Ne tedd azt a fonott széket a vízbe, kirohad a lába, mondaná Anya Apának, ha nem fogná vissza magát. Ki a francot érdekel, replikázna az öreg. A szék fogja tovább bírni, mert az én lábam is kirohad nemsokára, tenné még hozzá kíméletlenül. Mégse szólnak. A kicsinyes házastársi piszkatúrát felülíró tudás, hogy mindegy, mi az ára, mert utoljára ment be a vízbe, elnémítja mindkettőjüket.
Civakodnának inkább! Apám némán búcsúzik a hullámoktól, emberalakjában most nyaldossák körül utoljára. Remélem, anyám képes lesz rá, hogy közéjük szórja a hamvakat. Nekem kell majd kivinnem őt meg az urnát csónakkal, bár Apa szerint annyira városi lettem, amennyire ő sose volt, sehogy se áll a kezemben az evező. Ő még holtában is evezne, kivenné a Révész kezéből a lapátot. Nem is értem, miért vitte be a széket. Csónakba kellett volna ülnie, de Anya nem hagyná, hogy evezzen, pedig az megalázó lenne Apának. Hiszen mindig ő vitte ki Anyát naplementét nézni.
Azt hiszi, nem látom, hogy kihúzta a katétert és leakasztotta a sztómazsákot. Tudom, mint mondana: úgyse számít, hiszen a halakból is a tóba megy minden, nem igaz?
