A laporoszkópiás műtét után nagyapó sebei lassan gyógyultak. Csak meg ne erőltesse magát, pihenjen sokat, kimélje a gyomrát. Már bent a kórházban is fogyott, de otthon aztán tényleg komolyan vette a diétát. Naponta szúrtuk őt vérhigítóval, a sört mellőzte és korholt rendületlenül, amikor kislányomnak műzlit adtunk reggelire, a maradékot én faltam be. Mást nem eszel, kérdezte megrovón, nem egészséges hogy nem reggelizel, amikor a külső mezőre jártunk kaszálni nem bírtam volna reggeli nélkül. Szalonna, hagyma és tojás, egy kis pálinka talán. Ma már azt a mezőt is beépítették, sőt a kisváros környékét mind telepakolták házakkal, oda a vidéki romantika, túl sokan lettek a környéken. Zsémbes öregúr lett nagyapóból, a sok mérgeskedés pedig ráment a vakbelére, egyik este túl sok zsírosat evett, éjszaka jajveszékelős hasigörcsök, lavorba görnyedés, másnap délután már műtét, ezzel nem lehet cicózni. Bent a kórházban a rezidensek vidáman bökdösték és paskolták a hasát, majd a főorvos kijelentette hogy vakbélgyulladás és azonnal műtét. 

Nagyanyó kért meg minket, hogy vigyük már el itthonról, mert amióta mellőzi az ételt még inkább elviselhetetlen. Lementünk hát a Dunára, vittük kedvenc fonott székét, beleállítottuk a vízbe ő pedig beleült, fürödni sem szabad, csak mosakodni. A gyerekek szaladgáltak a parton, nagyapónak épp leragadt a szeme, mikor kislányom hangos csobbanás kíséretében orral előre beleesett a sekély vízbe, megütötte magát és kicsit bömbölt. Nagyapó felriadt és sajnálkozva odanézett, ez is azért van mert a gyerek szemetet eszik.