Te mit csinálnál, ha egyszercsak egy idegen invázió kellős közepén találnád magad? Carl egyik este arra ébred, hogy az exbarátnője macskája kimászott a kertbe és sehogy nem tud visszatalálni a házba. Így hát kisméretű, rózsaszín papucsban, bőrkabátban és alsógatyában kimegy megmenteni az állatot, mire az egész emberiség elpusztul egy szempillantás alatt. Főhősünknek nem marad más választása, mint az emberiség kevés túlélőjének egyike, hogy az űrlények szórakoztatására egy halálos vetélkedőben vegyek részt. Matt Dinniman Dungeon Crawler Carl című könyve egy izgalmas kalandregény, ahol az emberiség kihalása csak a kezdete egy intergalaktikus showműsornak.
Matt Dinniman: Dungeon Crawler Carl - A kazamata hőse (részlet)
Ford. Tót Barbara
1
Az átváltozásra csendes-óceáni idő szerint körülbelül hajnali 2 óra 23 perckor került sor. Úgy tudom, aki házon belül tartózkodott, azon nyomban elhalálozott. Akinek bármiféle tető volt a feje felett, meghalt. Ebbe beleszámítottak az autókban és repülőgépeken utazók, meg az aluljárókban lévők is. Még a sátrak és a kartondobozok sem jelentettek kivételt. Basszus, talán még az esernyők sem, de ebben nem vagyok biztos.
Őszinte leszek. Ti, akik odabent voltatok, a jó melegben, békésen szunyókálva, valami szép álom közepén… Irigykedem rátok. Ti szerencsések vagytok. Hopp, eltűntetek. Egy csapásra porfelhővé váltatok az átváltozás folyamán.
Keddi napot írtunk, a naptár épp csak átugrott január harmadikára. Borzasztó téli vihar tépázta Észak-Amerikát, a fél országot hó és jég borította. Seattle-ben aznap éjjel nem kaptunk annyi havat, de jócskán fagypont alatt járt a hőmérséklet, ami még januárhoz képest is szokatlan errefelé.
Biztos vagyok benne, hogy a világ más tájain, ahol melegebb volt, és nem az éjszaka kellős közepe, többen élték túl. Sokkal többen.
Azt is lefogadnám, hogy ők több ruhát viseltek nálam az eset idején. És azoknak a nyomorultaknak maradt annyi józan eszük, hogy ne menjenek a fény felé.
Nekem viszont nem volt választásom. Én odakint ragadtam, egy szál bokszerben, bőrkabátban és egy pár rózsaszín Crocs papucsban, amibe alig fért bele a lábam, szóval mindent egybevéve kifagyott a belem.
Emellett birokra fogtam egy nyávogó-karmoló-tekergő-fújó macskát, akinek teljes neve Muffin Hercegnő, Queen Anne Husimusija. Egy teknőctarka perzsa, aki többet ér, mint a komplett évi jövedelmem. Az excsajom röviden Muffin Hercegnőnek hívta. Én meg csak Muffinnak.
Összefoglalom nagyjából az utolsó tíz percet. Nem untatnék senkit hosszas háttérsztorival, de néhány részlet még fontos lehet.
Carlnak hívnak, huszonhét éves vagyok. Az Egyesült Államok Parti Őrségében szolgáltam egy darabig, majd átnyergeltem tengerészeti technológiára, ahol elektronikai rendszereket javítottam gazdag balfaszok partihajóin. Pár nappal azelőttig, hogy ez az egész elkezdődött volna, a seattle-i lakásunkban éltem a barátnőmmel.
Beatrice-nek hívták. Becenevén Bea. A Bahamákra utazott néhány barátjával valami újévi banzájra.
Azt nem árulta el, hogy erre az útra az expasija is elkíséri. De elég hamar rájöttem, amikor kiszúrtam a csávó Instagramján a képet, ahogy Bea az ölében ül.
Nem bírom a feszkót, és nem is kezelem jól. Akár megcsalt, akár nem, nem számított. Hazudott nekem. Úgyhogy felhívtam, és közöltem, hogy vége. Felajánlottam, hogy minden cuccát összekészítem, mire visszaér. Semmi tányércsapkodás, semmi kiabálás. De végeztünk.
Megkérte a szüleit, hogy hozzák el tőlem a macskát, de ők a Kaszkádok túloldalán laktak, és ebben az időben esélytelen volt átjutni ide. Megígértem Beatrice-nek, hogy addig is vigyázok a dögre.
Na hát akkor, hadd meséljek Muffinról, a macskáról. Mint említettem, ő is egy olyan csupa bunda, lapos pofijú jószág, akinek egy Bond-főgonosz ölében kellene ücsörögnie. Beával egy kétszobás lakásunk volt, és elég árulkodó, hogy az egyik szobát a macska számára tartottuk fenn. Hogy pontosítsam, a helyiséget Muffin Kiállításgyőztes-szalagjainak, Fajtagyőztes-szalagjainak, valamint számolatlan trófeájának és bekeretezett képének szenteltük, melyeken egy asztalon ül, borzosan és dühösen, miközben Bea és a bíró mögötte vigyorog. Beának jó ötven ilyen fényképe lehetett. Muffin egy rahedli szalagot és trófeát nyert, Beatrice pedig mindannyiszor lefotózta, ahányszor valami eseményre vitte. Márpedig majd minden hétvégén vitte valahova azt a nyamvadt dögöt.
A családja perzsamacskák tenyésztésével és kiállításra felkészítésével foglalkozott. Én személy szerint nem igazán vagyok járatos a macskakiállítások világában. Soha nem akartam túlzottan belekeveredni. Ismétlem, nem bírom a feszkót.
És hadd áruljak el még valamit a macskás emberekről. Különösen a macskakiállításos emberekről.
Igazából hagyjuk is. Ott rohadjon meg az összes, ahol van. A lényeg az, hogy Bea és Muffin részei voltak ennek a világnak, én pedig kerültem, mint a pestist.
Sosem éreztem magam nagy macskarajongónak. De őszintén szólva, Muffint kedveltem. Ez a cica magasról szart mindenre és mindenkire, ezt pedig tiszteltem benne. Ha Muffin az ölembe akart ülni, miközben a PlayStationömet nyomkodtam, akkor fogta magát, és beleült az ölembe. Ha fel akartam emelni onnan, fújt, karmolt, és rögtön vissza is ugrott. Aztán csak nézett rám azzal a nyomi pofájával, mintha azt mondaná: Na most mi lesz?
Nem egyszer csábított a gondolat, hogy megfojtsam, de nem vagyok rohadék. Emellett bírtam a kis szörnyeteg makacsságát. Néhány haverom folyton azzal szívta a vérem, hogy minden időmet ezzel a szőrgolyóval töltöm, aki valószínűleg többet ér, mint az éves fizetésem, de igazából élveztem. Tetszett, hogy ez a szőrgolyó az én ölemben heverészik.
Beatrice egyik vasszigorral betartott, megfellebbezhetetlen szabálya az volt, hogy a lakásban tilos a dohányzás. Így hát a beszélgetésünk és a szakításunk után elhatároztam, hogy a lehető legtöbb szál cigit szívom el odabent. Tudom, gyerekes vagyok. De odakint kockásra fagyott volna a seggem. Muffin láthatóan nem tűrte a füstöt, a szaga ráadásul a bundájába is beleivódott. Úgyhogy kompromisszum gyanánt nyitott ablak mellett bagóztam.
Hajnali kettő körül felrázott valami álom, és kellett egy cigi. Elővettem a dobozt, résnyire nyitottam az ablakot, és meggyújtottam a szálat.
Muffin, aki közvetlenül mellettem szunyókált az ágyon, ebben a szent pillanatban döntött úgy, hogy – cicaéletében legeslegelőször – kimegy felfedezni.
Ráhoppant a vállamra, majd onnan az ablaknyíláson át az első emeleti lakásunk előtt hajladozó fára ugrott. Csak így, simán. Vagy tucatszor nyitottam ki azt a rohadt ablakot az elmúlt évben, és még csak oda sem pillantott. De aznap, az év legfagyosabb éjszakáján ez a bundás bumburnyák úgy határozott, nyom egy Lewis és Clarkot az utcán.
Leereszkedett a fán, megszaglászta a járdát, majd egyértelműen megállapította, hogy kurva hideg van. Expedíciója épp olyan gyorsan ért véget, ahogy elkezdődött. Sietősen visszakapaszkodott a fára, majd onnan, az ablaktól jó másfél méterre bámult rám. A kalandvágya szertefoszlott, és nem akarta megkockáztatni a visszaugrást. Úgyhogy ehelyett torkaszakadtából üvölteni kezdett.
A következő néhány percet azzal töltöttem, hogy káromkodva visszacsalogassam a dögöt a lakásba. Sarkig kitártam az ablakot, mire az eddig kellemesen meleg helyiségbe jéghideg levegő ömlött be. A fekete-fehér-zsemleszínű gyalogszőrös ott szorongott, és úgy vernyákolt, hogy attól féltem, az egyik szomszéd felébred rá, és lelövi.
A csizmámat a szárítóban hagytam, az épület alagsorában, a futócipőmet pedig isten tudja, hol. Tehát a pillanat hevében meghoztam egy döntést – egy döntést, amit hamar meg is bántam –, és beledugtam a lábam az excsajom Crocsába, majd felkaptam a nehéz bőrkabátom, és kirohantam Muffinért. Egy részem azt mantrázta, Bassza meg, nem a te macskád. Fagyjon csak belé a szar.
De, ahogy már említettem, nem vagyok annyira rohadék. Beatrice megérdemelte volna, mert imádta ezt a nyamvadékot. És szegény, buta Muffin nem sokáig húzta volna ebben a hidegben.
Ráadásul úgy visított, mintha a saját gyerekeit zabálná fel valaki a szeme láttára.
Lesprinteltem a lépcsőn, és kitoppantam az ajtón, aztán odafutottam az épület és a járda között álló fához. Azon nyomban meg is bántam, hogy nem húztam fel rendes ruhát. A jeges szél beleharapott meztelen lábszáramba és a lábfejembe.
Muffin pont kartávolságon kívül ücsörgött az ágon, tekintete köztem és az ablak között villogott. A visítást nem hagyta abba. Kigyulladt egy földszinti lakás villanya, mire felmordultam. Mrs. Parsons. A zsémbes, panaszlevelet-írok Mrs. Parsons.
– Muffin! Gyere már ide, te kis szaros! – nyújtottam felé a karom.
Simán a kezembe szökkenhetett volna. Korábban megtanítottam neki, hogyan kell. Csak megráztam egy zacskó jutifalit, és hopp, ő már ott is volt. Ha cicegtem neki, néha a vállamra ugrott. Szitkozódva sajnálkoztam, hogy nem hoztam magammal jutalomfalatot.
Kinyílt a földszinti lakás ablaka.
– Mi a jóisten folyik idekint? – háborgott Mrs. Parsons, miután kidugta a fejét. A vénasszony egy törülközőszerűséget csavart a hajára, és ettől úgy nézett ki, mint valami jógi. Sasszemmel meredt rám. – Carl, te vagy az?
– Igen, Mrs. Parsons. Elnézést, kiszökött a macskám, és próbálom megfogni, mielőtt halálra fagyna.
– Nekem úgy tűnik, te fogsz halálra…
Mrs. Parsons nem fejezte be a mondatát.
Csatt.
Olyan gyorsan történt!
Az épület hirtelen laposra zúzódott.
Láttam a folyamatot. A hétszintes ház az egyik pillanatban még ott magasodott, a másikban meg nem. Viszont nem tűnt el. Mrs. Parsonsra néztem, miközben lezajlott. Mintha az épület csak egy nagy konzervdoboz lett volna, amit letiport egy óriási kozmikus csizma. Láttam és hallottam. Széllökés támadt, és azon nyomban besötétedett. A balomon lévő utcai lámpa megsemmisült. Az épületek körülöttem megsemmisültek. És az autók is.
A fákon, a tárolókban álló bicikliken, valamint Marjory William mopedjén kívül, amit még mindig kerékbilincs rögzített, minden megsemmisült.
A hidegről teljesen megfeledkezve körbepislogtam. A borongós sötétben alig láttam valamit. A messzeségben tűz égett, amit csak azért szúrtam ki, mert nem takarták már épületek.
Tökéletes csend volt.
– Mi a franc? – hüledeztem körbe-körbe forogva.
Pár dolog véletlenszerűen megmaradt, mint a biciklitároló. A stoptábla is, bár mellette az utcatábla nem. Az autók nyomán kocsi alakú bemélyedések jelentek meg a földön, mintha valami a föld középpontja felé húzta volna azokat, átszakítva velük az aszfaltot.
Muffin végre beleugrott a még mindig kinyújtott karomba. Nem tudtam, mit csinálhatnék vagy mondhatnék, csak meredtem rá.
– Mi a franc?
A házból, amiben laktam, csupán kövek és kifordult föld maradt egy téglalap formájában.
Aztán a lábam mellett észrevettem valamit.
Mrs. Parsons fejét. A sötétben alig láttam, de azonnal tudtam, mi az.
Akkor rám szakadt az egész. A rombolás okozta sokk csak egy dolog volt. De emberek tartózkodtak azokban az épületekben; majdnem mindenki ebben a rohadt városban. Basszus, még a hajléktalanok többsége is szállókba húzódott! Nagy hírverést csaptak annak, hogy az extrém hideg miatt mindenkit begyűjtenek. Kedd hajnali kettő volt. Mindenki az ágyában aludt. Vagyis mindenki meghalt!
Úgy forogtam körbe-körbe, mint egy megveszekedett idióta, és fogalmam sem volt, mit csináljak. Rám tört a hányinger. Muffin vonaglani kezdett a karomban, miután rájött, hogy hasznavehetetlen vagyok. Megkarmolt, de akkor sem engedtem el.
Aztán felzendült a hang. Egy robotszerű férfihang.
Az elmémben beszélt, mégis mintha testet öltött volna. Tűként szúrta az agyamat. Bár nem angolul szólalt meg, értettem, mit mond, és közben lebegve megjelent előttem a szöveg.
Figyelem, túlélő humánok!
– Mi? – kaptam fel a fejem. – Mi ez? Ki van ott? – Belerúgtam a lebegő szavakba, mire az alulméretezett Crocs lerepült a lábamról. Odaugrottam, és gyorsan visszaléptem bele. A szavak velem együtt, pár centire az arcomtól mozogtak.
A szöveg nem oldalra, hanem lefelé kúszott a képernyőn, és az sem rendes betűkkel íródott. De ismertem és megértettem őket, mintha egész életemben ezen a nyelven olvastam volna.
Fotó: Agave
