Tartozom egy vallomással: nem szeretem sem a cirkuszt, sem a vurstlit. Ez persze az én szegénységi bizonyítványom, semmiképpen sem e nagy múltú előadóművészet kritikája. És csak azért éreztem szükségét megemlíteni, mert, bár a Rémálmok sikátora jó mélyen megmeríti olvasóit és nézőit a vándormutatványosok világában, minden ellenérzés nélkül ragadott magával engem is. Ezt papíralapon William Lindsay Gresham ma is frissnek ható, noiros prózájának tudható be Bartók Imre fordításában, mozgóképen pedig a közel hasonlóan interpretált, mégis eltérő atmoszférájú adaptációknak. Különösen megkapó Gresham regényének szerkezete, amely a népszerű jóskártya, a tarot lapjai köré építkezik.
A cirkusz egy külön világ, kiváltképp igaz volt ez az 1940-es években. A vándorelőadók egyszerre képviselték a szórakoztatást, a misztikumot és a szabadságot. És persze a menekülőutat a törvény elől vagy az átlagos életből. Kinek-kinek érdemei szerint. Belülről azonban korántsem volt olyan egzotikus; kemény munka, sok gyakorlás és mindenekelőtt kreativitás vezetett a nézők kegyeihez. Utóbbiban nem szenved hiányt a becsvágyó és céltudatos Stan Carlisle sem, aki csupán ugródeszkának tekinti a manézst. És lépcsőnek mások vállait. Sármjával leveszi a lábáról a nőket, érdekei szerint csavarva őket az ujjai köré. Amikor nagyszabású mentalista showja elé akadályokat gördít az élet, könyörtelenül gázol át mindenkin: szíveket tör és embert is öl, ha kell.
Jó napot kívánok! A fényt keresem a sikátor végén! (Bradley Cooper) Fotó: Fox Searchlight Pictures
A mentalisták rendhagyó emberismerete valamilyen gyermekkori traumában gyökeredzik: korán meg kell tanulniuk, hogy mindig egy lépéssel mások előtt járjanak. A bennük megnyíló ürességet pedig képtelenek kitölteni. Ezt az örökké éhes szörnyet újra és újra etetni kell.
Stan átkel a határon, amely a mentalizmust elválasztja a spiritualizmustól.
Amíg a mentalizmus a szórakoztatásról szól, addig a szellemidézés a megtévesztésről. Ez akkor is igaz, ha az áldozatok saját magukat verik át. Stan azt mondja, reményt ad (el). A hazugság azonban nem remény. Stan annyira meggyőző tud lenni, hogy saját maszlagját még maga is beveszi. Közben eljátszik mások érzelmeivel. Kihasználja a fájdalmaikat. Elárulja a bizalmukat. Ahogy a vehemens iparmágnás, Ezra Grindle a szemére veti: „Adjon nekem valami mást, mint a bűntudat”. Stannek e végső nagy trükkhöz fausti alkut kell kötnie.
Gresham 1946-os regényére egyből lecsapott Hollywood. Egy év múlva Tyrone Power főszereplésével már mozikba is került A sarlatán, amely elsősorban kiváló színészi alakításai miatt emlékezetes. Power csúcsformáját nyújtja Carlisle pokoljárásában, nem véletlenül lett a filmjei közül pont ez a színész kedvence. A 20th Century Fox filmstúdió azonban nem osztotta a lelkesedését, pedig még a befejezést is megváltoztatták, hogy elkerüljék a regény lehangoló lezárását. Közel 75 évet kellett várni az újrázáshoz. Bár Guillermo del Toro filmje nem remake, csupán a regényt veszi alapul, Gresham történetének mégis közel ugyanazon aspektusait emeli ki, és messze elkerüli Carlisle önjelölt vallási vezetővé avanzsálását. Tény, hogy utóbbi témáról Paul Thomas Anderson a The Master című filmjével már mindent elmondott.
Coleen Gray (Molly) és Tyrone Power (Stan) életük alakítását nyújtják A sarlatánban Fotó: 20th Century Fox
Del Toro egy rádióműsorban számolt be filmadaptációja személyes indíttatásáról: amikor az édesapját 1998-ban Mexikóban elrabolták, a családjára rászálltak a regénybeli Carlisle-hoz hasonló, szélhámos médiumok. Éppen ezért nincs is semmi meglepő abban, hogy a rendező értelmezésében
a Rémálmok sikátorának minden szereplője romlott.
Még a látszólag galamblelkű hősnő, Molly figurája is, akit az amerikai „tetovált lány”, Rooney Mara alakításában láthatunk. A mutatványosok közül mindenki tisztában van ugyanis a cirkusz szörnyshowjának mibenlétével. Ebből kiindulva a valódi szörnyek nem a rácsok mögött vannak – ők üzemeltetik a vurstlit.
A szerző Gresham részt vett a spanyol polgárháborúban, ott hallotta először a történetet az iszákos és lezüllött mutatványosról, aki pár korty italért hajlandó volt csirkék és csúszómászók fejét leharapni a műsorban. E visszataszító jelenetből nőtte ki magát a Rémálmok sikátora, és került keretként is a regénybe.
Ahogy Carlisle mind magasabbra emelkedik a társadalmi ranglétrán, erkölcsileg úgy süllyed egyre mélyebbre.
Sorsa kizárólag a bukás lehet, viharos előmenete elé azonban csak saját maga gördíthet akadályt. Vagy a tükörképe. Akit Dr. Lilith Ritternek hívnak.
Ki vagy, doki? (Cate Blanchett és Bradley Cooper) Fotó: Fox Searchlight Pictures
E hamisítatlanul noir történetnek a femme fatale karaktere egy pszichiáter, akiben megtestesül a saját démonjaival hadilábon álló szerző pszichoanalízis iránti ellenszenve. Dr. Ritter figurája tulajdonképpen Carlisle, szoknyában. A szerepre tökéletes választásnak bizonyult a kortalan Cate Blanchett, aki szinte ragyog del Toro filmjében. Ugyanez nem mondható el a főhőst alakító Bradley Cooperről, aki csupán külsőségeiben képes megidézni a sármőr Stan Carlisle-t. Pedig a Rémálmok sikátora alapvetően az ő filmje kellene, hogy legyen. A partnerét játszó Rooney Mara szintén távoli és halovány.
A film pazar szereplőgárdája inkább mellékszerepekben remekel: Blanchett mellett Richard Jenkins az indulatos Ezraként, Toni Collette ledér jósként, és David Strathairn a szebb napokat látott, alkoholista Pete-ként említésre méltó. A Rémálmok sikátora fantasztikus korrajzot fest föl az 1940-es évekről; a látvány és a kosztümök kategóriájában a film Oscar-jelölései teljesen megérdemeltek. Del Toro meglehetősen késve, inkább a film második felében építi föl a feszültséget – a drámaibb jeleneteket megfűszerezve a rá jellemző testhorrorral – , addig pedig a Martin Scorsese Viharszigetét megidéző miliővel operál.
A film legjobb pillanatai a visszapillantások a múltba – szintén a rendező zsenijét dicsérik –, amelyek újabb csavart és további mélységet adnak főhősének.
Stan visszatérő álma – egyben a történet fő motívuma –, hogy menekül valami elől egy sötét sikátorban. A legborzalmasabb déjá vu, amikor a regény egy pontján – az adaptációkból ez kimaradt – a rémálom valósággá válik. A férfi halálos rettegésében agyonveri az üldözőjét. „Akár újra megölhetem. És aztán még egyszer. Minden alkalommal, ha utánam ered, megölöm. Az enyém. Az én személyes hullám.” Tette előrevetíti a tragédiáját: lehet, hogy Stan a démonjai elől menekül, de a saját embersége ered a nyomába. Ahogy az iszákos Pete alkoholgőzös bölcsességgel megjegyzi: Isten elől nem futhatsz el!
