A kisfiú egy pillanatra megtorpan az erdős területet a nyílt vidéktől elválasztó kerítés vonalán. Az apja megígértette vele, hogy soha, de soha nem lépi át a határt. Ám az apa meghalt, a kisfiú pedig szeretné megtalálni az anyját és azokat a gyerekeket, akik állítólag olyanok, mint ő. Gus ugyanis állat-ember hibrid: szarvasagancsa és fülei mellett érzékeny szaglása, éjszakai látása és ösztönei is olyanok, mint egy állaté. Ezek még akár hasznosak is lehetnek, ha egyébként nem lenne vérdíj a fején, mert sokan a hozzá hasonló hibrid gyerekeket teszik felelőssé az emberiséget szinte elpusztító világjárványért. És mivel a hibrid gyerekek a vírus megjelenésével egy időben kezdtek születni, vannak, akik úgy gondolják, a gyógymódot is az ő testükből lehet kinyerni - gyomorforgató módszerekkel.
A Sweet Tooth - Az agancsos fiú az azonos címen futó amerikai képregény adaptációja, amit 2018-ban eredetileg a Hulu dolgozott volna fel, Robert Downey Jr. produkciós cégének égisze alatt, majd a produkció 2020-ban a Netflixhez került. A streaming szolgáltató ezzel két legyet ütött egy csapásra, hiszen gyors választ adott a pandémiára, ráadásul csinált egy tőle szokatlanul magas minőségű fantasztikus sorozatot. Utóbbi azért is számít, mert a Netflix a saját gyártású fantasyjeit gyakorlatilag kivétel nélkül a középszernél is rosszabb színvonal alá fojtja, miközben a versenytársak olyan műsorokkal rukkolnak elő, mint például a Trónok harca (HBO), Az Úr sötét anyagai (HBO-BBC), a Good Omens (Amazon-BBC) - vagy persze az Amazon Tolkien-sorozata, amiről ugyan még nem tudjuk, milyen lesz, de azt már igen, hogy soha nem látott gigaköltségvetést kapott.
A Sweet Tooth kifejezetten üdítő lehet így másfél évnyi járvány után (főleg úgy, hogy annak nem látjuk a végét) azzal, hogy következetesen optimista és reményteli marad. Nem spórol a posztapokaliptikus szetting valóságából fakadó kegyetlenséggel, de közben kitartóan hisz a kölcsönös segítségnyújtás, az empátia, a fejlődési képesség, az elfogadás és türelem erejében. Mindezt ráadásul jóféle alakításokkal is megerősíti.
(Kép: Netflix)
A tízéves Gust Christian Convery játssza természetes bájjal, amiből szerencsére jobbára hiányzik az amerikai filmek gyakori mesterkéltsége, mikor a gyerekek úgy cukik, ahogy azt a felnőttek elképzelik. Gus társa az úton az eleinte vonakodó, morózus és önző Jepperd lesz, az őt alakító Nonso Anozie-nak ez igazi jutalomjáték a Trónok harca vagy a Drakula mellékszerepei után. Hasonlóan megbízhatóan teszi a dolgát Adeel Akhtar annak az orvosnak a szerepében, aki a felesége megmentése érdekében bármire képes, még arra is, hogy a hibrid gyerekeken kezdjen kísérletezni. Vagy Stefania LaVie Owen, azaz a felnőtteket rühellő Medve, aki a még járvány előtt született, “rendes” kamaszokból szervez hadsereget a hibridek védelmére, illetve az agresszor katonaság és fejvadászok ellen. Az események narrátora pedig James Brolin, aki idős mesemondós hangjával megteremti azt a játékos keretet, ami a sorozatot úgy emeli el a valóságunktól, hogy ez csak egy történet, mégis folyton ott vibrálhatnak benne a finomabb vagy egészen direkt áthallások.
Mindent összevetve a Sweet Tooth olyan, mintha fognánk Moskát Anita Irha és bőr című regényét, hozzácsapnánk valamennyi Cormac McCarthyt Az útból, aztán az egészet leöntenénk tripla, de lehet, hogy inkább négy adag Disney-vel.
(Kép: Netflix)
Ez a járványos-posztapokaliptikus mese ugyanis nem tud nem didaktikus lenni, például amikor a negatív karakterek két kivétellel azok, akik ragaszkodnak az Összeomlás előtti világhoz és azt akarják visszacsinálni. Az események és fordulatok kiszámíthatóak, semmilyen meglepetést nem tartogatnak. És miközben az útja során Gus szembesül azzal, hogy a felnövés, az ismeretek megszerzése fájdalmas, és szükségszerűen elvesz valamennyit az ártatlanságunkból, a sorozat ellenáll, és foggal-körömmel ragaszkodik a cukisághoz, a bájhoz. Gus nem tud érni, változni, megkeseredni, még akkor sem igazán, amikor rádöbben a születése körülményeire. És ez már nem a gyerekek optimizmusa, inkább valami, ami az ellenséges világban azért töretlenül és érinthetetlenül kedves és jó, mert nem reflektál a külső eseményekkel. Ettől pedig Gusból idealizált alak lesz. A fiúban a szarvas meghívja a keresztény szimbolikát, és Gus valamiféle új világrend megváltó-prófétájaként ad hitet és erőt a társainak.
Ez a kiválasztott-tematika persze megkövetel egy diabolikus ellenpontot, akit meg is kapunk a katonákat vezető, pszichopata Abbot tábornok személyében. Ő egyébként az egyetlen szereplő, akinek a megjelenésében letagadhatatlan a képregényes eredet.
(Kép: Jeff Lemire, José Villarrubia/DC Comics)
Arról már volt szó, hogy a Sweet Tooth alapja egy limitált képregénysorozat, amit a kanadai Jeff Lemire írt és rajzolt, és a DC-hez tartozó Vertigónál jelent meg. Ahogy azt a Slate cikke fejtegeti, a feldolgozás hangulatát, tónusát és a tartalmát is erőteljesen felderítették és pozitívabbá tették az eredetihez képest. Ez nemcsak a mellékszereplők személyiségét és céljait érintette Jepperdtől az orvosig, de az események alakulását is. A képregényt úgy írták le, mint amiben a Mad Max találkozik Bambival, és gyakori Az út emlegetése is, a képregénybeli Gus kalandjait pedig árulás és kegyetlenség kíséri egy komor világban.
Ehhez képest a Netflix egy igazi könnyed nyári cukorkamenüt tett le az asztalra, amiben az indie zenével kísért, gyönyörűen fényképezett tájban bandukolnak és küzdenek a könnyen megszerethető karakterek. Ebben a bohókás, a fantasy és a sci-fi elemeit önfeledten összekeverő sorozatban pedig a realizmus, a sötétség és az árnyékok is mind csak azt szolgálják, hogy az események egyszer majd jóra fordulhassanak.
