Azt mondtad nekem, sőt, azt mondtad anyunak is, hogy nem lesz semmi baj, semmi az égadta világon sem, s mi hittünk neked, hittünk, hiszen mi mást tehettünk volna, mert te vagy a családfő, te vagy az, aki mindentől megvédett, s te vagy az is, aki amikor kellett, az asztalra csapott és mindenki csendben volt, még anyu is, akinek pedig aztán be nem áll a szája, aztán ez a picivel több mint négy évvel ezelőtti mondat után, életedben egyetlenegyszer istenkáromlás hagyta el a szádat, majd a tenyeredbe temetted a fejed, talán három percig, majd mondtad anyunak, adja el grébeczpusztai szőlőt a nagybátyjának, mert szükségünk lesz a pénzre, mert lesz kiadás bőven, de lesz ám, anyu tudta, hogy amit hall, abban az igazság mellett még az elkeseredés is felüti fejét, de megtette, aztán ahogyan teltek az évek, bebizonyosodott, tényleg kellett a pénz, de kellett mellé az akaraterő, meg az a rohadt gép, ami esténként tíz óra alatt tizennégy liter folyadékot forgat meg, emlékszem, amikor megvettük és felcipeltük az emeletre a szomszédsanyival, aki semmit sem kérdezett, csak szedte a lábát a lépcsőn, tudta ő, hogy mivel jár ez, az anyósa is dializált, attól sem kérdezett, ott is csak a gépet cipelte, meg az öregasszonyt a vízpartra, hogy nézze a kacsákat, de te magad mentél le minden este, beraktad a Mosoni-Dunába a széket, leültél, hagytad, hogy a lábad csiklandozza a víz, s hogy jöjjenek azok a piszok szúnyogok, vártad, hogy egyszer eljöjjön a gép nélküli este. Ez voltál te, drága apa.