Az indián felmenőkkel rendelkező szerző, Amanda Peters Áfonyaszedők című kötete 1952 júliusában jászódik. Ekkor vész nyoma a négyéves Ruthie-nak. Utoljára a hatéves bátyja, Joe látta, amint a mező szélén üldögél a kedvenc kövén. A fiút évekig marcangolja a bűntudat, amiért nem figyelt eléggé a húgára. Maine-ben egy Norma nevű kislány egy tehetős család egyetlen gyermekeként nő fel. Az apja távolságtartó, az anyja pedig idegesítően túlfélti. Norma furcsákat álmodik, bár valójában inkább mintha emlékeket látna. Ahogy felnő, ráébred, hogy a szülei valamit eltitkoltak előle, elkezdi felkutatni a múltját és az emlékeit.
Amanda Peters: Áfonyaszedők (részlet)
egy
Joe
Aznap, amikor Ruthie eltűnt, mintha a szokottnál is éhesebbek lettek volna a púposszúnyogok.
A boltban, ahova jártunk, azt mondták a fehér emberek, hogy mi, indiánok azért vagyunk olyan jó áfonyaszedők, mert savanykás a vérünk, és ez elriasztja a púposszúnyogokat.
Én már akkor, hatévesen is tudtam, hogy ez nem igaz, mert a púposszúnyog nem válogat. De most, szinte napra pontosan ötven évvel később, amikor itt fekszem, és belülről rág szét a láthatatlan betegség, már nem nagyon tudom, hogy mi igaz és mi nem. Még az is lehet, hogy tényleg savanyúak vagyunk. Szóval csíptek minket a púposszúnyogok, függetlenül attól, hogy milyen ízű a vérünk, de Anya tudta, mitől múlik el este a viszketés. Azt csinálta, hogy lehántotta egy égerfa kérgét, és szétrágta, majd ezt a pépet kente a csípéseinkre.
– Maradj veszteg, Joe! Ne ficeregj! – mondogatta, miközben rám kente a sűrű pempőt. Szerencsére jó sok égerfa volt az áfonyaföldeket hátulról határoló, vékonyka erdősávban. A földek amúgy a végtelenbe nyúltak, legalábbis nekem akkor úgy tűnt, és Mr. Ellis, a tulaj nagy kövekkel jelölte meg a táblák határát, hogy lássuk, merre jártunk már és hova kell még mennünk.
De előbb-utóbb mindig a fáknál kötöttünk ki, vagy ha nem a fáknál, akkor a lassanként szétporladó 9-es útnál, ahol olyan mélyek voltak a görögdinnye nagyságú kátyúk, mint a tó. Ezen a földek közt kígyózó, sötétlő aszfaltcsíkon jutottunk el évről évre Mr. Ellis birtokára. A 9-es út mellett már akkoriban, 1962-ben is elég kevés ház volt, és jócskán lepattogzott róluk a szürke vagy a fehér festék.
A korhatag verandájuk is megroggyant, és burjánzó, sárgászöld fű nőtte be az elhagyott autókat meg a kiselejtezett hűtőket, amelyeknek rozsdamarta darabkáit fel-felkapta egy-egy erősebb széllökés. Amikor nyár közepén Új-Skóciából megérkezett a sötét bőrű idénymunkások nevetgélő-danolászó karavánja, a régi házak lakói hátat fordítottak nekünk, mert az érkezésünk arról tanúskodott, hogy nem sokra vitték.
Az a vidék csak szeptemberben mutatott némi életörömöt, amikor beragyogta a földeket a lenyugvó nap arany fénye. Ezen a rozsda és rothadás sújtotta tájon állt Mr. Ellis háza, méghozzá éppen ott, ahol a 9-es út találkozott a tó túlsó, indiánmentes partjára vezető földúttal. Ott, a túlparton vasárnaponként fürdőztek és piknikeztek a fehér emberek, és felhólyagzott a bőrük a bágyadt maine-i napsütésben.
Otthon, évekkel később, úgy emlékeztem vissza Mr. Ellis házára, mintha valami könyvben vagy magazinban láttam volna a buszra várva vagy az orvosnál. A kocsibehajtó fölé nyárfák tornyosultak, és hosszú, nyílegyenes sorba állított fenyőket is telepítettek a ház mellé, hogy a táborunkba vezető földútról se tudjunk bámészkodni. De azért persze leskelődtünk.
– Ben, miért van ezeknek egyáltalán házuk, ha csupa ablak az egész?– kérdeztem a bátyámtól.
– Mert fedél kell a fejük fölé. Itt is hideg van télen, nem csak otthon.
– De hát minek annyi ablak? – faggattam tovább Bent, miközben szájtátva bámultam a házat.
– Azért, mert az üveg drága. Így mutatják meg a világnak, hogy milyen gazdagok.
Bólintottam, pedig még mindig nem igazán értettem a dolgot. Az én szememben a sok ablak nélkül is valóságos kastélynak tűnt volna az épület, amelynek hófehér falát minden második nyáron újrafestették a piros szegéllyel együtt, a bejárati ajtaját pedig két oszlop fogta közre.
Mi ugyanis egy parányi, három hálószobás házikóban éltünk, amelynek beázott a teteje. De jóval később, amikor Mr. Ellist már rég elvitte az infarktus, én pedig immár józanul és a kíváncsiságtól vezérelve visszatértem oda, sokkal reálisabban láttam a helyzetet: rádöbbentem, hogy egy szimpla kétszintes, ablakfülkés ház áll előttem.
Azon a nyáron, amikor elvesztettük Ruthie-t, vastagon ellepték a földeket a zöld levelek és a parányi bogyók. Izgatottak voltunk még, mert addigra szinte feledésbe merültek a korábbi évek hosszúra nyúlt, kemény munkanapjai. Apám, miután célba juttatott minket meg a következő nyolc-tizenkét hétre szükséges ellátmányt, még aznap visszament Maine állam és a kanadai Új-Brunswick tartomány határára.
Nagy porfelhőt kavarva indult el, hogy egybegyűjtse az áfonyaszedő csapat állandó, megbízható tagjait: az öreg Geraldot és a feleségét, Juliát, Hanket és Bernardot, a dolgos, maguknak való ikreket, Agnust, az özvegyasszonyt és a hat nagydarab, erős gyerekét, meg a részeges Frankie-t. Ő mókás ember volt: félt a medvéktől, meg a sötétben is félt, és nem sok hasznát lehetett venni.
– Anyád szerint az olyanoknak is kell a pénz meg valami életcél, mint Frankie. Még akkor is, ha csak két hónapig tart – mondta Apa, amikor ezt szóvá tettem.
– De hát én is többet szedek, mint ő – feleltem, és a mélázó Frankie felé intettem a fejemmel, aki épp bekapott egy áfonyát. – És meg is eszik annyit, amennyit leszed – tettem hozzá.
– Vannak emberek, akikkel elnézőbbek vagyunk, Joe – mondta erre Apa. – Tudod, hogy Frankie csecsemőkorában majdnem megfulladt, és emiatt nem lett belőle igazi felnőtt. Nincs vele semmi baj, és Istennek biztos vele is van valami terve, úgyhogy elfogadjuk olyannak, amilyen. Neki is ugyanúgy szüksége van erre a nyári munkára, mint nekünk. Szeret itt lenni, és üldögélni velünk a tűz körül, és még némi zsebpénzt is keres. Legalább van valami, amire várhat.
– Igen, de Apa… – kezdtem, mert bosszantott, hogy Frankie-t pénzben fizetik ki, én pedig csak új ruhát kapok, hogy legyen miben iskolába járnom szeptembertől.
– Semmi de! – vágott a szavamba Apa. – Dolgozz szépen tovább, és légy kedves Frankie-hez! Sosem tudhatod, mikor szorulsz rá mások jószívűségére.
Apa tehát elment a többi idénymunkásért, hogy felpakolja őket a pick-up platójára, mi pedig anyánk árgus tekintetétől kísérve kitakarítottuk a faházat, és előkészítettük a táborhelyet. Mi, fiúk kihuzigáltuk a veranda padlóréseiből a füvet, amely jó nagyra merészelt nőni a távollétünkben, és rendesen összevagdosta a kezünket, majd száraz tűzifát gyűjtöttünk, hogy tüzet gyújthassunk: az egyiken főztünk (ez szinte mindig égett), a másikon meg vizet melegítettünk a mosogatáshoz és a hétvégenkénti ruhamosáshoz.
A lányok egy része, köztük a nővérem, Mae a takarításban segédkezett, a többiek pedig átmentek a nagy házba, mint minden nyáron, és segítettek a tulaj feleségének az ilyenkorra időzített nagytakarításban. A kevéske pénzt, amit a munkájukért kaptak, a megyei vásárban költötték el hajtűre, pancsolt whiskyre meg pattogatott kukoricára.
A faházunkból nem látszott a tó, csak a táborhely széléről, ahol az öreg Gerald és Julia verte fel a sátrát.
Mi szerencsésnek mondhattuk magunkat, hiszen faházban lakhattunk, és régi matracokon alhattunk, de nem fértünk el ott túl sokan.
A többiek, köztük a két bátyám, Ben és Charlie sátorban aludtak, ahol nyomta a hátukat a kemény talaj, és a dzsekijük volt a párnájuk. Aztán megjött a többi család is Új-Skócia különböző pontjairól, meg páran Új-Brunswickból, és a fiúk jó nagy lármát csaptak.
Mivel a tavalyi áfonyaszezon óta nem látták egymást, bőven volt mit megbeszélniük, és nem fukarkodtak a hangerővel. Azon a nyáron még nem voltam elég nagy ahhoz, hogy velük lógjak, ezért Ruthie-val múlattam az időt, akit feszélyeztek ezek a nagyobb fiúk. Napközben, amikor komoly arccal dolgoztak, ő is gondolt rájuk, és ugyanúgy szerette őket, mint mi, többiek.
Esténként viszont, amikor a fiúk a tűznél énekeltek, és évődtek a lányokkal, meg játékból verekedtek, visszavonult a faházba, és hátát az ajtóval szemközti falnak vetve, ócska zoknikból készült babáját a hóna alá csapva elaludt. Anya a matrac másik oldalán feküdt, és pajzsként védte Ruthie-t a hangos fiúktól, akikre álmában már nem is gondolt.
Azon a nyáron heten indultunk el a régi pick-uppal dél felé: Anya, Apa, Ben, Mae, Charlie, Ruthie meg én. Ben és Mae azelőtt az indián iskolában lakott, így a korábbi nyarakon Anya alig várta, hogy hazajöjjenek, bár ezt próbálta leplezni. Aztán megjöttek, és még szinte ki sem szálltak a kocsiból, amikor Anya elkapta őket.
Előbb az egyik, majd a másik gyereke arcára tapasztotta a két kezét, és úgy nézte őket, mintha aranyból lennének, vagy mit tudom én. Ezt többször megismételte, és mindig homlokon csókolta őket, mielőtt továbblépett a másikhoz, és egyfolytában mondogatta a nevüket, mint az Üdvözlégy, Máriát. Apa pedig hátba veregette Bent, megölelte Mae-t, majd felpakolt minket a pick-upra, és útra keltünk a határ felé.
Az indiánügynököt csak évente kétszer láttuk: karácsonykor és az áfonyaszezonban.
„A kemény munka jellemépítő hatása révén tisztességes állampolgárokká válhatnak, akik beteszik a magukét a közösbe” – olvasta fel egyszer Ben, miután összerakosgatta a levelet, amit Apa széttépett. Apa nem szerette Mr. Hughest, a kövér indiánügynököt, akinek orrát vöröses színű lyukacskák tarkították. Miután Apa elolvasta azt a levelet, Bennek és Mae-nek nem kellett visszamennie az indián iskolába.
Otthon maradhattak velünk, és járhattak ugyanabba az iskolába, mint Charlie meg én. Most, ötven évvel később, Ben a szemközti egyszemélyes ágyon alszik, azaz többnyire átvirrasztja az éjszakát, mert fél, hogy akkor lehelem ki a lelkemet, amikor ő vigyáz rám. Ha nem ő fekszik abban az ágyban, akkor Mae morgolódik, vagy éppen hortyog. Már csak ennyien vagyunk: Anya, Mae, Ben meg én.
Ha létezik a szellemvilág, jó lesz látni mindazokat, akiket már elveszítettem.
Jó lesz átölelni őket, és megmondani nekik, hogy szeretem őket, és bocsánatot kérni tőlük, mert többeknek tartozom ezzel ideát is meg odaát is. Ha pedig nincs szellemvilág, azt, gondolom, úgysem tudom meg soha, ezért nem is hagyom, hogy aggasszon ez a kérdés. De Anyának ezt a világért sem mondanám el, mert ő szentül hiszi, hogy az élők sorából eltávozott szerettei ott ülnek az Úr jobbján.
Ugyanennek a nyárnak egy tiszta, augusztusi estéjén a tábortűz körül ültünk mindannyian. Apa épp eltette a hegedűjét, mert már belefáradtunk az énekbe meg a táncba. Leterítettünk Ruthie-val egy takarót, és kezünket a tarkónkon összekulcsolva, hanyatt fekve néztük, hogy viaskodnak kitüntető figyelmünkért a szentjánosbogarak és a csillagok.
A szerencsésebbek, akik már elég nagyok voltak ehhez, külön, az Allen-hegyen gyújthattak tüzet. Mae sokat mesélt nekünk arról, hogy ott táncolni is szoktak a nagyfiúk és a nagylányok, meg csókolózni is, és próbált meggyőzni minket, hogy ő viszont mindig rendesen viselkedik, és semmi ilyesmit nem csinál. Ezt persze nem hittük el Ruthie-val, mert Mae-vel sosem fordult elő olyan, hogy ne érezte volna jól magát egy mulatságon, és ne kevert volna valami bajt. De aztán másra terelődött a szó ott, a mi tábortüzünknél.
– Azt mondják, hogy ez jó dolog, mert így könnyebben beilleszkednek a gyerekek, és munkát is könnyebben találnak – mondta egy öregasszony. Igencsak göcsörtös volt a keze, mégis serényen fonta a kosarat a kőrisfa kérgéből, pedig oda sem nézett. – A nagy lószart jó dolog – mondta valaki más. –
Senkinek sincs joga ahhoz, hogy elvegye tőlünk a gyerekeinket. A fehéreknek meg pláne nincs joguk hozzá!
Nézzétek meg, hogy nevelik a sajátjaikat: csak nyavalyogni tudnak, meg nagyszájúskodni. Nem sok örömük telik bennük, ezért kellenek nekik a mieink.
– Ne értsetek félre, nagyon örülök, hogy Ben és Mae itthon van – mondta anyám a tűz felé hajolva, hogy jobban lásson, mert épp a ki tudja, hányadik zoknit stoppolta.
– De azért azt se hallgassuk el, hogy ott megismerik a gyerekek a Biblia tanításait. Nem is tudtam eldönteni akkor sem, meg azóta sem, hogy helyes dolog-e kivenni őket onnan. Lewis viszont olyan biztos volt az igazában, mint abban, hogy holnap is felkel a nap. – Anya, önhibáján kívül, nagyon megszerette az egyházat. A szép templomi szertartások pótolták a régieket, amelyeket gyerekkorában kitéptek a szívéből. Arról az időszakról szinte soha nem beszélt. Aztán Ruthie felállt, és a fülembe súgta, hogy el kell mennie vécére. Maradt utána a pokrócon egy jó meleg bemélyedés, amelybe már nem ült bele újra. Amikor Anya kis idő múlva a keresésére indult, már összegömbölyödve aludt a matracon.
Másnap pedig nyoma veszett.
fotó: Transatlantic Agency / a szerző honlapja
