A férfit este vitték be a kórházba. Nagyon fájt a gyomra, vagy mi a fene. Nyár volt, az unokák lenn voltak náluk falun, a fiáék dolgoztak, elfogyott a szabi. Meg a két kisfiú is szeretett a papáéknál. Ebédre hideg gyümölcslevest főzött a mama, ő meg palacsintát sütött. Hatvanat, két sütővel, had egyék a gyerekek. Aztán rosszul lett. Korábban is érezte már a gyomrát vagy legalább is azon a tájékon, de gondolta biztos valami nehezet evett, az bántja. A doktornő is szabadságon van, majd ha megjön, elmegy hozzá, talán még egy röntgent is csináltat.
Múlt hónapban volt a faluban valami kamion, lehetett menni szűrésre. Az asszony el is ment a szomszédasszonnyal, valamilyen női dolgot ellenőriztek nála, mondta, menjen ő is, a megelőzés a fontos, nem amikor már baj van. De nem ment, hozták a téli tüzelőt, azt rakodta be.
Ház most meg a mentő vitte. Fájt piszkosul. A gyerekek megijedtek, a kisebbik sírt is, mikor látta, hogy a papát teszik befelé a mentőbe. Mondta neki, ne féljél kisunokám, hazajön a papa, ígérte, elvisz téged ladikkal harcsára kuttyogtatni a Nagydunára.
A nagyobbik nem szólt, de látta a szemén, hogy fél ő is. Szerették a papát.
Szólt, hogy nem kell ám az a hangos sziréna, mit szólnak a faluban. De az orvos mondta, hogy muszáj, mert sietniük kell, súlyos az eset, kell a szabad út. Már ott, a kocsiban kapta az infúziót.
A kórházban egy fiatal orvosnőhöz került, semmit sem értett, amit az mondott, ezt mindig a félesége szokta intézni. Tolták egyik szobából a másikba, vizsgálták, volt röntgen is. Aztán jött a fiatal doktornő megint és mondta, hogy azonnal műteni kell, nagy a baj. Hát, ha kell, akkor kell. Aláírta. Mert ez így már nem maradhat.
Amikor megébredt, már egy szobában feküdt elfüggönyözve, csövekkel meg pittyegő gépekkel. Nem fájt semmi csak kótyagos volt és nagyon szomjas. Hát akkor megvolt a műtét. Nem mozgott, feküdt nyugodtan, nem mert, nem tudta szabad-e. Le volt takarva egy kórházi lepedővel, piros írással a sarkában. Aludt megint. A fiatal doktornő hangjára ébredt, az szólongatta.
Kérdezte hogy van, mondta köszöni megvan, inna, ha lehet. Azt nem lehet, megy az infúzió, majd jobb lesz. Elmondta, hogy tenyleg megvolt a műtét, daganatot vettek ki. És hát kivezették. Sztómát kapott. Nem igazán értette. Hát ez azt jelenti, hogy a hasfalon lett egy nyílás, azon ürül a beltartalom. Ezzel lehet szépen élni, majd hozzá tetszik szokni, közgyógyra kapja majd az eszközöket. Meg diéta. Semmi fűszeres, zsíros.
Hát jól van, ha kell, hát kell.
Pár hét után hazaengedték, jött érte a fia, kocsival vitte haza. A felesége ápolta, főzött neki a doktor utasításai alapján, meg a fia is gyűjtött minden féle tudnivalókat az internetről. A neje kicsit sírt néha, de mondta neki, hogy nincs mit keseregni, mondta az a fiatal doktornő is, hogy ezzel lehet szépen élni. Engem meg nem zavar, elfogadtam, fogadja el ő is. Mert élni kell.
Aztán a nyár végén már lejárogatott a Dunához is. Egyik nap betette a régi fonott vesszőfotelt
is a csomagtartóba. A parton levetkőzött, az inget meg a nadrágot a fűre hajtogatja szépen rendben, csak a kockás gatyát hagyta magán. belegázolt a vízbe, vitte a széket is. Sekély volt
a folyó, biztos jó nagy padok vannak kint a Nagydunán. Betette a széket a vízbe és csak ült. Élvezte, hogy a hideg víz simogatja a lábaszárát. Régen átúszta a Nagydunát. Hát mármostan nem lesz több úszás. Fel kellett volna szállni arra a rosseb szűrőkamionra, mondta az asszony is. Tessék, micsoda baj lett, majdnem elvitte a rák. Itt van most ez a szatyor, ezzel kell mostmár élni. A téeszes Ferinek meg műlába van, a kocsmáros Béla meg az orrán hordja a szódásüveg talpat, annyira rossz a szeme. Ez se rosszabb annál.
Így van már ez. Mer' élni kell. Ha nem is magamért, hát a két kisfiúért. Mer' jövő nyáron kuttyogtatni kell.
