Szűcs Krisztián: A dalok egymásból születnek valahogy

A 2022 májusában megjelent Vízválasztó című szólólemezed borítóján vasalt ünneplőnadrágban, gombafrizurásan, enyhén hiányos tejfogsorral mosolyogsz a Duna fölött. Fel tudod idézni, hogy amikor annyi idős voltál, mint azon a képen, milyen zenék szóltak otthon nálatok?

Abból az időből elég meghatározó volt nekem egy Grimm-mesés lemez. A brémai muzsikusok, A paraszt meg az ördög vagy Az ördög három aranyhajszála hallhatók rajta többek között, olyan színészek előadásában, mint Béres Ilona, Bodrogi Gyula, Garas Dezső, Halász Judit, Haumann Péter vagy Ruttkai Éva. Ráakadtam nemrég a YouTube-on, és gondoltam, megmutatom a fiamnak, aztán rájöttem, hogy eszement horror mindegyik. Gyerekként imádtam őket. Akárcsak a Boney M.-et, amit az unokatesómék mutattak meg, valamikor réges-rég. De rongyosra hallgattam a Bors néni-kazettát is, amin Dajka Margit a címszereplő, és a Dés Lászlóval, Mártha Istvánnal, Másik Jánossal felálló Talla-galla Zenekar játssza a zenei betéteket.

Vannak ebből az időből koncertélményeid is?

Biztosan voltam pár Halász Judit-bulin, de a gyereklemezek amúgy nem hagytak bennem túl mély nyomot. Most viszont, hogy az elmúlt másfél évben rengetegszer hallgattuk őket a fiammal, teljesen up to date vagyok, kívülről tudom bármelyiket.

És élesen emlékszem azokra a balatoni nyaralásokra is, amikor nagyapám mélyhegedűje ébresztett. Az Operaház zenekarában játszott, és minden reggel fél héttől bőszen gyakorolt. Természetesen ugyanazt a pár darabot húzta, egymillió alkalommal. Egy Brahms biztosan köztük volt.

De Brahms mellett jött aztán a Beatles is hamarosan.

Több interjúban beszélsz arról a Beatles-kazettáról, amit édesanyádról kaptál tizenkét éves korodban, és ami minden ezután következő dolgot nagyban meghatározott.

Egy jugoszláv nyomású, kék színű dupla válogatás-kazettáról van szó. A két kazetta egyikén volt hallható a You've Got To Hide Your Love Away című szám, ami nem biztos, hogy beférne a legjobb nyolcvan Beatles-sláger közé, de mikor meghallottam, ‒ úgyszólván ‒ beszartam tőle teljesen. Szerintem a Beatlesszel született meg a ma ismert formájában a popzene, és az együttes tíz aktív éve alatt ez a négy ember tulajdonképpen mindent meg is csinált, amit ennek a műfajnak a keretein belül meg lehet. Kinyitottak egy ajtót, aztán lendületesen be is vágták maguk után. Viszontlátásra, popzene! Az elektronika persze nyitott új ösvényeket, de a kísérletezés tekintetében úgy érzem, mintha azóta is őket ismételné a legtöbb kurrens zenekar.

A Beatlesen kívül kik azok az előadók, akiknek feltétlenül helyet szorítanál, ha a tinédzserkori kedvenceidből kellene összeállítanod egy hatvan perces válogatást?

Egyszerűbb dolgom lenne, ha hatszáz perces lenne a szalag, mert rengetegen voltak. De ha csak hatvan perc lehet, a Sex Pistols, a Cure, Suzanne Vega és a Pink Floyd akkor is biztosan rajta lenne a kazetta valamelyik felén.

És a másik oldalon? Ott lennének magyarok?

Az unokatesóm, aki négy évvel volt idősebb nálam, a Boney M. után a nyolcvanas években Európa Kiadót és URH-t mutogatott, és már egész fiatalon megszerettem Cseh Tamást. Bevallom továbbá töredelmesen, hogy bírtam az LGT-t, az Illést ‒ sőt, a Fonográfot is. A mai napig imádom aztán a KFT-t. Ha egyetlen zenekart kellene megneveznem, ami számomra előképül szolgált, akkor azt hiszem, őket mondanám. Ahogy az én szövegeimben, úgy náluk is fontos összetevő a groteszk, de vannak mélyebb, komolyabb dalaik is. Legtöbben a Balatoni nyárral vagy az Afrikával azonosítják őket, pedig a világuk ennél jóval tágasabb. És szerintem a Heaven Street Seven is sokkal színesebb volt, mint a Krézi srác vagy a Dél-Amerika.

A KFT-ben és a HS7-ben közös pont a markáns szinti is. De térjünk még vissza a Heaven Street Seven előtti időkre. Te ugyanis négy évig zongoráztál, szóval úgy sejtem, adta magát, hogy a Baby Face nevű gimnáziumi zenekarban billentyűs legyél. Az viszont nem törvényszerű, hogy az a kamasz, akit elragad a zenekarozás, dalszövegekkel is próbálkozik. Neked kezdettől volt indíttatásod ebbe az irányba is?

Én nem gondolom magamról, hogy számottevő hangszeres zenész lennék. Úgy fogalmaznék inkább, hogy alá tudom vetni az önös érdekeimnek a gitárt és a zongorát.

Engem az hívott, már az elején, hogy dalszerző legyek.

Meglehet, hogy már az emlegetett You've Got To Hide Your Love Away megpecsételte ezt. Nem gondoltam persze tizenévesen, hogy dalszerzőként építek majd karriert, abban viszont biztos voltam, hogy ezzel kell foglalkoznom, mert mindennél jobban érdekelt.

Már általánosban írtam egyébként mondóka- vagy versszerű szövegeket. Klasszikus kiskamasz-témák, itt-ott pajzán képekkel élve, amik nem feltétlenül férnének el egy irodalmi lapban. Nyolcvankilenc-kilencven körül egy nagy, fekete füzetbe jegyeztem le a szövegeimet ‒ a borító passzolt a darkos tartalomhoz. Nemrég előkerült ez a füzet, és voltak persze kínos részletek, de újraolvasva találtam meglepően ígéretes sorokat is. Elég gyakoriak továbbá a Joy Division-allúziók, és a tükörfordított Ian Curtis-idézetek. Úgyhogy, ha maradt még hely azon a hatvan perces kazettán, akkor egy Joy Divisiont mindenképp tegyünk rá, légy szíves.

Nem fogjuk lehagyni, jó, hogy eszedbe jutott! A borító meg lehetne fekete. Folytassuk most a Heaven Street Seven első, Tick Tock No Fear című, szerzői kiadású kazettájával, ami 1995-ben jelent meg. Szerintem azért különösen izgalmas időszak ez a hazai könnyűzenében, mert mintha megismétlődne a magyar beat hőskorának azon törekvése, hogy angol nyelvű dalokkal állnak színpadra a zenekarok. A hatvanas években persze ezeket a Szabad Európa Rádióból próbálták „leszedni” az együttesek, ti pedig úgy sejtem, a Music Televisiont néztétek, és míg ők zömmel halandzsáztak, ti kifogástalan angolsággal szólaltatok meg, de a naivitás, az őszinteség, és a vágy, hogy a műfaj angolszász gyökereihez való tartozást a hangzás mellett a dalok nyelvével is kifejezzétek, talán mégis nagyon hasonlóvá teszi a ti indulásotokat a harminc évvel korábbi első hullámhoz. A magyar nyelvű Baby Face-dalok után teljesen egyértelmű volt, hogy a HS7 angol nyelven készítsen lemezt?

Egyfelől egyértelmű volt, másrészt viszont egyáltalán nem volt az. Volt azért ebben egy-egy adag eszképizmus és sznobéria is. Kilencvenben kinyílt számunkra a világ. Számtalan világmegváltó ötlet keringett a levegőben akkoriban. Azt hittük, Ausztria, Svédország vagy Anglia csak egy karnyújtásnyi távolságra van. Biztosra vettük, hogy ha a Wembley-t nem is töltjük meg két egymást követő este az első brit koncertkörúton, de, hogy Európában mindenfelé ismertek leszünk, az a minimum.

Angolul énekelt a FreshFabrik, a Quimby, a Sexepil és a Warpigs. És angol nyelvű dalokat írt az Andersennek David Bornstein is, aki magyar szülők gyermekeként a tengerentúlon született. Kölyökként David Los Angelesben gitározott, aztán 1990-ben Kaliforniából Budapestre költözött. Pár évre itt ragadt, és ha már itt volt, zenekarozott. Sajnos huszonöt éve már, hogy meghalt, alig harmincévesen. Amit viszont az Andersennel elért, az nagyon inspiráló volt nekünk. Jó barátunk voltunk vele, a négysávos magnójával ő vette fel a legelső HS7-demót.

És hát, ahogy mondtad, a nemzedékünkre az MTV is őrületes hatást gyakorolt. A 120 perc című műsor egyetlen részét sem hagytuk volna ki. Amikor az ment, síri csöndben, tátott szájjal nézte a tévét az esztergomi tanítóképző kollégiumában mindenki. És mivel olykor felcsendültek ott Andersen- vagy a Sexepil-dalok, úgy voltunk vele, hogy ez nekünk is összejöhet.

Sikerült is, ami nem kis dolog. A mából viszont úgy tűnik nekem, mintha a nyugat egzotikumként figyelt volna fel az egykori keleti blokkból érkezett együttesekre.

Jól gondolod. A hozzánk hasonló formációkban elsősorban az egzotikumot látták a zenei csatornák szerkesztői. Mi pedig gyanútlanul azt hittük, szellemileg is releváns lehet a zenénk, mára viszont világosabb, hogy a vasfüggöny innenső feléről a világzenei, a folkos vagy az elképesztően extrém produkciók tudnak igazán, és hosszabb távon érdekesek lenni a német, a benelux, a skandináv vagy a tengerentúli porondokon. Akárhogyan is, meglehetősen vidám időszak volt az akkori, és bár erős volt szerintem a hazai mezőny, az hamar nyilvánvaló lett mindenkinek, hogy Békéscsaba és Manchester között csak-csak van némi differencia, úgyhogy aki hobbitevékenységnél többnek gondolta a zenekarozást, annak egy idő után nem volt mese, magyar nyelven kellett megszólalnia.

Nálatok az 1998-as Budapest Dollson hallhatók először magyar nyelvű dalok. A lemez Valami című nyitószáma így kezdődik: „beszélni nehéz...” – mintha épp a nyelvváltást vinné színre ez a sor.

Erre sose gondoltam még, de lehet benne valami. Viszont nemcsak a lemezen, hanem időrendben is a Valami a HS7 első magyar nyelvű dala. Péchy Blanka színművésznő és Deme László professzor a Magyar Rádióban futó Beszélni nehéz! című műsorának címéből vettem kölcsön az első sorát. Nyelvápolás mesterfokon.

Mivel a kilencvenes években rengeteget hallgattam a rádiót, megerősíthetem, hogy „beszélni nehéz”, mármint nem könnyű a magyar nyelvet és az angolszász könnyűzenei dalszerkezeteket érvényesen házasítani.

Szerintem éppen itt van a kutya elásva. Nem házasítani kell, nem átültetni egy másik tradíciót vagy magyarítani a nyelvünktől tökidegen struktúrát. A dalszövegíráshoz teljesen máshogy kell hozzáállni ehelyett.

A sémákat először is el kellett tehát felejtenem.

És arra jöttem rá, hogy hangozzák bármilyen furán, ha írok egy dalt, akkor egyből eldől, hogy angol vagy magyar szöveget kíván az elkészült harmóniaváz.

Nagy ritkán előfordulhat azért, hogy mindkét nyelven működik egy dal? Jó példát kínálnak szerintem erre a Budapest Dolls lemezen hallható Hatvannégy és az Under the Weather című számok. A zenei kulissza ugyanaz, de az egyiknek angol, a másiknak magyar a szövege.

Szerénytelenül állítom, hogy ennek a dalpárnak szerintem mindkét része működik. Előfordul, de nem túl gyakori eset. Nincs erre, azt hiszem, fix recept. És hát, látod, megesik az is, hogy saját magamtól lopok.

Az előbb említett, az enervált-pajkos zsengéidet tartalmazó fekete füzetből is épültek be a későbbi dalszövegeidbe sorok vagy passzusok?

Persze. A Nem baj című számunknak egy része biztosan korai Szűcs Krisztián-verseken alapul. De ahogy a verseim, úgy a dalszövegek között is akad néhány olyan, amit ma már talán nem, vagy legalábbis nem úgy írnék meg, mint annak idején.

A Budapest Dolls-on szerepel a Ne nézzen úgy rám című dal, ami ízelítőt ad abból a sanzonos-kuplés világból, ami fel-felbukkant későbbi HS7-albumokon, de leginkább talán a Budapest Bárral való együttműködésedben, kicsit anarchisztikusabb formában pedig a Szűcsinger nevű formáció produkcióiban teljesedett ki. Te mikor találtál rá erre a dalkincsre?

Ennek a világnak a nagyanyám Karády-lemezei lehettek nálam az ősképei. Odavoltam értük rendesen. Aztán jött a Fonográf, akikről volt szó már az előbb. Az 1977-ben megjelent Edison-lemezük tulajdonképpen a húszas évekbe kínál időutazást. Rengeteget hallgattam, és elképesztő erősnek gondolom még ma is. Biztos vagyok benne, hogy a Dél-Amerika megírásához előképként szolgáltak az Edison Magyarországonhoz hasonló dalok.

A Ne nézzen úgy rámot, illetve a Szívemben bomba vant pedig, amit Németh Juci és Kiss Tibi énekelnek a Budapest Bárban, én először Dévényi Ádám és Postásy Juli Nincs kegyelem című, csodálatos lemezén hallottam. Különben még a Budapest Bár előtt, úgy 2000 körül, egy zöld pardonos bulin együtt énekeltük el ezt a számot a Kispállal és a Quimbyvel.

Nyilván ismertük tehát ezeket a régi lemezeket, és nekem mindig jó kihívást jelentett olyan dalt írni, ami hasonlít egy nyolcvan éve készült kupléra. Ilyen mondjuk a Húszezer éjszakás kaland, ami a Budapest Bárnak készült, és fixen elhangzik a koncerteken, vagy a már többször emlegetett Dél-Amerika, amiben olyan jól sikerült megragadni a hangulatot, hogy apám sokáig azt gondolta, feldolgozás. Jávor Pál, vagy valami ilyen. Alig hitte el, hogy én írtam a szöveget.

De hát egyik-másik Cseh Tamás-dalban is ott van ez a hangulat, az Életem utolsó gesztusában például mindenképp.

Többször emlegetted már Cseh Tamást. A Másnap című produkció keretében olyan szövegtöredékekből indultatok ki, amiket Csengey Dénes írt neki, de nem kerültek lemezre. Csengey fia, Balázs megtalálta ezeket a kazettákra feldünnyögött kezdeményeket. A szöveg java tehát megvolt, ti pedig elképzelt Cseh–Csengey-dalokat írtatok a jegyzetfüzetben maradt sorokhoz Beck Zolival.

Valami ilyesmi történt, igen. Négy dalhoz egyébként egyáltalán nem volt zene. Ezeket nekünk kellett kitalálnunk teljesen. A Szanatórium ’86 című szöveg mellé mindössze annyit írt Csengey: „Tamás, tudom, hogy utálod, de ez legyen keringő, légy szíves”. Egy másik vázlat mellett az állt: „C, D”. Jó, gondoltuk, akkor legyen C-dúr és D-dúr, csakhogy fogalmunk sem volt, mi az ének, a tempó, a ritmika. Voltak aztán késznek mondható szerzemények, amiket lehetett ismerni. A Köszöntő és a Most lenne időben a Szörnyek évadja című Jancsó-filmben hangzottak el, a Szerelmem, Elektra pedig Jancsó születésnapjára készült, és az egész szöveg Hernádi Gyula ‒ a rendező talán legfontosabb alkotótársa és barátja ‒ regénycímeiből áll össze.

Egy-egy lappangó demó is segített elképzelni, hogyan fejezte volna be az adott dalt Tamás. Szóval roppant érdekes és sokrétű feladat volt ez, és bármilyen bonyolultan hangozhattak is az eddigiek, ösztönösen csináltuk ezeket a számokat, és addig csiszolgattuk őket, amíg azt nem éreztük, hogy végre jók.

Volt ilyesmiben gyakorlatom, mert a Rájátszás keretében Szálinger Balázs vagy Háy János verseihez írtam korábban dalokat. De hát itt mégiscsak

a hősünk el nem készült szerzeményeit fejeztük be a saját tudásunk szerint,

ami azért különleges lehetőség és kivételes alkalom.

Több interjúban utalsz rá, hogy magányos dalszerző vagy, vagyis magad igyekszel kitalálni a harmóniavázat, az énekdallamot, és szereted elképzelni a hangszerelést is. A szövegek melyik ponton érkeznek meg ebbe a folyamatba?

Az a legritkább, hogy az elején. Sokan kész szövegekhez szereznek dalokat, de nálam – hacsak nem Cseh Tamás-számokat fejezek be épp ‒ inkább fordítva működik. Én többnyire a zene felől indulok. Ideális esetben – bár az sajnos nem túl gyakori – egyből passzol az alapötlethez a szöveg. Sokkal jellemzőbb, hogy variálni kell. Ilyenkor kipróbálok rengeteg változatot, ki-be pakolgatom a sorokat és akkordokat. Aztán rájövök, hogy a szöveg végülis működik, csak éppen más zenei ötlet passzolna hozzá. Olyankor írok egy teljesen új dalt, de nem egyszer az eredeti elképzeléshez térek vissza.

A lehetséges verziók száma végtelen. És azt megtanultam az elmúlt évtizedek alatt, hogy tudni kell megállni valamikor. Egy ponton abba kell hagyni a molyolást, mert másképp belemulyulnék biztosan. Aztán félretenni kicsit, és tiszta fejjel meghallgatni, hogy áll a dal. Olyankor az esetek nagy részében el lehet már dönteni, hogy működik-e.

A Rejtő Jenő Tizennégy karátos autó című regényéből készült, Keresztes Tamás által rendezett, a Budapest Bár által kísért színházi előadás dalainak a megírása volt tán eddig mind közül a leginkább kötött dalszövegírói feladatod, hiszen egy jól ismert könyv figuráit, helyzeteit kellett megszólaltatnod. Ez munkamódszer tekintetében közelebb áll a Rájátszáshoz és a Másnaphoz, és jó messzire a saját alkotói metódusodtól. Gúzsba kötve kellett táncolni, ha jól gondolom. Mennyi idő után érezted, hogy működik?

Nem csináltam korábban ilyet, de nagyon bírtam ezt a feladatot. Mondjuk az elején be voltam tojva rendesen. Honnan kellene mondjuk indítanom Gorcsev Iván dalát? Lövésem sem volt, hogy kezdjek neki, úgyhogy kinyitottam A három testőr Afrikábant. Az első fejezet elején ez állt: „Négy különböző nemzetiség képviselője volt az asztalnál: egy amerikai gyalogos, egy francia őrvezető, egy angol géppuskás és egy orosz hússaláta”. Elloptam Rejtőtől a mondat második felét, és attól kezdve sínre került a figura. Az első pár dalban bizonytalanabb voltam még kicsit, de utána ráéreztem. A desszert az volt, hogy Mikó Istvánra szabva írhattam meg Vanek úr dalát.

A legtöbb Rejtő-adaptáció amúgy azon hasal el, hogy drámát keresnek a könyveiben, pedig Rejtő történeteiben szemernyi dráma sincs. Keresztes Tamás kezdettől látta, hogy a Tizennégy karátos autó figurái kétdimenziósak, képregényszerűek, úgyhogy zenés képregényszínházat rendezett. Olyan előadást, amit a látvány és a dalok működtetnek a nem létező drámai helyzetek helyett.

Komolyan vehető drámai helyzetek a Rühös Foxi-lemezeken sincsenek, de működnek azok is. Ha a leginkább kötöttnek a Rejtő-adaptációt gondoltam az eddigi munkáid közül, úgy sejtem, a legtágasabb kereteket a Rühös Foxi biztosítja neked. Amikor Fox Foxként írsz dalszöveget, az olyasféle átlényegülést jelenthet talán, mint mikor a Túl a csúcsonban Sylvester Stallone megfordított baseballsapkában szkanderozott.

A Rühös Foxi az én megfordított baseballsapkám, ami ráadásul tele is van hányva még.

Állatira élvezem, hogy ebben a zenekarban nincsenek se elvárások, se keretek. A Foxok dalszerzői ethosza olyannyira nem kötött, hogy Japinál (Takács Zoltán „Jappán” producer, a Heaven Street Seven egykori billentyűse), a stúdióban találjuk ki a dalcímeket. Ha ezekben megegyezünk, megiszunk egy tálca sört, és jöhet a munka java, sávonként feljátsszuk a számokat. Egyik-másikhoz viszek csak előre megírt sorokat, de kilencven százalékban improvizálunk mindannyian. A Durva sekrestye vagy A lány nem azok a dalok, amiket felvehetnénk a „komoly” együtteseinkkel, a Rühös Foxi-albumokon viszont megtalálták a helyüket.

A szólóanyagod megjelenése után többször nyilatkoztad, hogy bármennyire elavult, régimódi, te mégis albumformátumban gondolkozol. Azt mondtad az előbb, a dalok esetében érzed, hogy meg kell állni, ha kész a szám. Akkor is megszólal a belső hang, ha a lemezanyag összeállt?

Igen. A mechanizmus szerintem ugyanolyan, mint a dalszerzés esetén, csak a lépték nagyobb egy kicsit. Én szándékom szerint sohase írok töltelékszámokat ‒ még ha a hallgatók olykor másként érzik is ‒, úgyhogy akkor fejezek be egy dalt, ha úgy gondolom, ez a lehető legjobb, ami a kezem közül valaha kikerült. És mivel végtelen számú szám nem fér el egy lemezen, amikor összegyűlik nagyjából tucatnyi „csúcsdalom”, akkor jöhet a stúdió. Különben az a tapasztalom, hogy a dalok egymásból születnek valahogy. Néha a kész hangszeres ötlethez nem passzoló szöveg, néha meg a refrénért kiáltó zenei vázak lendítik tovább az alkotói folyamatot.

És amikor évek múlva meghallgatsz egy lemezt, ugyanúgy egyben levőnek érzed, mint amikor felvettétek a dalokat?

Olyat eddig nem éreztem még, hogy valamelyik lemezről hiányozna szám. Az viszont előfordult már párszor velem, hogy egyik-másik dalról azt gondoltam egy idő után, hogy mégsem kellett volna rögzíteni, mert feszesebb, kompaktabb lenne nélküle az anyag.

Elég nagy hülyeség szerintem az, hogy 21. századi hallgatóknak minél áramvonalasabb, instant fogyasztható popdalokat kotyvasztanak a sztárproducerek, abból a szempontból viszont ez a hozzáállás mégsem teljesen haszontalan, hogy az üresjáratokat és az önmagukért való ismétléseket élből kigyomlálják így. Nem egyszerű különben összerakni a tökéletes lemezt. Aminek elsősorban egységesnek kell lennie, hiszen, ha túlságosan slágeres dal kerül a halványabbak közé, az olyan, mintha

az alkonyi tájképbe belefestene valaki egy foszforeszkáló tamagocsit.

Érdekes, hogy ezt az álomszerű képet mondod, mert szerintem eléggé álom- és filmszerűek a HS7-dalszövegek. Előfordul, hogy mozgóképekből, versekből, festményekből inspirálódsz, amikor írsz, vagy inkább saját emlékekből kezdenek kibontakozni a soraid?

A kedvenc filmemből, a Tarkovszkij által rendezett Tükörből egy az egyben emeltem át részeket az Egoista című HS7 számba. Ezek a rendező apjának, Arszenyij Tarkovszkijnak a verseiből lopott idézetek. A Nagyítás című dalunkban pedig a viszonylag jól ismert József Attila-sor, a „fecseg a felszín, hallgat a mély” avanzsál refrénné. De ott van a Három bárány is, ami egy régi laptopomon levő képernyővédőből indult ki, amin, mit ad Isten, három bárány látható, ahogy a kamerába néznek. Mögöttük szélfútta mező, mögöttük erdő, mögöttük hófödte csúcsok.

Szóval előfordult már egyik is, másik is. Az idézetek mellett gyakran kerülnek a szövegekbe az életemből vett mondatok. Azt, hogy „Fiam, maga kifogta Dél-Amerikát”, egy részeg nyugdíjas mondta, amikor elsétáltunk mellette a barátnőmmel az utcán. A Nem elég című dalba pedig több magyar popzenei referenciát rejtettem el. A „Sátán, Sátán hátán” például egy Prosectura-lemez címe, a „Szép, de nem elég, nem elég csúnya” pedig a Sziámi 100 bolha című dalára kacsint, amiben van az a sor, hogy „Finom. De nem elég, nem elég durva.” Aztán ott vannak persze a félrehallások is. Így lett a felkeltem ma reggelből „felkeltem a reggelt”.

Nem tudom, félrehallottam-e, de a Vízválasztó című szólólemezedet én boldog, beérkezett és játékos albumnak gondolom. Ha Kosztolányi írt volna gitárra kóanokat, ilyenek lennének, alighanem. Bő fél évtizede gyakorlod a zen buddhizmust. Változtatott ez valamit a témaválasztásaidon, a dalszövegírói gyakorlatodon?

Rengeteget. A zen buddhizmussal való túlzott azonosulás persze épp olyan lenne, mint a jógaolimpia, vagy a béke érdekében ledobott atombomba ‒ teljesen ellene menne annak, amiről szól maga a dolog. Mindenesetre azt hiszem, ma már nehezemre esne, ha az önsajnálatról vagy a gyönyörű szenvedéseimről kellene szöveget írnom, pedig a korábbi lemezeken előfordulnak azért efféle tételek.

A zen-gyakorlatok segítettek felismerni, hogy

amiről tényleg fontos lenne beszélni, arról nem igazán lehet.

Önmagunk látása – amit a zen buddhizmus tanít –, és a popszámok szövegvilága között nem kis ellentét feszül. Komoly kihívást jelent feloldani. A karmát nem eladni kell ugyanis, hanem kezdeni inkább valamit vele. Ebben meg nem segít, ha túl sok a duma. Csak hát, akkor meg miről szóljon egy dalszöveg?

Ez a „beszélni nehéz” helyzete megint, csak most nem a nyelv, hanem az élet felől.

Lehet. Ahogy akkor, úgy most sincs durva koncepció, de van azért egy irány. Jól látszik az út, amin már nem szeretnék visszafelé menni. Imádom a popzenét, de azt hiszem, a Dél-Amerikát nem tudnám megírni megint. Az új dalok közül pedig soknál érzem, hogy olyan lett, amilyet szerettem volna hallani.

Mondtad a beszélgetés elején, hogy gyereklemezeket hallgattok a kisfiaddal. Melyik az a dalszöveg a sajátjaid közül, amit a legszívesebben, a legbüszkébben megmutatsz majd neki, ha annyi idős lesz, mint te vagy a Vízválasztó-lemez borítóján?

Figyelj, az a helyzet, hogy folyamatosan a Játékpénz című dalt énekli a gyerek. Úgyhogy ezen már túlvagyunk.