog Ishcate.
– Ha arról beszélsz, hogy elmész, azt jelenti, hogy meggyógyultál – vonta össze szemöldökét a kislány.
– Erősebbnek érzem magam – felelte Ishcate, és ez igaz is volt.
– Maradhatnál is. Nem szeretsz itt lenni?
– Szeretem a földemet. A népemet.
– Nem kedveled a franciákat?
Ishcate egy pillanatig elgondolkodott:
– Annyi biztos, hogy jobban kedvelem őket az angoloknál.
– Miért?
– Mert északon, ahol én élek, az illinojok földjén, kevesebben vagytok.
– Nahát, micsoda érv! – nevetett fel Suzette. Ishcate társaságában mindig mosolygott.
– A franciák megváltoztatták az életünket, mert mindenféle csábító dolgot hoztak a falvainkba, persze betegségekkel és az európai problémákkal együtt. De kicsik a helyőrségeik, és csak kevés földműves család érkezett velük. Az angol telepesek viszont az indián területeken akarnak gazdálkodni.
Sokan vannak. Tönkreteszik a vadászatot, a halászatot, és kiirtják a hagyományainkat. Ezért nem akarjuk az angolok jelenlétét, és ezért követjük Pontiacot.
– Ki az a Pontiac? – kérdezte Suzette.
Ishcatéval sosem ért véget a beszélgetés. Nem voltak kínos csendek vagy helytelen kérdések. Csak a tudásvágy, a felfedezés öröme…
– Pontiac egy nagy indián törzsfőnök, aki arra tanít, hogy utasítsuk el az európai kultúrát, ápoljuk a hagyományainkat, és őrizzük meg a függetlenségünket, mert csakis így tehetünk eleget az Élet Ura óhajának – ahogyan mi nevezzük azt, akit ti Istennek hívtok. Tudjuk, hogy ti, európaiak már nem fogtok elmenni, de akkor legalább olyanokat választanánk, akikkel békésebben együtt élhetünk: ezek pedig a franciák. Pontiac azt akarja, hogy űzzük ki az angolokat, mielőtt ők űznek el bennünket.
Suzette nem értette egészen ezt az információáradatot, de nem akarta, hogy Ishcate tudatlannak tartsa.
– Apám sem igazán kedveli az angolokat – közölte magabiztosan. – Akkor már van bennünk valami közös!
Sarazen és Ishcate hangos nevetésben tört ki, Suzette-et pedig még nagyobb elégedettség töltötte el.
– És te mit gondolsz arról, amit ez a Pontiac mond? – kérdezte Suzette Sarazent. A fiú vállat vont.
– Félvér vagyok. Az én szokásaim egyszerre indiánok és franciák. Nem látom be, miért kellene választanom a kettő között.
Ekkor megjelent Margaux.
– Suzette! – Megragadta a húga karját, és kivonszolta a kunyhóból, majd megdorgálta: – Ez nem egy úrilányhoz méltó viselkedés! Egész nap ezekkel az indiánokkal időzöl.
– Te is ezt tetted!
– Régebben, Su. Az elején engem is elragadott a kíváncsiság, de most már elég volt!
– Miért?
– Csak.
Az efféle válasz sosem bizonyult elfogadhatónak Suzette Girard számára.
– Neked is tanulnod kellene tőlük, Margaux. Hasznodra válna, ha majd Étienne-nel élsz. Margaux összeszorította az ajkát, de nem szólt semmit.
Ishcate és Sarazen jelenléte bizony kérdéseket vetett fel benne.
Vajon hogyan illeszkedik majd be egy olyan helyen, ahol az emberek szokásai olyannyira eltérnek az övéitől…?
A gyomrát szorongató kétség nem hagyta nyugodni. Ő nagyon más volt, mint a húga.
Saint Louis, Felső-Louisiana, 1764. szeptember
Benoît Leroux legszebb álmaiban sem képzelte, hogy amikor – a közeli indián törzzsel folytatott tárgyalást követően – egy szeptemberi délután hazatér Saint Louis-i otthonába, ott találja a verandán a családját. Hónapokkal korábban érkeztek a tervezettnél…! Ráadásul még csak nem is üzentek, hogy menjen eléjük a hajóhoz! Cécile habozás nélkül bérelt egy szekeret, és egy szomszéd nyomába eredt, aki ugyanabba az irányba tartott.
Leroux először kicsinyeit ölelte magához, s miután elhalmozta őket a csókjaival, Cécile-hez fordult. Megsimogatta felesége kipirult arcát, füle mögé tűrt egy kiszabadult szőke tincset, és a fülébe súgta:
– Alig várom, hogy újra megoszthassam veled az ágyamat. Ez az év egy örökkévalóságnak tűnt nélküled…
– Te is nagyon hiányoztál nekem – felelte Cécile, majd gyengéden eltolta magától a férjét, hogy megmutassa, mi bújik meg a takaró alatt, amelyet addig a melléhez szorított. – Hadd mutassam be a lányodat, Victoire-t!
A Girard család legkisebbikéről neveztem el. Sokatmondó név, mert nehéz szülés volt. Mindketten majdnem belehaltunk. Leroux meghatottan vette karjába a kisdedet, és óvatosan megsimogatta aprócska kezét.
– És ha nem a szülésbe, akkor a hosszú, veszélyes utazásba is belehalhattatok volna. Úgy terveztem, hogy jövő tavasszal megbízható, fegyveres férfiakat küldök értetek, hogy visszakísérjenek téged és Étienne-t.
– Étienne…! Hát ő…?
– Tudom, tudom – szakította félbe Cécile, mielőtt elmesélte volna, hogyan keresztezték egymást útjaik a folyón.
– Hála az égnek, hogy összetalálkoztál vele és Meurin atyával – bólintott Leroux, mielőtt visszaadta volna Victoire-t. – Várj itt egy pillanatot!
A ház hátsó részébe indult, ahol az istálló, a baromfiudvar, a pajta és a rabszolgák kunyhói álltak, majd rövidesen visszatért két indián nővel, éppen akkor, amikor Étienne is csatlakozott hozzájuk. A két férfi szorosan megölelte egymást.
– Ők itt Theresia és a lánya, Manon – mutatta be őket Leroux. – Akkor fogadtam fel őket, miután elmentél, Étienne. Ők gondoskodnak a vacsoráról, és segítenek nektek berendezkedni.
A hosszú út miatt és a Margaux hiánya feletti szomorúságában Étienne csak bólintott a nő és a körülbelül tízéves kislány felé, majd csendben eltűnt a házban. Leroux színpadiasan kitárta a karját, és ünnepélyes mosollyal betessékelte a családját.
– Isten hozott az új otthonotokban!
Beléptek egy tágas helyiségbe, ahol néhány robusztus bútor állt. Két ajtó nyílt a hálószobák felé, a szemközti falon pedig egy masszív kőből épült kandalló állt. Theresia azonnal oda is ment, hogy felizzítsa a tüzet és felmelegítse a készenlétben tartott vasedényeket. Manon eközben bevezette a gyerekeket a szobáikba.
Benoît Leroux és Cécile leült a nagy, faragott lábú asztalhoz, a szoba közepén.
– Akkor döntöttem úgy, hogy elindulok, amikor egyre több szóbeszéd kapott szárnyra arról, hogy Franciaország átengedi Louisiana egy részét Spanyolországnak – magyarázta Cécile. – Nem akartam megkockáztatni, hogy akadályozzanak az utazásban.
– De van valami biztos hír erről?
– Azt mondják, igaz, és csak idő kérdése, hogy megérkezzenek a spanyolok. De amikor eljöttem, még minden a réginek tűnt. A pékség kulcsát az egyik szomszédasszonyomnál hagytam. Ha netán előkerülne az a szélhámos Dubois úr, nem akarom, hogy bármivel is megvádoljon. Csak azt hoztam el, ami az enyém volt… és természetesen a könyveidet.
Leroux ismét mosolyra fakadt. Úgy tűnt, aznap délután boldogság boldogságra halmozódik. Büszke volt a csodálatos családjára, meg a több mint száz könyvére. Nem hozta magával őket, nehogy megsérüljenek a hosszú szállítás során, ezért Cécile házában őrizte könyveit, míg el nem jutottak végső rendeltetési helyükre. A legtöbb könyv üzletről és kereskedelemről szólt.
Minden, amit egy férfinak tudnia kellett a felemelkedéshez és a boldoguláshoz, ott volt a könyvekben.
– Még egy ok a boldogságra…! Már alig maradt olvasnivalóm. Kétszer is elolvastam az Esszék-et Bacontől.
Cécile odahívta a kisfiát, és valamit a fülébe súgott. A gyerek eltűnt, majd hamarosan visszatért egy csomaggal, amelyet átnyújtott apjának. Leroux kinyitotta, és felfedezte benne Jean-Jacques Rousseau művét, A társadalmi szerződés-t.
– Két éve adták ki. Egy tiszttől vettem, aki pénzszűkében volt – mondta Cécile, majd lehalkította a hangját. – Nem adtam kölcsön Meurin atyának, mert a végén támadja a keresztény vallást…
– Te már el is olvastad? – csodálkozott Leroux.
– Ó, igen! És alig várom, hogy te is befejezd. Bár néhány ponton nem győzött meg, nagyon érdekes gondolatokat találtam benne. A tiszt azt mondta, Franciaországban most mindenki ezt olvassa.
Leroux elképzelte a kellemes estéket, amelyeket Cécile-lel tölthet majd, aki az orsolyitáknál szerette meg az olvasást.
A könyvek segítettek neki átvészelni, hogy apja elhagyta – újra megnősült az anyja halála után –, és elviselni a boldogtalan házasságát.
Soha nem viszonozta volna Leroux közeledését, ha nem lett volna biztos abban, hogy mellette soha többé nem kell titokban olvasnia. Leroux pedig hálás volt, hogy olyan nővel élhet, akivel értelmes beszélgetéseket folytathat.
Manon porcelántányérokat tett az asztalra. Étienne és féltestvérei – Benoît, Pelagie és Agnes – éhesen és kimerülten habzsolták a ragut, majd hatalmasakat ásítoztak. Amint befejezték a vacsorát, nyugovóra tértek. A rabszolganők gyorsan elpakoltak, és egyedül hagyták Leroux-t és Cécile-t, aki éppen Victoire-t szoptatta.
– Beszélnem kell veled a lakhatásról – szólalt meg Cécile.
Leroux felvonta a szemöldökét.
– Ez a ház nem túl nagy, de ha minden ilyen szépen halad, hamarosan kibővíthetjük, és építhetünk hozzá egy verandát…
– Benoît, jól vezettem a pékséget Dubois úr távollétében, és az elmúlt évek megtakarításaiból felépítem a magam házát, még ha kisebb lesz is. Nem volna helyes együtt élnünk. Holnap benyújtom a telekigénylést.
– Na de… – tiltakozott Leroux.
– Étienne azt mondta, hogy a szomszédok nagy tiszteletben tartanak téged. Ha tiszta lappal indulunk, nem szeretnék pletykákat hallani a hátam mögött.
– Úgyis pletykálni fognak. Nézz csak Benoît-ra! Szerinted kire hasonlít? Rám!
– Ebből nem engedek.
– Akkor legalább egy dolgozószobát kérek a házadban… – kacsintott Leroux. – Ahol az időm nagy részét tölthetem, még ha nem is élünk együtt.
Cécile elmosolyodott.
– Rendben.
Leroux kitárta a karját.
– És akkor mihez kezdjek ezzel a házzal?
– Biztos vagyok benne, hogy Étienne boldogan élne itt Margaux-val. Szegény! Miattam nem találkozhatott vele New Orleansban. Remélem, hamarosan sikerül neki.
Leroux megfogta Cécile kezét, ajkához emelte, és megcsókolta. Milyen jót tesz majd neki a társasága…! Túl hosszúra nyúlt a magány. Cécile egy időre elfeledtette vele a gondjait.
Izgalmas és felemelő érzés volt egy új város alapításának részesévé válni, de újabb és újabb problémák merültek fel, és mindig akadt valaki, aki kihasználta a hatalmi vákuumot.
Aggasztotta, hogy egyre több kereskedő bukkant fel a stratégiai elhelyezkedésű Saint Louisban, illegális kereskedelmet szándékozva folytatni a Missourin, miközben ő kiharcolta magának a kizárólagos kereskedelmi jogot és a hivatalos kereskedelmi állomás létrehozásának engedélyét. Nyugtalanította az átutazó emberáradat, amely felborította a kialakuló közösség rendjét. Ahogyan az is, hogy gyermekeinek kulturálatlan környezetben kell nevelkedniük. Még egy templom sem volt, ahová eljárhattak volna. Beszélni akart Meurin atyával, hogy addig is gondoskodjék a lelkükről, amíg felépítenek egyet.
Eszébe jutottak az izgalmak, amikor elhagyta New Orleanst, hogy belevágjon ebbe a kalandba, és végre megtalálta a helyet, ahol letelepedhetett. Majd az elmúlt tavasz reményei, amikor a házát építette. Most azonban egy pillanatra enyhe szorongás lett úrrá rajta. Családja volt, amelyről gondoskodnia kellett, és rengeteg új tervet dédelgetett… Ugyanakkor rengeteg adóssága is volt.
Fotó: Wikipédia
