Fotó: Valuska Gábor
Nehezen túlszárnyalható Nemere István írói teljesítménye: hatszázhuszonkét könyvet írt és adott ki. A munkamániás szerző elmondta, hogy kezdte pályáját, miért érzi kívülállónak magát és miért nem olvassa kortársai munkáit.
Mi volt az első történet, amit leírt? Miért kezdett el írni, és miket?
1955-ben sok rádiójátékot hallgattam, és megfordult a fejemben, ilyet én is tudnék írni! Persze nem tudtam volna, de ez nem volt akadály. Tizenegy évesen elkezdtem írogatni rövidebb regényeket, amelyek legfeljebb egy nagyobb novella méretét érték el. A minőségükről talán jobb nem is beszélni. Iskolai füzetekbe írtam, ami harminckét szépen vonalazott oldal volt. Így születtek a vadabbnál vadabb, kalandos történetek, amelyekre már nem is emlékszem. Még primitívek voltak, és inkább a kalandokra voltak kihegyezve, reális dolgokat nem igazán tartalmaztak. A lényeg, hogy a fertőzés megtörtént, és azóta sem lábaltam ki belőle. Volt egy utánzási vágy bennem, mert hittem, hogy amit másoktól hallok, látok, olvasok, azt megalkotni nem olyan ördöngösség. Aztán eltelt jó pár év mire valóban képes voltam arra, hogy színvonalasan megvalósítsam, amit szeretnék.
A fertőzés után hogy vette az első lépéseket? Hogy emlékszik vissza a tanuló évekre?
Budapesten az első utam reggel mindig valamelyik nagyobb telefonközponthoz vezetett. Akkoriban busszal jöttem be az akkori Engels, ma Erzsébet térre, és a Petőfi Sándor utcai nagy telefonos épület felé mentem, ahol hátul, ahol senki nem látta, közel húsz fülke volt elrejtve. Sorra felhívtam a szerkesztőségeket. Az én futópályám máskülönben is meg volt nehezítve. Ha sikerült az embernek valahova bedolgoznia magát, mint nekem először a Móra Kiadóhoz, akkor még nem került sínre a pályája. A hetvenes években Lengyelországból jöttem haza, nyelvtudással, lengyel nyelvű könyveket lektoráltam, ajánlottam kiadásra, vagy éppen ellenkezőleg, nem ajánlottam. Aztán már magam is hoztam haza könyveket kintről. Volt egy olyan szokás, hogy aki hozta a könyvet, az fordította, így sorra kaptam a megbízásokat. Először fordító lettem, majd megjelentem a saját munkáimmal. A legelső könyvem egy krimi volt, ami a Magvetőnél jelent meg 1974-ben. Két igazán komoly kiadó volt ekkor Magyarországon: a Szépirodalmi Könyvkiadó és a Magvető, amelyek egymással rivalizáltak. Aki az egyiknél megjelent, annak a másiknál már semmi keresnivalója nem volt. Sokáig a Magvetőnél jelentem meg, de rögtön búcsút vettek tőlem, amint megjelent egy könyvem a Szépirodalminál. Nem szálltam be a különböző klikkek közzé, semmilyen oldalra nem álltam be, és azt, aki egyikbe sem tartozott, nem szerették.
Több interjújában is azt éreztette, hogy kívülállónak érzi magát. Nem becsülik meg a könyveit, sikereit. Ez az érzés idővel változott?
Amikor pályámat kezdtem, nem voltak barátaim, mert nem jártam velük egyetemre (Lengyelorszgban tanult - a szerk.), az irodalmi beltenyészet idegen volt nekem, és én is teljesen idegen voltam számára. Nem voltak évfolyamtársak, akik itt-ott szerkesztőségekben ültek, és tudtak volna segíteni. Ezenfelül nem laktam Budapesten. Ez azokban az időkben óriási hátrányt jelentett. Az egész szellemi élet a fővárosra koncentrálódott, én pedig egy dunakanyari kisvárosban éltem, ahonnan hetente egyszer jöttem Pestre. Az akkori kommunikációs viszonyoknál előfordult, hogy nem tudtam előre telefonálni, mert csak 1990-ben kaptam telefont. Akkor nem volt más lehetőség a kommunikációra, csak a vonalas telefon. Azt pedig valaki vagy kapott, vagy nem kapott. Én pedig nem voltam a rendszer kedvence annyira, hogy kapjak. Mondhatni, nem szolgáltam rá.
Volt olyan könyve, amelynek kiadásától eltanácsolták?
Először A hegy című könyv, ami megjárta az összes kálváriát, mire a Szépirodalmi Kiadó megjelentette 1985-ben. A másik oldal emiatt szakított velem. Van egy kis embercsoport, ami elválik a társadalomtól, hogy megtalálja a maga boldogságát. Ez egyben óriási összefogás is: ez a maroknyi ember szép példáját mutatja az együttélésnek, az egymásért élésnek. Azonban az uralkodó ideológia szerint az individualizmust dicsértem, mivel ezek az emberek együtt vannak, de a társadalmon kívül. Úgy látszik ez nagy fájdalmuk volt, mert a könyv hosszú ideig nem jelenhetett meg. A másik ilyen eset A vízlépcső című könyvem volt. Ez már az 1980-as években volt, amikor a rendszer kezdett megpuhulni, és beleesett egy valós társadalmi viszályba. Ez egyike volt a rendszerváltás nagy témájának, és másokkal együtt kimerem mondani, talán egyik oka is volt a váltásnak. Ez alapvetőleg egy fontos ökológiai téma volt, de később rájöttünk, hogy nagyon is politikai. Számos különböző ideológiájú embert maga mellé állított, akik kénytelenek voltak együtt tevékenykedni az ügy miatt, tehát pszichésen már előkészítette 89-et. Arról volt szó, hogy vízlépcsőt akartak építeni Visegrádon, ami ellen össztársadalmi összefogás alakult ki (én a mai napig vallom, hogy meg kellett volna építeni). Állítólag csak Ausztriában tizenegy vízlépcső épült, sőt azok közül egy a Dunán, méghozzá természetvédelmi területen. Csak nálunk próbálták elhitetni, hogy ezzel totálisan lerombolják a tájat. Írtam egy regényt, hogy valahol felsőbb kormányutasításra a völgyet el akarják önteni vízzel, a falunak pedig el kell költöznie. Az egyik ott élő azt mondja, őt nem kényszeríthetik otthonának elhagyására. Ezt a polgári ellenállást nagyon nem szerették, meg azt sem, hogy nem tudták, hol van az a valahol, ahol a sztori játszódik.
Hasonló témákkal külföldön óriási népszerűséget lehet elérni íróként. Önnek jelentek meg könyvei különböző nyelveken. Mennyire érzi sikeresnek a külföldi megjelenéseit?
Angolul még egy regényem sem jelent meg, csak novellák különböző újságokban. Németül, oroszul több is volt, itt keleten pedig cseh, szlovák, lengyel nyelvre fordítottak. De nem szabad elfelejteni, ha valakinek sorozatosan jelennek meg a könyvei idegen nyelven, az a nagy siker. Ha nyolcvanezer különböző könyv közül egy kimondhatatlan nevű szerző nyolcszáz példányban megjelenik, az nem akkora esemény, amitől mindenkinek el kell ájulnia. Kivéve a szerzőt, aki részéről ez teljesen jogos.
Paradox, de nekem a legtöbb könyvem idegen nyelven a rendszerváltás előtt és alatt jelent meg. Csehszlovákiában például az első könyvem már azelőtt megjelent, hogy itthon a másodikat kiadták volna. Utána már csak kuriózumok voltak, például egyszer váratlanul megjelent perzsa nyelven egy sci-fim, a Klausztropolisz, amit nem is magyarból fordítottak. Lassan tíz éve egy Moretti-regényemet lefordították Vietnamban, dunsztom sincs melyik könyv az, de nagyon szép borítót kapott, a neten megnézhettem. Hiába írtam nekik, nem küldtek egy példányt sem belőle, bár a világnak abban a felében nem ismerik a szerzői jogokat. Nem sokkal a rendszerváltás előtt Üzbegisztánban kiadták egy detektívtörténetemet. De ma már tudjuk, hogy az angol nyelvű piacon kellene az embernek érvényesülnie. Örökké sajnálni fogom, hogy a rendszerváltás körül nem vetettem rá magamat erre a nyelvre. Legalább olyan szinten megtanulhattam volna angolul, hogy interjút adhassak, ha megjelenik a könyvem. Ezt látjuk itthon is: akik tudnak németül, mint a Péterek (Esterházy Péter, Nádas Péter, Hajnóczy Péter és Lengyel Péter - a szerk.), azok német nyelvterületen érvényesülnek.
Több interjújában beszélt arról, milyen jól fogynak a könyvei, az egyik helyen arról olvashattunk, hogy 2010-ben 411 ezer példányt adott el. Az előző évben, hogy fogytak a Nemere-könyvek?
Néha már nekem is nehézséget okoz, mert egyre-másra nyomják újra könyveimet. Legutóbb tizennégy könyvem jelent meg második kiadásban. Valahol elvesztettem a fonalat tavaly, de még százezres példányszámokról beszélünk. Viszont az eladott példányszám azért csökken, mert a könyvpiac nagyon rossz helyzetben van. Éppen ma láttam, hogy egy nagyon szép album, amit a 14900 forintos rányomtatott ár szerint kellene árulni, ma 750 forintért megvehető. Hiába hirdetik, hogy ez egy hatvanmilliárdos üzlet Magyarországon, én látom, hogy milyen nehezen guberálják az emberek elő a pénzt. A könyveimet még mindig ötezres példányszámban nyomják. A Magyarország története című hétszáz oldalas könyvemet éppen a múlt héten nyomta újra az egykori kiadója, és most fogja elérni a 90 ezer példányt nyolc év alatt. Bár ez ritkaságnak számít. A legtöbb könyvemet az olcsó könyvek piacán 500 forintért árulják. Nem érzem ezt degradálónak, inkább úgy gondolom, azokat csapják be, akiktől 3000 forintot elkérnek egy könyvért, amikor azt sokkal olcsóbban is ki lehetne hozni. Persze, tudom, sokan azt mondják, ha valami olcsó, az értéktelen.
Ki a kedvenc kortárs szerzője? Kiket olvas szívesen?
Nincs rá időm, hogy igazán olvassak. Viszont azok közül, akiket olvastam, nem haraptam rá egyikre sem. Egyiknél sem éreztem úgy, hogy ide a többivel, mert annyira megszerettem volna a stílusát vagy a művet. Lehet, hogy az én hibám, de nem találtam köztük olyat, amit nagyon el akartam olvasni. Kicsit önző is vagyok, mert egyre jobban sajnálom az időt, és jobban megnézem, mire fordítom. Ez kevés jót eredményez a kortárs szerzőknek.
Szerző: Mészáros Márton
