Gimis rivalizálásból szerelem? Kollár Betti nem véletlenül korunk egyik legnépszerűbb szerzője a fiatal generáció körében: karaktereit pillanatok alatt szívükbe árják az olvasók. Nem történt ez másképp Weisz Szofi és Szalkay Arisztid esetében sem, akikkel a tavaly napvilágot látott Esküdt ellenségek lapjain (olvass bele!) találkozhattunk először. A sorozat második részében a kezdetben egymással folyton csatározó főhőseink kapcsolata elkezd átalakulni, miközben egy újabb vetélytárs is feltűnik a színen az iskolák versenyében. Vajon van esély a békés összefogásra? És mi változik, ha már érzelmek is vannak a játékban?
Kollár Betti korábban a TBR podcast vendége is volt, méghozzá három epizódon keresztül. Elmondta, szerinte mitől jó egy ifjúsági regény, hogyan lett író, és a szintén nagy sikerű Kosársuli-sorozatról is beszélgettünk.
Kollár Betti: Több mint ellenségek (részlet)
1. fejezet
Április 25., hétfő
Miért nincs szabálykönyv arra, hogyan érezze magát az ember, amikor az egyik legfélelmetesebb pillanatban feltűnik a színen az esküdt ellensége és megmenti? Tényleg jól jönne valami útmutatás, mert már nem először kerülök ebbe a helyzetbe, és hiába ismétlődik, a tanácstalanságom változatlan.
Ilyesmiken agyalok, miközben Arisszal elhagyjuk a vérvételi helyiséget.
Azt mondták, várjunk tíz percet a folyosón, és addig szorítsam a karomra a vattát, amit a szúrást követően kaptam.
Nem közvetlenül egymás mellé ülünk a fehér műanyag székeken, van közöttünk egy szabad hely, ahova a táskámat és a kabimat tettem. A folyosónak ez a szakasza kiürült, véget ért a reggeli vérvételi időszak, és csak a túloldalon várakozik röntgenre egy idősebb házaspár meg egy fiatal lány.
Nyugtalanul figyelem a bal karomra simuló vattát. Nem tudom, talán attól tartok, hogy egyszer csak átüt majd rajta a vér vagy ilyesmi, és muszáj készenlétben állnom.
Arisz csendben ül mellettem.
– Hogyhogy itt vagy? – szólalok meg nagy sokára, de nem nézek fel. A hangom rekedtes, talán mert hosszú percek óta nem szólaltam meg, és fogalmam sincs, mikor ittam utoljára.
– A szó, amit keresel, a köszönöm – feleli, és a hanglejtésének hála melegség árad szét a mellkasomban.
Reflexből visszavágnék, ha nem lenne tökéletesen igaza. Nélküle a nővérek épp az ájult testemet mosnák fel a váróterem padlójáról. Amilyen állapotban voltam tíz perccel ezelőtt, valószínűleg a szúrásig sem jutottam volna el.
Nem akarok úgy tenni, mintha nem lennék neki emiatt hálás.
Csak azt nem tudom, hogyan kellene kifejeznem, amit érzek. Egy köszönöm valahogy annyira kevésnek érződik. Nagyot nyelek, és a szám belsejére harapok. Legszívesebben az ujjaimat tördelném, csakhogy nincs szabad kezem.
A fiatal lányt behívják a röntgenre, de én továbbra is a karomra szorított vattára összpontosítok.
– Az van, hogy félek a tűktől – mondom teljesen feleslegesen, hiszen már korábban elárultam neki, de úgy érzem, szükségem van a felvezetésre.
– Komolyan? – kérdez vissza, a hangja teli iróniával, de azzal a szórakoztató fajtával. – Ha ezt tudom, nem jövök el.
Szeretném a szememet forgatni, társ lenni a megszokott piszkálódásában, mégis merev vagyok és habozok.
Amikor végre ráveszem magam, hogy felnézzek, látom, hogy mosolyog.
Bárhogy is cseng a hangja, bármit is mond, a mosolya őszinte és bátorító. Veszélyes.
Elkapom róla a tekintetem. Még nem merem elengedni a vattát, úgy szorítom a könyökhajlatomhoz, hogy az ujjaim egészen elzsibbadnak.
– Honnan tudtad, hogy itt leszek? – kérdezem végül.
– Ami azt illeti, hallottam Hangot, amikor mondta neked szombaton, a kincskereső előtt, hogy nem fog tudni elkísérni a dolgozata miatt. Utána vasárnap elárultad, hogy félsz a tűktől.
Megint rápillantok, ezúttal a szemére összpontosítok. Tekintete az enyémbe mélyed. Élénk, kék és vibráló.
Várom, hogy folytassa, de úgy fest, mint aki ennyit akart mondani.
Csakhogy ez nem volt indoklás, csupán egy egyszerű felvezetés.
– És neked pont nincs ma semmi dolgod? – próbálom megérteni.
Nagyot sóhajtva simítja a tenyerét a tarkójára.
– Figyelj, Rémálom, ha engem egyik hétfő reggel arra kényszerítenének, hogy egy medencényi siklóval és aligátorteknőssel úszkáljak, nekem is jól jönne egy kapaszkodó.
Kapaszkodó. Magamban ízlelgetem a kifejezést. Találó, hiszen a kezemet fogva biztosított arról, hogy minden rendben lesz.
A tekintetem a kezére téved, és önkéntelenül is elpirulok, ahogy eszembe jut az ujjainak érintése. Néhány perccel ezelőtt még a kezét szorongattam, miközben a gyengéd hangjára és az átható pillantására fókuszáltam, és tényleg nem tudom, hogyan kellene ettől éreznem magam.
Elfordítom a tekintetem.
Egy nővér elhalad előttünk a folyosón, kezében üres ampullákat tart.
Kopog az egyik ajtón, aztán belép a helyiségbe, és ismét csend telepszik ránk.
– Köszönöm. Én… – A folyosó üres, fehér falát bámulva, zavartan kutatok a megfelelő szavak után. – Nekem ez nagyon sokat jelent. Nem is tudod, mennyit.
– Megmentettél egy aligátorteknős karmai közül – emlékeztet. – Szerintem tudom, milyen érzés.
Ez az a pillanat, amikor összerakom a képet. Aznap, amikor nagyapával kihúztuk Ariszt a Balatonból, azt mondta, jön nekem eggyel, és most itt volt a tökéletes alkalom, hogy egyenlítsen.
Lustán kinyújtóztatja a lábait, majd feláll, hogy megkeresse a mosdót.
A távolodó alakját figyelem, ahogy magamra hagy a folyosón, hogy barátkozzak azzal a szokatlan érzéssel, mennyire örülök, amiért eljött.
Amikor letelik a tíz perc, és kiadják az igazolást, amit vihetek magammal a suliba, elhagyjuk a kórház épületét. Április utolsó hete van, melegen süt a nap, ezért hunyorogva próbálom megszokni a kinti fényt a kórház erős, fehér lámpái után.
Megállunk az épület előtt, mert a kórház nagyjából félúton a Földváry és a Cinczár között helyezkedik el, ami azt jelenti, innen más irányba kell indulnunk. Az igazolásomat szorongatom, bőven lennének még kérdéseim, ráadásul úgy érzem, nem köszöntem meg eléggé Arisznak, hogy eljött. Lezserül megrántja a vállán az oldaltáskája pántját, majd zsebre dugja a kezét.
Kicsit szédülök, talán a tűző nap az oka, vagy az, hogy ma még nem is ettem, cserébe viszont rengeteg energiát felhasználtam a pánikolásra.
Szólásra nyitom a szám, egy béna „köszi még egyszer, akkor majd találkozunk” búcsú van a nyelvem hegyén, pedig még nem akarok elindulni.
– Mi lenne, ha reggeliznénk egyet? – veti fel. Tekintete lustán körbevándorol a házakon, talán már egy jó hely után kutat. – Ma még nem is ettél!
A szívem válaszul nagyot dobban.
A telefonom kijelzőjére pillantok. Fél kilencre volt időpontom, most már háromnegyed is elmúlt, ami azt jelenti, ha nem indulunk el, a második óráról is késni fogunk.
Nekem éppenséggel franciám lesz, amiről örömmel lógnék, de Arisz indokait nem ismerem.
– Véletlenül épp lyukas órád van?
A fejét rázza.
– Fizika – fintorog.
Nem beszéljük meg, hogyan tovább, csak útnak indulunk, és közben egyre növekszik a megválaszolatlan kérdéseim száma. Rá kell döbbennem, fogalmam sincs, mi baja a fizikával, vagy például miből jár faktra. Emlékszem, hogy Manó csípi a kémiát, Alex meg egyszer említette az irodalmat, de ennyi.
– Nem szereted a fizikát? – kérdezem óvatosan, hiszen ő már mindennel képben van: a franciafaktommal meg a pályaválasztási bizonytalanságaimmal, míg én messze nem tudok róla eleget.
– De, abból járok faktra is – biccent, miközben lekanyarodunk az egyik utcán.
Szó nélkül követem, és pillanatnyilag nem is különösebben érdekel, hova tartunk.
– Megbántad, hogy felvetted? Vagy miért nem akarsz bemenni? – faggatom.
Sóhajtva ereszti le a vállát.
– Váradi utál – mondja végül, és úgy sejtem, a tanára lehet. – Meg van róla győződve, hogy a jegyeim csak apa közbenjárásával ilyen jók, meg hogy emiatt lehetek diákelnök is. Úgy volt, hogy nem ő viszi majd a faktot, de a másik tanárunkról az utolsó pillanatban derült csak ki, hogy mégsem tudja vállalni.
Megértően bólintok.
– Szóval ha tudtad volna, hogy ez a Váradi viszi majd a faktot, eleve fel sem veszed?
Válaszként grimaszol.
– Olyasmi nekem, mint neked a franciatanárod. Elég nagy szívás.
– Várj, várj, várj! – tartom fel a kezem. – Egyáltalán miért hiszi azt, hogy apukádnak köszönhetőek a jó jegyeid?
Átmegyünk az úttesten, és bár itt nincs zebra, egyik irányból sem jön semmi.
– Ő az igazgató, emlékszel? – jegyzi meg, mire persze a szememet forgatom.
– Teljesen kiment a fejemből – ironizálok, aztán mégis komolyra fordítom a szót. – Zavar, hogy egy suliban vagytok?
– Alapvetően nem – feleli őszintén. – Mármint persze, néha tök kínosan viselkedik, meg kapok néhány beszólást vagy vicces megjegyzést, hogy intézzek már el ezt-azt, de a legtöbben nem is tudják… Szóval, érted, nem téma, hogy együtt élünk, mert az emberek szemében ő a nagybátyám, és ennyi.
Elgondolkodva rúg meg egy kis kavicsot a járdán, ami megindul a lejtőn lefelé.
Keszthelyen a városon belül is akadnak szintkülönbségek: például a Balaton-parttól a Festetics-kastélyig emelkedik a terep (Koli ritkán is teszi meg egyszerre ezt az utat).
– De nyilván a tanárokkal más a helyzet – folytatja Arisz. – Közülük sokan tisztában vannak azzal, hogy apa a gyámom.
Érdeklődve szakítom el a tekintetem a guruló kövecskéről.
– Tényleg! Apukád bejár hozzájuk a fogadóórára? Miközben ő az igazgató?
– Ja, lényegében – vonja meg a vállát. – Néha azért elég érdekesen sikerülnek. Van pár jó sztorija, majd kérdezz rá.
Kellemes melegség járja át a mellkasom.
Annyira lazán mondja, mintha tényleg olyan lenne a viszonyunk, hogy csak úgy együtt lógunk, és rákérdezek az apjánál – a rivális suli igazgatójánál –, milyen sztorijai vannak a fogadóórákról.
Megint balra fordulunk, egy kis utcába, és mikor Arisz megáll, rádöbbenek, hova hozott. Egy kávézó és pékség, ahol több vegán süteményt is árulnak, ráadásul mindig van zabitaluk a kávéhoz vagy kakaóhoz.
Rá akarok kérdezni, honnan ismeri ezt a helyet, de már tartja is nekem az ajtót, és biccent, hogy menjek előre. Csak egyvalaki áll előttünk, így amíg várakozunk, Arisz mellém lép.
A válla súrolja az enyémet, amire minden idegszálam reagál.
– A múltkor véletlenül találtam ezt a helyet. Tudtad, hogy van egy csomó tejmentes cuccuk? – vizslatja zsebre dugott kezekkel az előttünk lévő kirakatot.
Annyiszor hallottam és láttam már, ahogy az emberek furcsán méregetnek, amikor vegán túrót eszem, vagy elmondom, hogy növényi tejjel iszom a kávét. Sokan viccesen meg is jegyzik, hogy az bizony nem tej, a vegán sajt pedig nem sajt, csak valamiféle „készítmény”. Persze hivatalosan tényleg nem az, csakhogy nekem nincs más opcióm. És amikor megkapom, hogy „milyen fura az állaga”, meg „elég szokatlan a szaga”, arra gondolok, hogy ha tehetném, én is „igazi” tejtermékeket ennék.
Azt hiszem, túl sokáig bámulom Ariszt. Érdeklődve viszonozza a pillantásomat.
– Választottál már?
Nem kell végigböngésznem a kirakatot, már tudom, mit szeretnék.
A tejmentes kovászos sajtos csavart az egész városban itt a legjobb, ráadásul mivel frissen sütik, a tésztája meleg és omlós.
Csak akkor leszek biztos benne, hogy mindezt hangosan kimondtam, amikor Arisz bólintva döntésre jut.
– Okés, akkor én is megkóstolom.
Elkerekedik a szemem, és végleg leblokkolok. Ez az üzlet nem csupán mentes ételeket árul, bármit ehetne, ő mégis…
– Jó reggelt! – mosolyog ránk a kiszolgálóhölgy, de ma már ki tudja, hanyadszorra elfelejtek mozdulni.
Arisz felém pillant, majd a hölgyre mosolyog.
– Ne is foglalkozzon vele! Elég fura csaj – mondja, aztán kér két vegán sajtos csavartat, meg egy sima tejeskávét magának és egy növényi italosat nekem. A lány rákérdez, hogy kókusszal, zabbal vagy mandulával kérem-e, és amikor Arisz tanácstalanul rám néz, azt hiszem, sikerül kiböknöm, hogy zabbal.
Amíg a lány nekilát lefőzni a kávét, Arisz visszalép mögém, és a vállamra téve a kezét, finoman előretol.
– Figyu, Rémálom – duruzsolja a fülembe jókedvűen. – Tudom, hogy traumatikus volt ez a vérvétel meg minden, de az előbb kötözködtem veled, és nem reagáltál. Légy szíves, figyelj oda jobban!
Általában ketten állnak a pult mögött, de most a lány egyedül van, így várunk egy kicsit, amíg összeállítja a rendelésünket.
Pár percen belül végez, a pultra helyezi a kávékat és a tányérokat.
Arisz helyben fogyasztásra kérte, és már fizet is. Ez az a pont, ahol végre magamhoz térek és sietve elkezdek kotorászni a táskámban, hogy álljam a saját adagomat, de ő addigra már átnyújtja a bankjegyeket.
– Köszönjük! – mosolyog a kiszolgálóra, majd a kezembe nyomja a tányérom meg a kávém, és miközben elmotyogok egy köszönömöt, ő már a kiülős rész felé terel.
Egy kétszemélyes faasztalkához telepszünk le, egymással szemben, és csak mi vagyunk itt. A terasz fölé narancssárga napvitorlákat feszítettek, amelyek árnyékot vetnek ránk. A kis utcának köszönhetően nincs nagy nyüzsgés sem, ez a környék jellemzően mindig ilyen csendes.
Csak akkor döbbenek rá, hogy nem hoztam semmilyen édesítőt a kávémhoz, miután helyet foglalunk.
Arisz egy mézes- és egy cukrostasakot csúsztat elém az asztalon.
– Válassz te! – bök rájuk. – Nekem jó lesz a másik.
– Köszi – veszem el a mézet, mert mindig azzal édesítem a kávémat, de egy kicsit még kába vagyok. Talán túl sok vért veszítettem, és csak egy kis kajára meg energiára van szükségem, hogy végre magamra találjak.
– Minden oké? – bontja fel a tasakot, és a kávéjába szórja egy részét. Az ő lattéja sokkal világosabb, míg az enyém a növényi italtól feltűnően sötét. Már rég megszoktam a színét, ahogy a kissé papírszerű ízvilágát is. Otthon mindig fele zabtej, fele mandulaitallal keverve iszom, de ilyesmi nincs a kávézók kínálatában. – Tedd bele az összes mézet, szerintem totál leesett a vércukrod. Sápadt vagy.
Szót fogadok, majd nagyokat kortyolok a jeges lattéból.
Miután harap egyet a vegán sajtos csavartjából, érdeklődve pillant fel rám.
– Egyébként mi van veled meg a tűkkel? Mióta nem vagytok jóban?
A péksütim felé nyúlva megdermedek, aztán lassan letépek belőle egy kis darabot, de egyelőre csak az ujjaim között forgatom.
– Te mióta félsz a vízi élőlényektől? – kérdezek vissza, mire egy félmosoly kúszik az arcára.
– Á, szóval ez egy ilyen játék?
Bólogatva bekapom a puha és még langyos tésztafalatot.
– Ha szeretnéd, hogy válaszoljak, neked is válaszolnod kell. Viszont inkább azt kérdezem, tudnak-e róla a barátaid. – Eszembe jut a múltkori eset, amikor Manó kihívásképp elvitte Arisz evezőit, őt meg otthagyta a nyílt vízen. – Manó nyilvánvalóan nem… De mi van például az úszócsapattal?
Arisz fintorog.
– Ez egy sokkal megalázóbb kérdés, köszönöm.
– Nagyon szívesen – felelem, és azon kapom magam, hogy végre kezdek felengedni.
A fejét csóválva válaszol.
– Nem szoktam ezzel hencegni. Gondolom, te sem plakátoltad tele a suli folyosóját azzal, hogy rettegsz a tűktől.
– Valójában nem is csak a tű a lényeg – vallom be. – Sokkal inkább a kórházaktól rettegek, meg persze a szúrástól is, de… Azt hiszem, a félelmem ennél összetettebb.
Csendben hallgat, ezért a babarózsaszín szalvétámmal babrálva folytatom.
– Nyolcadikos koromban kezdődött az egész, először csak nagyon erős hasfájásaim voltak.
Nagyjából három-négy havonta ismétlődtek, néha suliidőben, máskor meg éjszaka.
Eleinte gyomorrontásra vagy ilyesmire gondoltunk, de aztán annyira erősödtek, hogy a szüleimmel bementünk a sürgősségire, ahol nem tudták, mi okozza. Az első néhány alkalommal vakbélgyulladásra gyanakodtak, egyszer elő is készítettek műtétre, amikor kiderült, hogy mégse erről van szó.
Arisz élesen beszívja a levegőt, de nem szól közbe.
– Nekem… – Mélyet lélegzek, mielőtt folytatnám. – Szóval magas a fájdalomküszöböm, de ezek annyira intenzív görcsök voltak, hogy néha sírva is fakadtam. Az első pár alkalom után már mindenféle hasfájástól bepánikoltam, hogy mi van, ha ez is az erős lesz, és mennem kell a kórházba.
– Ezért nem szeretsz sírni? – szól közbe, a hangja meglepően lágyan cseng, és a szívem nem hagyja figyelmen kívül, mert emlékszik rá, hogy ezt elárultam neki a Szigetfürdőnél.
– Hát, nagyjából – biccentek. – Akkoriban megtanultam, hogy a sírástól nem lesz jobb. Sőt.
Olyankor csak még jobban belelovalltam magam a rossz érzésbe.
Megrázom a fejem, és hajtogatni kezdem a szalvétát, amin kis, mosolygó kávésbögrék sorakoznak.
– Azt hiszem, ha valami nehéz, jobban megy, ha csak összeszorítom a szám és elviselem. – Arisz nem felel, de érzem, hogy engem figyel, ezért folytatom a történetet. – Akkoriban még kórházi táskám is volt otthon: mindenféle szükséges dolog, ha menni kellene, mert ilyenkor napokig bent tartottak.
Valójában az a táska most is ott áll a szekrényemben, összekészítve, pedig már lassan két éve tünetmentes vagyok.
– Gondolom, az sem lehetett a legjobb – mondja halkan, miközben behajtom a szalvéta egyik sarkát, és végighúzom rajta a körmöm.
Elhalad mellettünk egy biciklis, amitől megmozdul a kellemes tavaszi levegő.
– Hát, nem. Volt, hogy napokra infúzióra kötöttek, és nem ehettem semmit, de akadt olyan alkalom is, amikor elrontották a vérvételt, és csorgott a vérem mindenhova, és… – Elcsuklik a hangom, ahogy megborzongok az emlék hatására, ezért szorosan lehunyom a szemem. A szalvétát szorítom, mert a csöpögő vérem látványa élesen él az emlékezetemben, akármilyen rég volt már. Összefogta az egyik kedvenc karkötőmet, és bár nem veszítettem sok vért, nagyon megijedtem.
Arisz térde az enyémnek ütődik az asztal alatt. Össze kellene rezzennem, elhúzódni, és leplezni a kiszolgáltatottságomat, de egyiket sem teszem.
Kinyitom a szemem, és a világ legkékebb szempárjára összpontosítok.
– Nem kell tovább mondanod, ha nem akarod – szólal meg halkan. Makacsul szorítom össze az ajkaimat, mert ha már belekezdtem, nem akarom abbahagyni. Évek teltek el, de még mindig kísért ez a sok emlék, amitől néha annyira gyávának érzem magam.
– Eleinte azt mondták, a stressz okozza a hasfájást: a felvételire készülés, aztán az új suli, a kilencedik osztály – folytatom a szalvéta hajtogatását, bár az előbb kicsit összegyűrtem a sarkánál. – Hogy biztosan sokat aggódom a gimi vagy a jegyeim miatt. Két évbe telt, mire megállapították, mi bajom.
– Két év? Basszus! – szisszen fel ismét Arisz. – Ez aztán a szívás, sajnálom!
– Ez kivételesen nem a te hibád – felelem, mert valahogy a civódás a földön tart. Ettől úgy érzem, egyenlő felek vagyunk, én pedig nem valaki, aki most osztotta meg az esküdt ellenségével életének legrosszabb időszakát.
Egy pár érkezik a kávézóba, és ahogy belépnek, az ajtó feletti kis csengő megszólal.
Elengedem a szalvétát és a péksütim után nyúlok.
– Végül kiderült, hogy a tej csinálja. Másnak megy a hasa, vagy kiütéses lesz, nekem meg vékonybélgyulladást okoz. De a tejmentes étrend meg a gyógyszernek köszönhetően már majdnem két éve tünetmentes vagyok.
Arisz szája sarka felfelé mozdul.
– Akkor, ha jól számolom, épp a hivatalos első találkozásunk óta vagy jól.
Elengedem a sajtos csavartat, és én is elvigyorodom.
A mellkasom egyszeriben sokkal könnyebbnek érződik.
– Ó, igen! Az, hogy arcon nyomhattalak egy tál húsgombócos spagettivel, minden bajból kigyógyított.
Lehervad a mosolya, és szúrósan néz rám.
– Nem csípem A húsgombócincidenst.
Ez a kijelentés valahogy váratlanul ér. A hangjából hiányzik a korábbi játékos civódás és a sértettség, mint amikor azon vitázunk, A húsgombócincidens számít vagy sem. Ezúttal komoly és őszinte.
Tanácstalanul hagyom abba a hajtogatást: Koli ellenségét, egy galambot készítettem (jó, mondjuk, neki minden madár az), de még hiányzik az utolsó simítás.
Arisz arcát figyelem, ahogy kortyol egyet a kávéjából, és arra gondolok, mennyi minden történt közöttünk az elmúlt hetekben.
Talán most sem csak fizikáról akart lógni. Az is lehet, hogy csak meg akart bizonyosodni arról, minden oké velem.
– Emlékszel, amikor a kincskeresőn azt kérdezted, A húsgombócincidens szándékos vagy szerencsés véletlen volt-e?
Érdeklődve emeli a fejét, láthatóan meg van lepve, így csak bólint. Egy ideje már úgy érzem, őszinte lehetek vele, ezért egyenesen a szemébe nézek.
– Igazából nem akartam rád borítani – vallom be, és elvégzem az utolsó hajtást, hogy aztán átnyújtsam neki a szalvétagalambot, ami furcsamód épp a béke jelképe, és talán valami új kezdete.
Fotó: Bolega Niki (A szerző Facebook-oldala)
