Sosincs túl késő ahhoz, hogy megértsük az életet és a helyünket benne. Sybil Van Antwerp már a hetvenes éveiben jár, egész életében leveleken keresztül próbálta megérteni, mi történik benne és körülötte. Minden második nap leül az íróasztalához, és írni kezd egy barátjának, családtagjának, orvosának, kedvenc szerzőjének vagy éppen az asztalfióknak. Viszont van egy levél, amit sehogy nem képes elküldeni, hiszen élete legsötétebb korszakáról szól. Virginia Evans Women's Prize-díjas kötete számvetés a múlttal és a feloldozásra váró titkainkkal. A kötet szeptemberben jelenik meg.
Virginia Evans: A levélíró (részlet)
2016. július 6.
Drága Felix!
Micsoda hetem volt! Fel akartalak hívni, mert még önmagamhoz képest is túl sok mindent kellett volna megírnom, de Argentínában túrázol, így kénytelen vagyok a levelezéshez folyamodni, ami azért sokkal jobb dolog. Emellett azt terveztem, hogy a délutánt kertészkedéssel töltöm, de jött egy vihar, és nagyon úgy néz ki, hogy egész nap esni fog, tehát most itt ülök az íróasztalomnál – így elég időm marad végiggondolni mindazt, amit papírra vetek, nem csak fecsegek, fecsegek, és botladozó nyelvvel kapkodok.
Mintha egy csigalépcsőn leereszkedtem volna a pokolba.
Tíz napja levelet kaptam az UMDCP Irodalomtudományi Intézetéből, a dékán adminisztratív asszisztensétől. EGYSZERŰEN LEPASSZOLT A TITKÁRNŐJÉNEK. Ez az Ellie nevű kislány közölte velem, hogy Melissa álláspontja nem változott azt illetően, hogy lehetek-e vendéghallgató egy irodalom kurzuson. A nő (Ellie) az utolsó bekezdésben úgy fogalmazott, hogy dr. Genet nagyra értékelné, ha „annyiban hagynám a dolgot”, mivel „ez a végső szava”.
Hát annyi szent, hogy NEM FOGOM annyiban hagyni, ahogy azt biztos sejted.
Rögtön másnap felhívott James Landy. Amennyiben nem tudod hová tenni a nevet: James Tom Buggs fogalmazója volt, aztán átment a szövetségi bíróságra, és most ott bíró. Azt hiszem, lassan tíz éve levelezgetünk a fiáról, aki nem könnyű eset. A szülei szerint valami módon elmeháborodott, én azonban mindig is úgy gondoltam, hogy félreértik. A fiú matekzseni. Társaságban valóban furán viselkedik, no de ez rám is igaz. Harrynek hívják. Elbűvölő, intelligens, tapintatos gyerek, de időnként rohamai vannak. Az átlagos fiúk (a sportos, kegyetlen fiúk, ismered a típust, épp, mint azok, akik veled is gonoszkodtak) szörnyen bánnak vele. Most tizenhat éves, és már egyre ritkábban jelentkezett, de tudod, én továbbra is írtam neki, részben azért, mert volt egy olyan sejtésem, hogy muszájnak érezte befejezni a levelezést egy magamfajta vénasszonnyal, részben pedig azért, mert azt hiszem, az írás egyfajta terápia volt neki. Velem szabadabban beszél a problémáiról.
Nem tudom, említettem-e annak idején, de néhány éve egyszer elszökött otthonról, és nálam kötött ki – talán már érted, miért mondom, hogy van köztünk egyfajta kapocs.
No szóval, mindennek a tetejébe az anyja is megbolondult. Mindig is fura teremtés volt, de az elmúlt években állandóan be-bevonult valami elmegyógyintézetbe. Szorongással küzd, és úgy tűnik, ez elhatalmasodott rajta, szétterjedt, akár a nyílgyökér. Egyre nőtt, nőtt és nőtt, aztán múlt héten James felhívott, és megkérdezte, hogy mikor hallottam utoljára Harry felől (az ünnepek táján érkezett tőle levél). Amikor megmondtam, elmesélte, hogy a fiú bevett egy marék gyógyszert, és megpróbálta megölni magát. Sikerrel is járt volna, de a háztartási alkalmazott rátalált, hívta a mentőket, és Harry most egy kórházban lábadozik. Utána hetekre vagy hónapokra pszichoterápiás rehabilitációs intézetbe kerül. Jaj, Felix! Az ember néha olyan kimerültnek érzi magát.
Mick Watts meghívott magához Houstonba. Arról beszélt, hogy szeretne elvinni célba lőni (képzelheted!) meg a golfklubjába, ahol a „legjobb rákpogácsát készítik” – TEXASBAN! –, mire azt feleltem, hogy ez kimondottan sértő megjegyzés volt. Na mindegy, miközben telefonáltunk, meghívott a házába, és bár te is pontosan tudod, hogy lényem minden atomjával megvetem Texasnak még a gondolatát is – mivel egy perzselően forró, terméketlen pusztaság, ahol ördögszekeret hajt a szél, és az emberek cowboycsizmában, fegyverrel lófrálnak –, azért fontolóra veszem a lehetőséget. Csakhogy van egy dilemmám.
Hogyan fogalmazhatnám meg úgy, hogy ne keltsem valamiféle begyepesedett szende leányzó benyomását?
Egy ideje mindenféléket csinálunk Theodore Lübeckkel. Voltak esték, amikor kétszemélyes römit játszottunk, és néhány hete elautóztunk Baltimore-ba, hogy megnézzünk egy „Oma péksége” nevű helyet. Ha szép az idő, együtt sétálunk. Theodore-nak nem említettem Micket, NEM MINTHA lenne bármi, amiről beszélnem kellett volna, de amikor Mick meghívott magához, valami szörnyű érzés támadt a gyomromban, és ráeszméltem, hogy egy negyedszázados aszályos időszakot követően, hetvenhét évesen most egyszerre két férfi is udvarol nekem!
És akkor jöjjön a hab a tortán. Reggel bejelentkeztem a számítógépemen az e-mail fiókomba, és meglepetten láttam, hogy üzenet érkezett jó barátomtól, Basamtól. Emlékszel még arra az ügyre? A Rokonprojekt weboldalánál dolgozott, pár éven át a segítségemre volt, nagyszerű ember, Szíriából jött, mérnök, és elhatároztam, hogy segítek neki tisztességes állást találni. Aztán múlt ősszel a túlfeszültség kicsinálta a számítógépemet, hónapokon át nem volt kapcsolatunk, de amikor tavasszal újrakezdtem az e-mailezést, neki is írtam. Valaki más jelentkezett a cégtől, és a válaszában az állt, hogy Basam már nem dolgozik náluk.
Furcsa volt, tudod, de hát az élet is furcsa, és ennyiben hagytam.
És mit ad Isten? Érkezett egy levél Basamtól az OTTHONI e-mail-címéről, ma reggel ott találtam, a postafiókomban kucorgott, rám várva, mint valami elkerekedett szemű kisnyúl. Basamot KIRÚGTÁK a Rokonprojekttől a VELEM folytatott levelezés miatt (megpróbálta elküldeni nekem az önéletrajzát, hátha tudok valami rendes állást találni neki), no de MOST JÖN A LÉNYEG (sajnálom, szóltam, hogy leírni túl hosszadalmas, és nagyrészt így is kihagyom a részleteket):
A DNS-mintám egyezést mutat valakivel. Erről már jó ideje tudok, de mit kezdtem volna az információval? Megmondom neked: egy darabig semmit sem csináltam. Hiszen engem nem akartak a szüleim! Jó, rendben. Aztán a kíváncsiság erősebbnek bizonyult, és írtam ennek a személynek (Henrietta Gleasonnek hívják), csakhogy az ügyfélfiókja nem volt aktív, ezért megkértem Basamot, hogy segítsen megtalálni. Na ezt követte a hosszú e-mailmentes időszak, de Basam most visszatért, és mielőtt eljött volna a Rokonprojekttől, sikerült begyűjtenie némi információt: tőle tudom, hogy a nő, akivel a DNS-em 49 százaléka egyezik, Skóciában él. Henrietta Gleason. Most mihez kezdjek ezzel, vagy bármivel, amiről fentebb írtam?
Minden olyan szépen ment éveken át, a radaron nem volt egyetlen villogó pont sem, erre most BUMM! KÁOSZ!
Hívj fel, amikor hazaértél Argentínából,
Syb
Utóirat: A héten telefonáltunk Fionával – egy hónapja most beszéltünk először személyesen, nem csak sms-ben vagy e-mailen –, és azért hívott, hogy elújságolja, volt egy újabb sikeres embrióbeültetése, úgyhogy lesz egy másik kisbabája. A mesterséges megtermékenyítés miatt már most tudják, hogy lány lesz, Frances-nek nevezik el, Frannie-nek fogják hívni. Esküszöm, ezt nem mondom el senki másnak, de utálom ezt a nevet.
[…]
Sybil Van Antwerp
17 Farney Rd.
Arnold, MD 21012
Amerikai Egyesült Államok
2016. július 21.
Sybil,
Az előbb tettük le a kagylót, most pedig itt ülünk Stew-val, és erről az egészről beszélgetünk. Minél többet gondolkodom a te kis Miss Henriettádon, annál erősebben érzem, milyen kár lenne, ha kiderülne, hogy van egy vérrokonod, de sosem keresnéd meg – micsoda pazarlás. És hát nem ő volt az, aki örökbe adott, igaz? Hiszen akkor még meg sem született.
Kincsre bukkantál! Nem mehetsz el egyszerűen mellette.
Felix
[…]
(folyt. 2017. jan. 2. A korábban teleírt, elküldetlen lapok mind ott vannak a fiókban.)
Mindig magamba fordulok, ahányszor csak új év kezdődik a naptárban. Mintha bemennék a kamrába, hogy felmérjem a készleteket, hogy leltárt készítsek – mi mindenem van, mire lesz szükség, milyen a dolgok állapota. Ezt minden január elsején megteszem. Így hát a tegnapi napot töprengéssel töltöttem, és egy dologban döntésre is jutottam: mégiscsak írni fogok ennek a skóciai nőnek. Te is tudod, hogy hiszek egy intelligens, tervekkel bíró Istenben, aki tájékozott a világ történéseit illetően – ha a sors úgy akarja, hogy megismerjem ezt a nőt, hát legyen. Néha őrültségnek tűnik ilyesmiben bízni. Mégis megteszem. Muszáj megtennem.
Milyen különös is mostanában az élet.
Amikor Harry szeptember közepén megérkezett, azt hittem, hogy néhány napig vagy egy hétig marad nálam, és lám, már hónapok teltek el. Vasárnap jön vissza. Fiona aggódik, hogy kihasználnak – nem használnak ki. Én ragaszkodom hozzá, hogy maradjon, amíg ez a legjobb a számára. És most itt van ez a skót nő is, akivel reményeim szerint kapcsolatba kerülünk, egyetlen aprócska személy az emberek milliárdjainak a tengerében, aki elvileg a rokonom. Olyan szokatlan érzés. Reggel van, itt ülök az íróasztalomnál, odakint mínusz tíz fok van, itt-ott havazik, én pedig bekuckóztam a teámmal, és azon gondolkodom, milyen furcsa is az egész, azon tűnődöm… magányos lennék?
Sosem merült volna fel bennem, de most, hogy itt üldögélek és töprengek, egyre az jár a fejemben, hogy vajon mindig is magányos voltam?
Lehetséges, hogy még sosem éreztem otthon magam a világban, de nem hinném, hogy ezzel egyedül lennék. Nem tudom biztosan. Azt sem tudom, hogy mit akartam mondani, amikor leültem ide, de olyan az egész, mintha egy szépen elrendezett dolgot jó alaposan felráznának, és hosszú idő óta most először fogalmam sincs, hogy mi vár rám a közeljövőben.
Fotó: Instagram / WSJ
