A beat aranykorával esett egybe a gyerekkorod, úgyhogy nagyon kíváncsi vagyok, milyen zenék vettek körül akkoriban, miként festett a hangtapéta nálatok?
Igényes, dallamdús tánczenék formálták az ízlésemet. Simon & Garfunkel-, Neil Diamond-, Tom Jones-, Engelbert Humperdinck-, Elvis Presley-, Chuck Berry-, Barry White-, Beatles- és Mungo Jerry-dalok, illetve számos más korabeli kiválóság. Édesapám, a magyar síugró válogatott edzőjeként sok helyen megfordult a világban, és mindenütt vásárolt zenei újdonságokat. Nemrég mesélte, hogy Zager and Evans In the Year of 2525 című kislemezét ő ajánlotta Komjáthy Györgynek, és mivel a rádió zenei szerkesztőjének bejött a szám, az egész ország megismerte hamarosan.
Úgy tudom, édesapád ágán kohaniták a felmenőid, vagyis az igehirdetés, a szolgálat emberei, így aztán a szavak közelségét a génjeidben hordozod. Vissza tudsz emlékezni, hogy kamaszként milyen olvasmányok voltak meghatározók neked, kik voltak azok a szerzők, akik inspiráltak, hogy te is írni kezdj?
Valamennyire is értékelhető szinten csak a tinédzserkoromat követően kezdtem írni, úgy a nyolcvanas évek közepén. A versek azonban már kamaszként megragadtak, a prózairodalomból pedig talán nem meglepő módon Rejtő világa volt nagy hatással rám. Ez az abszurddal teli, ironikus tónusú, igazi pesti hang, ami elképesztő szellemességgel szemlélte a létezést, egyből eltalált. És lenyűgöztek persze Rejtő nyelvi attrakciói is. A húszas éveimben aztán szemezgettem a filozófia klasszikusaiból, a szépírók közül pedig Dosztojevszkij és Thomas Mann gyakoroltak rám nagyobb hatást. Minden jelentős, lényegi dolog érdekelt, sok mindenbe belekaptam, de igazán elmélyült olvasó nem voltam sosem.
Inkább az impulzivitás jellemzi a karakteremet
‒ ennek minden előnyével és hátrányával. Amikor írni kezdtem, elsősorban az motivált, hogy előadhatom a szövegeimet, hogy színpadra állhatok velük. Ez mostanában is meghatározó ugyan – azt hiszem, ez alkati sajátosság lehet ‒, de mára az írás jóval többet jelent már nekem: szeretném azt gondolni, hogy a szavaimmal közösséget teremthetek.
Amikor Rejtőt említetted, az jutott eszembe, hogy az ő figurái tőrőlmetszett punk-karakterek. Az 1981-es Rockévkönyvben olvasható interjú szerint a punk bűvöletében kezdtetek zenélni a Neurotic-kal. Arról beszéltél Szőnyei Tamásnak négy évtizede, hogy Johnny Rottent tekintitek példának, de ellestetek ezt-azt Bowie-tól is. Úgy tudom, angol tagozatos osztályba jártál a gimiben, ezért érdekelne, hogy a punkban a düh, a játékosság és a produkciókra jellemző intenzív színpadi show fogott-e meg elsősorban, vagy a szellemes dalszövegekre is felfigyeltél akkoriban?
A jelenség radikalizmusa, kérlelhetetlen, vagy legalábbis annak tűnő attitűdje ragadott meg leginkább, de a végletekig barbarizált megszólalás is erősebb hatást gyakorolt ránk, mint a dalszövegek. A „háromakkordos” zúzás és a gyors dalok dühe, a mindenre nemet mondás fogott meg bennünket igazán. A new wave idején a hangzás megszelídülése volt a trend, és itt már hangsúlyosabb szerepet kapott a szöveg. Legalábbis számomra.
Remélem, nem tekinthető kulturális sovinizmusnak, de a magyar dalköltészet nekem az angolszásznál gazdagabb, hiszen a nyelvünk filozófiája, szókészlete az angolnál dúsabb, bőségesebb. Lehet, hogy ez a kárpótlás azért, hogy nem 2 milliárd, hanem csak 15 millió ember beszéli a magyart?
Gazdag szókészletet emlegetsz, úgyhogy nem mellékes talán, hogy a Szent István parkban ülünk. Azon a környéken, ahol az első pár magyar nyelvű rapszöveg készült, hiszen a nyolcvanas években Fenyő Miklós és te is itt laktatok. A tengerentúli hip-hop mikor úszott be a képbe neked?
A házibulikban elég gyakran pörögtek akkoriban a rapdalok ‒ Grandmaster Flash, Kurtis Blow, és a többiek. Irtózatos hatást gyakorolt rám ez a zene, és elhatároztam, hogy megcsinálom magyarul. Ez nálam sosem úgy működik, hogy másolok ‒ a ritmust, az alapokat vagy a prozódiát ‒,
egyszerűen csak hagyom, hogy hassanak rám a dalok.
Így született meg az első magyar rapszöveg. Most már nyugodtan mondhatom, hogy a pionírmunka hozzám köthető. Májusban Fenyő Miki volt ugyanis a vendégem a Rocktérítő + című podcastban, és megbeszéltük, hogy bár a Jön a break a Neurotic-daloknál korábbi ugyan, de az előbbi egy trend implementációjának tekinthető csupán ‒ ahogy a szöveg is utal rá, „ez még csak töredék” –, nem pedig költői igényű zászlóbontás vagy pedig új stílusfejezet.
Idézzünk egy másik breaket is, a Brék című Neurotic-számot, amiben az hallható, hogy „Életem, életem, dobd ki a régi életed!” A Rocktérítő soundtrackjeként, 1988-ban megjelent Neurotic-lemez, a Budapesti látnok ‒ amin ez a dal is szerepel ‒, a címéhez méltón hemzseg a saját sorsodra vonatkozó profetikus sorokban. Miután – éppen a film forgatása közben – megtértél, és kidobtad a régi életed, az egyből világos volt neked, hogy ha minden mással felhagysz is, ami a korábbi énedhez köt, a dalszövegírást és az éneklést folytatni fogod?
Nem. A megtérésemkor még nem volt biztos, hogy a művészet megmarad-e. Teljesen Istenre bíztam magam, és ebből a szempontból jóval radikálisabb útra léptem a korábbinál. A Brék idején a szabadjára engedett anarchiáról szóltak a napjaim, a megtérést követően pedig az Írás lett az életemben a támaszkodási pont. A korábbihoz hasonló volt az intenzitás, csak épp az ellenkező irányba lendült az inga. Az sem érdekelt volna különben, ha nem leszek dalszerző, vagy bármi hasonló, és nem állhatok újból színpadon. Akkoriban az volt csak fontos, hogy békességben éljek az Istennel, és hogy üdvösségem legyen. Ma is ezt tartom a fő rendezőelvnek, de mivel a Teremtővel való viszonyom azóta kiteljesedett, azt is tudom, hogy a részéről ajándék ez a meghívás, nem pedig jó magaviselettel kiharcolható szolgáltatás, netán járulék.
Mostanra nemcsak az vált számomra világossá, hogy megélhetem a talentumokat, amelyeket nekem szánt az Úr, hanem az is, hogy ezeknek a kibontásához nem szükséges kizárólag szakrális témákhoz nyúlnom. Amikor egy szöveg vonalvezetése ezt kívánja épp, akkor persze önszántamból megteszem, külső elvárásra viszont nem.
Az imént a szavak közösségteremtő erejéről beszéltél, ám kevéssel a megtérésedet követően szembesülnöd kellett vele, hogy sáncokat is képesek emelni a szövegek. Müller Péter Sziámi ugyanis Antihitetlen RAP címmel az első Ámen-lemezen hallgató dalszövegeidet játékosan kifordító, kemény hangú, aggódó beefet címzett neked. Miként élted meg, hogy a színterek szinkronizálására csekély az esély, és hogy e két underground közeg számára közös nyelv nemigen létezik?
Akkoriban egyáltalán nem létezett. Annyi volt csupán a közös halmaz az underground művészeti színtér és az underground egyházak között, hogy mindkét területet megfigyelte és vegzálta a titkosszolgálat. Péterrel szólva: nyilván, tartottak tőlünk. Számomra ‒ paradox módon ‒ épp ez volt komfortos,
a kontinuus megfigyelve levés pedig abban erősített meg, hogy jó irányba haladok.
Péter fricskája ettől még fájó volt nekem akkoriban, de hozzáteszem: az árkot mi sem igyekeztünk betemetni. Jó, hogy már régen túlléptünk az ellenségeskedésen, és mind Péterrel, mind pedig sokakkal az egykori társak közül jó viszonyban vagyunk. Ma már Péter sem teljesen az, aki az Antihitetlen RAP-et írta annak idején, és én sem az vagyok, akiből élénk ellenérzéseket váltott ki a kritika. Változtunk mindannyian.
Úgy érzed, volt azért valami az akkori szavaiban?
Tudod, az istenélménynek is van gyerekkora. A frissen megtértek buzgalma ezért nem ritkán vakhitet jelent. Mivel a neofita elszánt ugyan, de meggyőződésében még nem stabil, igyekszik radikálisan elvágni magától a valóság azon részeit, amik számára ismeretlenek. Idővel aztán rájön persze az ember, hogy a hitigazságok képviselete során az életvitel ‒ különösen a jószívűség, a szeretet és az emberség ‒ a tanításnál is magával ragadóbb, lényegesebb. De a megtérésem idején még nem láttam át ezt ennyire. Meg kellett erre érnem. És úgy gondolom, az is az érettség jele, ha tudunk megengedők lennie egymással, még ha az életről sok tekintetben mást gondolunk is.
A neofita buzgalmat emlegeted, és ezt látszik megerősíteni, hogy elképesztő gyorsasággal, 1989 és 1992 között készült el az első három Ámen-lemez. Zeneileg roppant eklektikus időszak ez, a heavy metáltól a Neuroticból ismerős funkys megoldásokon, illetve a keresztény rockon át a hip-hopig sokféle stílus szerepel az említett albumokon. A dalszövegek izgalmas görbetükrét adják a rendszerváltozás körüli felbolydulásnak, egyik-másik tétel viszont mai füllel elsietettnek, csiszolatlannak hat. Az 1992-ben megjelent Szabad vagy című lemezt aztán hat év csend követi. Az a valaki, akihez ennyire közel állnak a szavak, magára találhat a hallgatásban is?
Bonyolult ezt elmondani, legőszintébben talán az utókornak tudok majd róla nyilatkozni. A lényeg, hogy én nem művészként vagy dalszerzőként működtem jó ideig. Amikor keresztény tanítvány képzésben részesültem, a személyiségemnek ez a rétege perifériára szorult. Voltaképpen ez volt az igazi underground, hiszen ezekben az években tényleg eltűntem a világ szeme elől.
És az előbbi jelző kiterjeszthető az alkotásra is, amihez egy-két kivételtől eltekintve nem társult menedzsment, a lemezeket többnyire nem támogatták promóciók és nem voltak igazi turnék sem, így ez jobbára hullámszerű működésnek volt tekinthető. Ennek az időszaknak a következetessége, a lángolása, az önazonossága megítélésem szerint jeles, a szóhasználatban és a gondolkodásmódban volt viszont egyfajta exkluzivitás, ami a kelletténél belterjesebbé tette a produkciót. Az akkori dalok vonalasabbak, mint amilyen ma vagyok. A szövegeim már egy érett, megpróbált ember tapasztalatait tükrözik. A létezés egészével foglalkozom.
Volt már szó arról, hogy zeneileg mennyire változatosak az első Ámen-lemezek, de az Önök érték popérzékeny balladái vagy épp A tiszt ÁVÓ-twistje, illetve az Összközmű ska-hangzású bárdalai még tovább színesítik a stiláris spektrumot. Mintha kifejezetten kedved lelnéd a műfaji kalandozásban.
Attól, hogy kölyökként vettem pár órát a gitársuliban, és hogy akkor sem jönnék zavarba, ha arra kérnél, fogjak le pár hangot a hátam mögött feketéllő zongorán, még se gitáros, se billentyűs nem vagyok. És őszintén szólva klasszikus értelemben vett énektudásnak sem nevezhető az a mód, ahogy a dalaimat előadom. Szóval nem zenésznek, hanem
a zenét az előadóművészet és a költészet szolgálatába állító alkotónak tartom inkább magam.
Nem is úgy gondolkodom, ahogyan egy zenész gondolkodik. A mai napig szemmel rögzítem például az akkordokat ahelyett, hogy fül alapján jegyezném meg a sorrendjüket. Ha pedig egy dalt hallgatok, elsőre a szövegre fókuszálok rendszerint, sosem a hangszerelésre, mint a zenésztársaim.
Azt kérdezted, miért laktunk be zeneileg ennyire tág teret. Szerintem a stílusbeli elkötelezetlenség épp a zenészi gondolkodásmód hiányából következik. A dalokban nekem a koncepció, az üzenet és a kivitelezés a legfontosabb, a zene számomra csak foglalat. Van persze pár stílus, ami a többinél közelebb áll hozzám, de tényleg szívesen kísérletezek.
A funky, úgy sejtem, ott lehet a kedvenceid között.
Az a helyzet, hogy főleg azokat a stílusokat bírom, amikhez képzettebb énekhang, biztosabb énektudás kellene, így én nem tudom igazán jól csinálni azokat, amiket a leginkább szeretek. A funky mindenképpen ilyen. Szeretem aztán a negyvenes és a hetvenes évek közötti amerikai konformista középosztály dzsesszmelódiákon alapuló, a rockot teljesen megkerülő tánczenéjét is. Frank Sinatra, Perry Como, Nat King Cole vagy Dean Martin világára gondolok. Bájosak, gyermekdedek, művien szentimentálisak és műanyag-amerikaiak ezek a dalok, bármeddig el tudnám őket hallgatni. Jó minőségben, és pláne hitelesen színre vinni viszont ilyesmiket képtelen vagyok.
Úgy fogalmaztál az előbb, hogy előadóként neked a szöveg az első, a zene csak foglalat. Amikor dalt írsz, akkor a szöveg születik meg előbb, vagy inkább kész zenei alapokhoz pászítod a sorokat?
Legtöbbször a szerzőtársaim, Szentkirályi Gyuri ‒ aki már a Neuroticnak is tagja volt ‒, ifj. Balogh Feri vagy Fejes Zoli zenéire írok szöveget, jóval ritkább, hogy a saját alapjaimhoz készülnek a sorok. Van úgy, hogy fél évvel egy lemez publikálása után jegyzi meg a zenekarból valaki, hogy micsoda jó szöveget írtam megint. Szóval a próbákon sokszor elárvult szigetként, szinte csak magamnak mormolom a rímeket.
Akárhogy is, a megírt zene fixebb szöveget követel, bár egyszer-egyszer elfér azért egy előke a verze elé, és a sorvéget is lehet olykor másképpen törni, de a prozódiai keretrendszer mégis szigorúbb, mint amikor a zenét is magam készítem. Tapasztalatom szerint a ritmus belső támasztékot ad. Kivált, ha kellően belegyakorolta már magát valaki.
Az előbb azt mondtad, megesik, hogy a próbákon elárvult szigetként énekelsz. Az jutott eszembe, hogy a rád jellemző nyelvi gazdagság vajon dalszerzőként is magányos szigetté tesz-e? Arra gondolok, hogy pár kivételtől eltekintve ‒ Friderika, Oláh Gergő, Pál Dénes vagy a Karthago jutnak eszembe most hirtelen ‒ viszonylag ritkán írsz másoknak szöveget.
Időnként írok azért a klasszikus főáramú könnyűzenei szcénának is, például Bari Lacinak, Dobrády Ákosnak és az általa vezetett Kicsi Gesztenye Klubnak, Fatimának, Kollányi Zsuzsinak, Kökény Attilának, Roy és Ádámnak, Zsédának, vagy legutóbb a népzenéből építkező Kiss Kata Zenekarnak. Ezek a megbízások számomra izgalmas stílusgyakorlatok. Ilyenkor zártabb szókészletből szükséges dolgoznom ugyanis, szűkebb nyelvi keretek között, ez pedig nagyobb kihívást jelent számomra dalköltészetileg.
Úgy érted, amikor felkérésre írsz, az egy kicsit olyan, mintha gúzsba kötve kellene táncolnod?
Dehogyis. Aki annyi ideje csinál valamit, mint amióta én szövegírással foglalkozom, szeret magára profiként gondolni. Ha pedig így van, akkor a mesterségén belül bármit meg kell tudnia oldani. Nem gúzsba kötésként élem tehát meg a megkereséseket,
az adott előadó karakterére inkább sorvezetőként gondolok.
Hasonlóan ahhoz, ahogy ‒ ha formában írunk ‒ irányt mutatnak a verslábak is.
A 2019-ben a boltokba került második, Haladó magyar című kötetedben tematikus ciklusokba szedve közölsz verseket és dalszövegeket. A soraid zenei kíséret nélküli olvasása közben gondolkoztam el azon, hogy neked talán a single a legotthonosabb forma, nem pedig mondjuk az LP, vagyis a nagylemez. Mit szólsz, ha azt mondom, hogy szerintem a Pajor Tamás-i líra elemi mértékegysége nem a ciklus vagy valami még nagyobb kompozíció, hanem a dal, a vers?
Nem is tudom. A nagylemez ma már idejétmúlt fogalom, bár az igaz, hogy egy magára valamit adó előadó még mindig készít albumokat ‒ akkor is, ha a streamingszolgáltatók és közösségimédia-felületek korában a hozzáférés, nem pedig a hangzóanyag birtoklása az elsődleges. Abban, amit mondasz, úgy sejtem, benne van az is, hogy egy ideje az irodalom irányába gravitálnak a szövegeim. Ha így látod, annak igazán örülök, mert ahogy érek, érzésem szerint úgy gyarapodik a zeneiséghez képest a dalaimban a mondanivaló súlya és mélysége is. Félig viccesen metafizikai munkásként definiálom magam, aztán a dalszerző költő tituluson át kezdek eljutni odáig, hogy szép (!) író legyek. Elég csak rám nézni, és a tétel máris igazolja magát, nem igaz?
De túl a tréfán ‒ megtisztelő volt, amikor Parti Nagy Lajos megdicsérte nemrég néhány friss szövegem, és hozzátette, nálam az előadói készség is fontos komponens.
Egyszerre gondolom magam dalszerzőnek, prédikátornak, performernek és talpas gondolkodónak
‒ ez utóbbinak csak nagyon kicsi betűvel. Emiatt valahol vers és dal, zeneiség és írott szöveg között keresik az utat a műveim.
Hogy lehet leírni a rád jellemző alkotási folyamatot? Folyamatosan kattog az agyad, és telefonba jegyzetelve írsz vagy elvonulva, intenzív koncentráció közepette, zenére vagy csendben, reggel, esetleg éjszaka?
Előfordult már a felsoroltak mindegyike. Amikor meglévő zenére készítek szöveget, gyakran segítségemre siet az alaki sejtelem. Ráérzek, mit kellene mondani, és egyszer csak a „semmiből” előbukkannak a megfelelő szavak. Ez persze akkor is működni szokott, ha nincs még zenei váz, csak pőrén formálódik a szöveg. Termékenyek a félrehallások is ‒ a folyamatos belső rímképzés, alliterálás, a kíváncsiság, a nyelvi affinitás és az ezzel járó orientáció elém sodorja az izgalmas fordulatokat. Ez egy folyamatos keletkezés. Egyre gyarapodnak a fájlokban a felhasználásra váró töredékek, vázlatok, ugyanis jegyzetelem az ötleteimet. Amorf módon, szinte korlátlan terjedelemben gyűlnek össze ezek a mozaikdarabok, idővel pedig összekapaszkodnak valamivé, kirajzolnak egy ívet, felsejlik bennük egy nagyobb kép lehetősége. Arra kell csak figyelni az összeállítás során, hogy eltüntessem az illesztési pontokat.
Vannak-e szabászsegédeid, állandó első olvasók, hallgatók?
Nálunk, a családon belül működik egy alkotóműhely: Kristóf és Ábrahám fiammal, illetve Hanna lányommal kölcsönösen, és konstruktívan megkritizáljuk egymás műveit, és természetesen elhagyhatatlan a feleségem, Klári kommentárja is. Amelyik alkotás túlélte ezt a tűzgyűrűt, az már tulajdonképpen sikerre ítéltetett. A család unszolására egyre több eszköztelen, puritánabb szöveget készítek, amiknek az az előnye, hogy a nyelvi attrakció nem vonja el a figyelmet a mélységektől, de bármikor szívesen úszom el a szójátékok, poénok irányába is, mert ezek ‒ úgy hiszem ‒ a teremtettségünkből fakadóan velünk élő játékosságunk kifejeződései. Vannak persze árnyalatok. Némelyik alakzat ab start megnevettet, és ez épp elég, az igazán jók viszont többrétegűek, valódi jelentéssel bírók és organikusan illeszkednek a maradandóbb, mélyebb dalok szövetébe.
Igazából ez az egész nem más, mint világszemlélet, percepció, persze lehet tanulni, fejleszteni ‒ de csak azt, ami adatott. Valami persze mindenkinek adatott, kinek ez, kinek az. Ahogy Jézus mondja: „…akinek van, annak adatik.”
A talentumokról szóló példabeszéd. Ebben az is szerepel, hogy akinek adatik, annak használnia is kell az adományt.
Így igaz, a tanítás szerint a talentumokkal élni kell! És a témánk szempontjából ez egy különlegesen fontos példabeszéd. A benne szereplő negatív alak ugye elásta azt az egy talentumot, amit kapott, vagyis nem mert kockáztatni. A legnagyobb gond a példázat szerint a tette mögött felsejlő motiváció. A félelem. Amikor visszatért az ura, a szolga azt mondta neki: tudtam, hogy kemény ember vagy, ott is aratsz, ahol nem vetettél. Az ítélet pillanatában aztán a gazda elmarasztalja őt. Úgy fogalmaz, tudtad, hogy ilyen vagyok, vagyis meghagyta őt ebben a képzetben, a szabadság ugyanis rossz istenkép kreálására is lehetőséget biztosít.
Az én olvasatomban ez nem azt jelenti, hogy az Isten elvesz tőlünk, elvégre mindent ő teremtett, így aztán eleve minden az övé, hanem inkább arra utal ez a rész, hogy minket is a teremtés – vagy legalábbis az alkotás – részeseivé akar tenni. Ettől pedig a félelemalapú istenkép, a szorongás, a mérgező tekintélytisztelet tud bennünket megfosztani. Nem véletlen, hogy civilizációnk államegyházi modellje elég morci viszonyban áll a kreativitással és a művészettel.
A talentumokról szóló példázat viszont éppen az embernek adott határtalan szabadságot fejezi ki. A történetben szereplő rossz szolga elvégre magát fosztotta meg az adománytól, hogy azt tehesse, amire képes. Vagyis a félelem tette őt a talentum rossz gazdájává. Én igyekszem elkerülni a tévedést, ezért próbálom azt tenni, amire képes vagyok. Az Isten pedig kiértékeli majd, hogy ez mennyire volt jó.
Jó ütemben bővül a kiértékelnivaló, hiszen újabb és újabb művekkel jelentkezel. A Haladó magyar című könyved borítóján az áll, dalversek, jelenleg pedig szózene-estékkel járod az országot. A dalverstől a szózenéig hány átszállás vezetett?
Ezt a két megjelölést lényegében szinonimaként használom és fontos, hogy amit jelentenek, az a slamtől, a spoken wordtől és a raptől is különbözik. Reprezentatív szlogennel, ez dalliteráció.
Ésss… ezt nem hiszem el… Itt jön, itt jön az anyukám.
(Tamás édesanyja, kezében kockás sállal közeledik felénk.)
Nahát! Tudja, hogy itt beszélgetünk, vagy csak véletlen, hogy erre jár?
Mondtam neki, hogy ebbe a kávézóba jövök, épp az interjú előtt beszéltem vele… (Tamás az édesanyjához) Szia! Sálat árulsz?
Az erkélyről láttam, hogy idétlenkedett egy lány az autóval, és megnéztem, nem húzta-e meg véletlenül a kocsidat, de minden rendben vele. Viszont, ha már lejöttem, gondoltam, hozok egy sálat neked. Akkora szél van odakint…
Nehogy odaadd…
Vedd csak föl, ha végeztetek, nehogy meghűlj nekem!
Jó lesz sál nélkül is. Viszont, nézd, az ott egy diktafon, bekerül most az interjúba ez a jelenet…
Engem nem zavar.
Engem azért zavar egy kicsit. (Nevet.)
(Tamás édesanyja felénk fordul.) Szóljatok rá, légy szíves! Látjátok, hogy ennyi idősen is milyen! (Nevetünk.)
Nézd meg, kiröhögnek a sál miatt.
Ez a dolguk! Én már itt se vagyok. A sálat ne felejtsd itt!
Úgy látom, jobb lesz, ha felteszed. A… dalliterációnál tartottunk, mielőtt anyukád megérkezett. (Méregeti még kicsit a sálat, elmosolyodik, aztán félreteszi.)
Szóval olyan műfaj ez, amiben a szavak játékosságára nagy hangsúly esik. Gondolj csak bele, Babits, Kosztolányi, Weöres Sándor vagy Arany János szövegei akkor is gyönyörködtetnek, ha kevéssé figyelünk a szavak jelentésére, akkor is halljuk a zenéjüket. A szózenét tehát nem én találtam ki, legfeljebb alkottam egy új meghatározást. Dalszöveg, vers, humor, slam poetry, popzenei foglalatban, nekem ez a szózene.
Mik tekinthetők a forrásvidékének?
Talán a Cseh–Bereményi-dalok, hisz azokban irodalmi minőség öltött könnyűzenei formát, és éppen ez az, amit én az irodalom ritmusközösségének nevezek. Nagy elődök még persze az angolszász világból Bob Dylan és Leonard Cohen.
A beat szót egyesek összefüggésbe hozzák a latin beatus, vagyis üdvözült, boldog kifejezéssel. Boldog ember-e, akinek a beat, vagyis a ritmus mutatja az utat?
A jézusi meghatározás alapján boldog vagyok. Persze egészen más ez, mint a jóléti-fogyasztói-materialista-hedonista boldogság. Jézus azt tanítja, hogy boldogok a szellemben szegények. Vagy éppen, akik sírnak, akiket üldöznek az igazságosság miatt ‒ ezek tehát paradox boldogságok, és a jelen létállapotunk okozza a bennük lévő összebékíthetetlen elemeket. Azok a boldogok, akiket belső vágy éget a jobbra, és akik ennek a hiányával kénytelenek élni a napjaikat. A boldogság inkább ígéret tehát. Valami később beteljesülő, amelynek a csírája már bennünk van viszont.
Szóval boldog ember vagyok, mert bírom a boldogság ígéretét,
de jól tudom azt is, hogy itt a földön sosem lehetek boldog teljesen.
(Tamás nyaka köré csavarja a kockás sálat, dedikálja nekem a kötetét, és elköszön.)
Kedvenc Rejtő-karaktered? Úgy emlékszem, Gorcsev Iván.
Punkdal, amit ma is szívesen meghallgatsz? A God save the Queen.
Kedvenc régisulis hip-hop-lemez? Inkább csak tracket mondok: az Akkezdet Phiaitól a Budepesmód.
Legnagyobb hősöd a hazai dalszövegírók közül? Nehéz. Talán Bereményi, de nagyra tartom Dusánt vagy Horváth Attilát is. És rengeteg jó van a fiatalok közt is, illetve ne felejtsük ki a régi nagyokat, Seres Rezsőt, G. Dénes Györgyöt, Szenes Ivánt és a többieket.
Rímpár vagy sor a mai magyar rapmezőnyből, amire csettintesz? „Inkább írjál nekem regényt, mint Márai Sanyi, / tegnap egy órám volt olvasni, kár hogy mára is annyi” – Gege, vagyis 6363.
Kedvenc stand-up komikusod? Bödőcs és Kőhalmi.
Egy Ábrahám-, egy Kristóf- és egy Hanna-mű, amit mindenkinek látnia, hallania kell: Ábrahámtól: EMLP: Hogy klassz legyen. Kristóftól a Gyógybalzsam sorozatból a Hívjon most 2. Hannától bármelyik rajza, amely a Pajorhanna Facebook- és insta-oldalon szerepel.
Kinek írnál legszívesebben dalszöveget? Magyarok között Révész Sanyinak, Demjén Rózsinak vagy Zoránnak. A külföldiek közül pedig Nat King Cole-nak vagy Michael Bublénak (de hát ez merőben ennek a pillanatnak az impulzív válaszadása volt, mivel a lehetőségek száma szinte végtelen).
Az előadó, akinek a legszívesebben elénekelnéd egy dalát? Az előbb emlegetett Nat King Cole és Michael Bublé.
Egy fontos üzenet, ami a Prédikátor könyvéből megtalált? „Mindezt láttam, és megfigyeltem minden dolgot, a mely történik a nap alatt, oly időben, a melyben uralkodik az ember az emberen maga kárára. És azután láttam, hogy a gonoszok eltemettettek és nyugalomra mentek; viszont a szent helyről kimentek, és elfelejttettek a városban olyanok, a kik becsületesen cselekedtek. Ez is hiábavalóság! Mivelhogy hamar a szentenczia nem végeztetik el a gonoszságnak cselekedőjén, egészen arra van az emberek fiainak szíve ő bennök, hogy gonoszt cselekedjenek. Bár meghosszabbítja életét a bűnös, a ki százszor is vétkezik; mégis tudom én, hogy az istenfélőknek lészen jól dolgok, a kik az ő orczáját félik; A hitetlennek pedig nem lesz jó dolga, és nem hosszabbítja meg az ő életét, olyan lesz, mint az árnyék, mert nem rettegi az Istennek orczáját. Van hiábavalóság, a mely e földön történik; az, hogy vannak oly igazak, a kiknek dolga a gonoszoknak cselekedetei szerint lesz; és vannak gonoszok, a kiknek dolga az igazaknak cselekedetei szerint lesz; mondám, hogy ez is hiábavalóság. Annakokáért dicsérem vala én a vígasságot, hogy nincsen embernek jobb e világon, hanem hogy egyék, igyék és vígadjon; és ez kisérje őt munkájában az ő életének napjaiban, a melyeket ád néki Isten a nap alatt.” (Prédikátor 8:9-15)
Kortárs verskötet, ami magával ragadott? Térey Jánostól az Őszi hadjárat, amit személyesen tőle kaptam. Isten nyugosztalja!
