Nézem, nézem a messzeséget. Gyönyörű ez a táj. Annyira szeretem! Jó lenne úszni egyet a hűvös habokban, de a műtét miatt még nem lehet. Jó, hogy megtaláltam ezt a régi karosszéket, így legalább a lábam hűsíthetem a nagy melegben. A tájat figyelve, előtörnek az ifjúkori emlékek. Gyermekként a barátaimmal minden nyarat itt töltöttünk el. Úsztunk, bolondoztunk a vízben. Eveztünk is gyakran. Leeveztünk néhány kilómétert, majd a folyó sodrásával szemben vissza is. Megerőltető volt, de olyan karizmunk lett a nyár végére, hogy csak, na. Minden évben evezek, amikor lejövök, de most a műtét miatt ez is tiltott dolog, nehogy megerőltessem magam, s felszakadjon a friss seb. Na, de majd amikor meggyógyul! Megállíthatatlan leszek! Sétálni is gyakran sétálok a parton, meg – meg állok, néha eldobok egy – egy kavicsot, mint régen, s figyelem, ahogy kacsázik a felszínen. Gyermekként a barátaimmal versenyeztünk is, hogy kinek kacsázik messzebbre az eldobott kavics. Jó emlékezni. Az emlékek szépek.
A lányomat is itt tanítottam meg úszni. Bolondos fruska volt és nem mindig azt csinálta, amit mondtam neki. Most meg már olyan ügyes, hogy átússza a Balatont!
Én is itt tanultam meg. Apám tanított. Hat éves, ha lehettem. Az én drága jó apám. Anyám gyakran állt a parton, fogta a fejét, és sopánkodott. Még ma is a fülemben cseng. - Még belefullad az a gyerek! – mondta mindig.
De apám ilyenkor csak nevetett. – Dehogy fullad. Nézd! Úgy úszik, mint a hal.
Hiányoznak. Olykor nagyon.
