Katona volt. Így menekülhetett az évszázados földműves létből. Papnak is tanulhatott volna a faluban. Ajánlgatták neki, de nem hitt semmiben.
A katonaévekről nem beszélt. Anyámnak félszavakkal válaszolt mogorván, de sírva fakadt a romantikus filmeken. A szavakban megbotlottak az érzelmek.
Gyerekkoromban levelet írt egy gyakorlatról, a Bakonyból. Valódi falevél volt, tollal rögzítette rajta a vágyódást. A kézírása miatt sokáig őrizgettem, aztán széttöredezett. Apró, száraz emlékdarabok sodródtak a szélben.
Akkoriban egy dunántúli városban éltünk. Éjszakánként lépcsőházi csengő vert fel az álmomból, riadólánc, mintha valódi háború lenne. Felkapta a zsákját és elment egy hétre. Odakint katonai teherautók dübörögtek a lámpafényben.
Később gyomorbeteg lett, megoperálták. Mély ráncok jelentek meg a szája mellett: fájdalomvésővel formázott ívek. Halálközel. Magára zárta a szobája ajtaját. Rejtvényt fejtett, vagy önmagával kártyázott. Hosszú ujjai között óránként gyújtotta meg a Románc cigarettát.
Telket vett vidéken, a legporosabb faluban. Metszette a gyümölcsfákat, irtotta a gazt, a kútról, műanyag kannákban cipelte a vizet. – Tudod, a genetika – mondta, ha nem értettük a miértet. Amikor elfáradt, ledőlt a cseresznyefa árnyékában, vagy leballagott a Dunához.
Soha nem úszott, csak beült a vízbe egy fonott székben. – Fuldokoltam már eleget az élettől, nem kockáztatok.
Aztán elsimogatta a ráncokat a homlokomon, mint a hullámokat a vízen.
