Már hároméves korodban verseket írtál, a kamaszkori zsengéid fölött Vas István és Weöres Sándor bábáskodott, tizenhat évesen a kiadás előtt álltak a Móra Kiadónál a költeményeid, azóta pedig készítettél megszámlálhatatlan dalszöveget és számos könyved megjelent, de bármilyen paradox is, mintha hiányozna az életművedből egy klasszikus első kötet.
Nekem nem hiányzik. De az igaz, hogy a pályám messze van a szabvány költőitől, mert
mióta megtalált magának a rock and roll, főleg dalszövegekkel foglalkozom.
Továbbra is írok persze verseket, meg is jelennek folyóiratok hasábjain, egyik-másik idegen nyelven is olvasható, antológiákban is elérhető, szóval gyarapodnak a sorok. Úgy két kötetre való verset tudnék mutatni neked a számítógépemen. Csakhogy egy verseskötet egészen más, mint jobbnál jobb költemények sora. Keresem még a kötőanyagot, aminek a segítségével nekiláthatok, hogy könyvvé fésüljem ezeket a szövegeket.
Dalszöveget írni másmilyen, mint mikor egy versen dolgozol?
Sokak szerint kifejezetten versszerűek a dalszövegeim. Olykor fel is merül a veszély, hogy túlterhelek egy-egy egyszerűbb zenei szövetet. A kellőképp sokrétű és igényes dalszerkezet viszont sosem dobja le magáról a verseket. A lényegi különbség inkább abban áll, hogy számomra izgalmasabb énekelni vagy mondani a szövegeimet, mert akkor azonnal láthatom azoknak a reakcióit, akik aznap kíváncsiak rám, akik a koncert alkalmából együtt vannak velem. Közösségben lenni, és együtt énekelni pár tucat rajongóval vagy éppen ezrekkel ‒ ez érzékibb élményt jelent, mint papírra vetni magam.
A Dévényi Ádámmal közös fellépéseitek az első színpadi élményeid közül valók. Érdekes, hogy bár a kamaszkorotok egybeesett a hazai beat aranykorával, a hatvanas években útjára induló dalszerzői hagyomány mintha kevésbé volna nektek fontos referencia. Kik voltak akkoriban hatással rátok? Kik voltak a hőseitek?
Jártam ugyan Omega-koncertre, roadoltam az Illésnek a Balaton körül, megfordultam az Ifiparkban is, a csajok pedig legtöbbször Hungariára vittek el, de a beat, a pop, a rock ‒ és egyáltalán, az éneklés ‒ sokáig tényleg nem fogott meg semennyire. Engem inkább a barátság érdekelt ehelyett. Ezért életem összes kalandja ‒ köztük mindenféle művészeti dolog ‒ tulajdonképpen másodszándékból következett. Feltölt, ha olyan társaságba keveredek, ahol jól érzem magam, és ilyenkor azonnal felmerül, hogy csináljunk majd valamit közösen.
A konyhák ebből a szempontból fontos, már-már szakrális helyek.
Számtalanszor előfordult, hogy ülök egy konyhában, dúdolgatom a rímeket, velem szemben pedig gitárt fog a kezében valaki, és mutat egy akkordmenetet. Ha passzolunk, és ha passzolnak a dallamhoz a szavak, akkor jó eséllyel elkészül a töltött káposzta mellett egy dal is. Dévényi Ádival nagyon passzoltunk, összebarátkoztunk hamar, számos versemet zenésítette meg.
Neki nagyrészt a népzene meg a városi folklór felől jöttek az indíttatásai. Én is tudtam népdalokat, ismertem a ferencvárosi csibészek nótakincsét, az intézetben tanult flaszterdalokat, illetve komoly hatással voltak rám Ádi versei is akkoriban. Emellett fontos alapozást jelentett nekem az Operaház, ahol az anyukám dolgozott. Ahhoz a zenei világhoz, amit a sajátomnak érzek és szeretek, köze lehet továbbá annak is, hogy egy gimnáziumi osztálytársam, Bollobás Enikő nekem ajándékozott egy Beatles- és egy Stones-lemezt. A liverpooliak életműve szerintem máig megkerülhetetlen igazodási pont mindenkinek, aki dalok írásába fog, a Rolling Stonesban pedig azt bírom, hogy baromira tökös muzsika.
Szerteágazó és stabil gyökérzet ez. A hetvenes évek második felében ráadásul az előbbiek mellé egy újabb fontos hatás érkezett, a Spions.
A zenekart alapító Molnár Gergely, Hegedűs Péter, ifjabb Kurtág György, majd az ő helyére érkező Zátonyi Tibor egyaránt a közvetlen baráti körömbe tartozott. Végighallgattam Budaörsön a próbáikat, konstatáltam, hogy Gergely zseni, Péter pedig csodálatos zeneszerző, és szédületesen gitározik. Velük vettem fel az első főiskolai vizsgafilmemet. Az 1978 januárjában, az Egyetemi Színpadon adott koncertjüknek én voltam a hangmérnöke, és egy performanszot is rendeztem nekik. És képzeld, az URH-val is játszott Atommagömlés című dal első változatát a Zeneakadémia stúdiójában, Hegedűssel sikerült rögzítenem. Intenzív időszakot töltöttem a Spions közelében, élvezetes volt minden pillanata.
Amikor Gergely és Péter jobbnak látták elhagyni az országot, elkísértem őket Párizsba, ahol voltak kapcsolataim. Igyekeztem egyengetni odakinn az útjukat. Találkoztunk a Sex Pistols menedzserével, Malcolm McLarennel, aztán bejutottam velük Jacques Chirachoz, aki a főváros polgármestereként a Pompidou központban biztosított a Spionsnak próbahelyet, koncertlehetőséget és lemezszerződéshez is segítette a barátaimat.
A rock and rollban nem feltétlenül áldásos képzett énekesnek lenni,
számomra legalábbis jóval érdekesebbek azok a hangok, amelyek eltéveszthetetlenek.
Gergely ilyen volt. A Spions pedig ösztönösen talált telibe valamit. Nagyban hatottak arra, ahogy a dalról, a színpadról és az egész műfajról gondolkodom.
„Ebbe a műfajba illik harminc évesen beledögleni, én pedig akkor kezdtem” ‒ mondtad egy 2006-ban készült wan2-interjúban. Azokkal a sorokkal tűntél fel a rock and rollban, amiket az URH élén adtál elő. Ezek versek voltak, vagy eleve előadásra szánt szövegek?
Dalszövegek. Az akkor még név nélküli zenekar a Kulich Gyula téren gyakorolt, ahol annak fejében kaptak a pszichiátriai klinika nappali szanatóriumától próbahelyet, hogy adniuk kell majd egy jótékonysági koncertet. Az volt a cél, hogy a bevételből fekete-fehér tévét vásároljanak az intézmény lakóinak. Menyhárt Jenő, Kiss Laci és Somoskői Lajos írtak is egy albumra való zenét, de nem volt hozzá, csak egy-két szöveg.
Megmutatták a számaikat, én meg egy hétvége alatt megírtam a konyhámban a teljes URH-repertoárt. Eléggé tetszett nekik. Közeledett viszont a buli, és Jenő azt mondta, ő nem tudja ilyen rövid idő alatt megtanulni ezeket a szövegeket. Így aztán én énekeltem el őket 1980. szeptember 13-án. Egész más volt, mint Dévényi Ádival tanyaszínházakban vagy lánykollégiumokban játszani. Remekül éreztem magam, megint. És azt hiszem, akkor eldőlt számomra valami. Újabb koncertekre vágytam, ahol megint előadhatom majd a dalokat.
Molnár Gergelyék külföldre költözésével a Spions odalett, és a mából úgy tűnik nekem, hogy ti, akik itt maradtatok, a nyolcvanas években épp ezekbe a dalokba disszidáltatok. A punk-new wave kultúrkör melyik külföldi előadói voltak akkoriban meghatározók neked?
Két nagy kedvencem lett, David Bowie és Ian Curtis, a Joy Division frontembere. Ő pár hónappal azelőtt lett öngyilkos, hogy az URH bemutatkozott. Személyesen nem ismertem ugyan, volt viszont egy különös, látomásszerű találkozásom vele. Ágynak döntött valami nyavalya, és mikor félálomban hánykolódtam az ágyon, lázasan, megjelent Ian, és telepatikus úton a tudtomra adta, hogy megbánta már, amit tett, és szeretné, ha énekelné valaki a jövőben a dalait. Nem sokkal utána érkezett beteglátogatóba Vető János barátom, hóna alatt a nyugatnémet Spex magazin, amiben az állt, hogy az URH énekesének kísértetiesen hasonlít a hangja Ian Curtisére. Ami azért félelmetes, mert ez így talán nem igaz. Viszont, amikor játszani kezdtük a Joy Division-dalokat, otthonos érzés töltött el az énekléssel kapcsolatban, pedig ritkán van velem ilyen. Ian tehát az egyike az életem legfontosabb találkozásainak.
A punkból és a new wave-ből Laurie Anderson, Patti Smith, a Dead Kennedys és a Talking Heads kapott még el rendesen, a britek – a Pistols, a Damned, a Clash ‒ viszont kevésbé voltak fontosak nekem. Beleszoktam tehát ebbe a szcénába, de nem vakultam bele –
távol áll ugyanis tőlem bármiféle műfajgyűlölet.
Jól mutatta ezt a 2019 októberében, az Erkel Színházban adott Élethű koncert is, ahol annyira különböző előadók álltak a színpadon veled, mint Miklósa Erika, Szakcsi Lakatos Béla és Jávori Fegya.
Nekem ez így volt természetes. És ‒ ha már versek meg dalok viszonyáról beszélgetünk ‒ az sem lényegtelen, hogy Erikával a pécsi költő, Halmai Tamás szövegét adtuk elő. Sokféleképp, és műfajoktól teljesen függetlenül tudok és szeretek másokhoz kapcsolódni. Voltaképpen ezekben a helyzetekben érzem igazán otthon magam, legyenek első hallásra bármilyen képtelenek is.
Először valószerűtlennek tűnt a Szakcsi Lakatos Bélával való együttműködésem is. Az egyik legcsodálatosabb művész volt, akivel játszottam valaha ‒ fájó, hogy itt hagyott minket nemrégiben. Nemcsak amiatt, mert ő volt a világ legcsodálatosabb dzsessz-improvizátora, hanem mert hozzá foghatóan nyitott gondolkodású alkotóval nemigen találkoztam. Vele kapcsolatban alapélményem, hogy bármi megtörténhet, és jó vége lesz, ha ez a bármi végbemegy. Amikor a world musicnak tojáshéj volt még a fenekén, Béla azt mondta nekem, mindössze négyféle műfaj létezik: a pop/rock, a dzsessz, a folk, illetve a szomorú-, vagyis a komolyzene. És ha nem jelenik meg egy kompozícióban legalább három ezek közül, az nem igazán korszerű. Óriási formátum volt, és hogy mennyire szerény? Másfél évig zongorázott a rockzenekarunkban – játszotta velünk mások mellett a Joy Division programot is. A Pianissimo nevű duónkkal pedig Seress Rezsőtől a középkori breton népdalon át Gershwinig előadtunk mindenfélét, ami fontos volt nekünk. Jól éreztük együtt magunk.
Lett aztán ennek egy folyománya is. Az omegás Benkő Laci születésnapjára meglepetésként magammal vittem ugyanis Bélát és Jávori Fegyát. Igen jó este kerekedett, ott született meg a Budapest Gold Stars nevű formáció, aminek ez a három páratlan billentyűs volt a tagja, én pedig énekeltem velük. Felléptünk Angliában, Németországban és játszottunk párszor itthon is, de arra figyeltünk azért, hogy ne legyünk túlságosan híresek.
Jó, hogy elmesélted ezeket a történeteket, mert az életművedhez egyébként is fontos hívószó nekem a találkozás. Ezzel írható le az egy éven át futó Napidal Sziámival, ez állt voltaképpen a 2004 őszén indult Songwriters’ Club vagy a Baltazár Dalműhely hátterében is. Ha pedig még messzebbre megyek, talán ez köszön vissza már az URH fellépéseiben, amiket a visszaemlékezők közül többen próbafolyamatszerűnek írtak le. Úgy tűnik nekem, hogy ezekben a találkozásokban te újra meg újra játszótársakat keresel.
Bejelentkezett nálam nemrégiben a Tarandus Kiadó. Azzal kerestek meg, hogy megjelentetnék mind a 366 Napidal-szöveget, amik 2020. és 2021. áprilisa között, a YouTube-csatornámon hangzottak el, méghozzá amiatt, hogy aki hallja és látja valamelyiket, készítsen a sorokhoz zenét. Ezernél is több dal készült egy esztendő alatt, és örültem a lehetőségnek, hogy a szövegekből könyv lehet, úgyhogy átfésültem őket, és hosszú tépelődés után azt a címet adtam a kötetnek, hogy A legjobb játék. Azért mosolyodtam el, amikor mondtad, hogy játszótársakat keresek, mert nemrég írtam meg a fülszöveget, ami úgy kezdődik, hogy „ez nem egy verskötet, nem is dalszöveggyűjtemény, hanem lehet, hogy életed legjobb játszótársa. Nekem legalábbis az lett”. Úgyhogy ráéreztél.
Az ember kétféleképpen cselekedhet ‒ összegyűjt vagy szétszór. Jézust idézve hozzá kell tegyem, hogy „aki nem gyűjt velem, az szétszór”. Én összegyűjteni szeretek. Örömet okoz, ha újabb és újabb társak oldalán játszhatok vagy pedig végighallgathatom és -nézhetem, mit alkotnak együtt az általam összehozott emberek. A Napidal hatványra emelte ezt, hiszen a Covid alatt kezdődött, olyan időben tehát, ami magányra kárhoztatott sokakat.
Mostanában is kapsz napidal-ötleteket, és közeleg ezek szerint a kötet, tehát ma is él ez a projekt. Összegezni korai volna tehát, az viszont érdekel, hogy mi volt neked a Napidal Sziámival kapcsán a legfontosabb felismerés?
Az, hogy mindenkiben vannak dalok. Csak elcsendesednek, mire felnövünk. Süketek leszünk rájuk, mert másra figyelünk. Lili lányom háromévesen írta meg az első dalát. Úgy szólt a szövege, hogy „Öt Calippót kérek maaaajd. Öt Calippót kérek maaaajd.” Talált hozzá a zongorán egy tök jó dallamot, és mantraszerűen énekelgette nekünk. Ösztönös volt és erős. Hasonlót éreztem a napidalos felvételeken is. Egy halom ember leporolta a hangszerét, együttesek alakultak újjá, és összeálltak vadiúj formációk. Ugyanolyan lelkesen vágtak neki a feladványoknak a zeneovisok, ahogy a Kossuth-díjasok. Nincs egyébként nagy titok. Ha csak az nem, hogy a jó dalok összehozzák az embereket.
Egy igazán jó dal időtlen és örök, és azok a szövegek, amik jól öregszenek, újra és újra összecsillannak időszerű érzetekkel, történésekkel, így bennük magunkra ismerünk. Évtizedek óta vagy színpadon. Évről évre készülnek új dalaitok, a világ viszont, ami körbevesz, műsoron tartja a régieket is. Kíváncsi vagyok, mi alapján állítod össze a setlisteket?
Az AndFriends zenekar amiatt állt össze eredetileg, hogy játsszuk a dalokat, amiket az URH-ba, a Kontroll Csoportba vagy a Sziámiba írtam annak idején. Készült aztán négy saját lemez, Kirschner Péterrel most dolgozunk az ötödiken. Érthető módon repertoáron tartjuk a Bon Bon Si Bontól a Száz bolháig a régi kedvenceket ‒ hiszen, ha nem játszanánk el őket, meglincselnének ‒, és színpadra visszük az elmúlt tíz év azon számait, amikben aznap hiszünk. Március 3-án az A38-on fogunk játszani. Ez lesz idén az első fővárosi Sziámi AndFriends-buli – előttünk a duóból zenekarrá kiegészült Totoro, illetve a Zimbru lesz hallható, tőlünk pedig elhangzik majd két egészen spéci Kirschner-szerzemény.
Az egyik úgy született, hogy tíz évvel ezelőtt, egy miskolci fellépés után odajött hozzánk Dr. Radványi Zsolt, és megkérdezte, hogy miért nem írjuk meg a Pesszimista biciglista című dalt. Erre nemigen volt mit mondani, úgyhogy – ha időbe is telt ‒ mostanra kész lettünk vele. Egy-két helyen játszottuk már, de Budapesten most lesz először hallható. Készülünk továbbá egy ősbemutatóra is. A Bíbor köd című dalnak az az előzménye, hogy Dömörkapun, Kollár-Klemencz Laciék Rengetegében volt egy pörköltfőzéssel összekapcsolt bulink. Arra kértem az összegyűlteket, hogy mondjanak szavakat, mi pedig írunk belőlük egy dalt. Kisvártatva össze is gyűltek a következők: harmat; ölelés; varázslat; gyümölcs; párhuzamos; elejt; bíbor; bassza meg, szekértábor; sikoly.
Kirschner kollégával még a helyszínen összeraktuk belőlük a Bíbor ködöt, aminek következőképpen hangzik az első versszaka:
Párhuzamos varázslatok helyett
elejteget pár harmatos delejt
a mágus titkon, elalvás előtt
és konstatálja, hogy megint jól bejött
a bíbor köd.
Attól fogva egyik se háborog,
alszanak együtt a szekértáborok
a mágus nézi, mosolyog, hogy bejött
az altatótrükk a háború előtt.
A refrén pedig (énekli):
A bíbor köd, a feloldozó imák,
a gyümölcsösökben az ölelést nyújtó fák.
És így tovább…
Szóval nemcsak játszótársakat gyűjtesz, hanem szavakat is. Arról beszélgetünk már egy ideje, hogy miként lesz az összegyűjtött szavakból vers vagy dalszöveg. Amikor egy beszélgetésben a Baltazár színházas játszótársaidról kérdeztek, úgy fogalmaztál, „alanyi jogon találták meg azt, amire a legtöbb ember vágyik: a világot önmagukban”. Az jutott eszembe, hogy mintha épp ez lenne a költészet lényege.
Hú, de szépen mondtam ezt! És így is van különben, ténylegesen. A költészet közepét szerintem az a költő foglalta össze a legszellemesebben, akinek elképesztő szépség és brutalitás van a szövegeiben, Leonard Cohen. Az Anthem című dalában azt énekli, „mindenen van repedés, hisz így jut be a fény”.
És hát a hajszálrepedéseknek, a kis dolgok varázslatának kedvez a dal is. Gondolj csak bele! Három-négy percnél nem hosszabb, vagyis totál tiszavirág-életű, de ha igazán betalál, az atombombánál is nagyobbat üt. Pár hang csak, és egy gondolat, de ha hallják, milliók ölelkeznek össze, szomorodnak el vagy esnek egymásnak legott. Valamit tud tehát a dal, amit szeretnék tudni én is.
Weöres Sándor: A legmarkánsabb élményem róla, hogy kiskamaszként azt érzem, egy olyan manó ül velem, aki tud annyi idős lenni, amennyi én vagyok. A családi legendárium szerint nekem írta különben a Bóbita jelentős hányadát.
Molnár Gergely: Egy film jut először eszembe róla, amiben főszerepet kapott: lila hajjal kellett végigsétálnia a Rákóczi úton. Akkoriban nem voltak még punkok és az extrém külső büntetendőnek számított. Gergely öltönyt, nyakkendőt visel, és mivel fekete-fehérben forgott a film, nem látszik, hogy a haja színes ‒ úgy tűnik, nincs rajta semmi feltűnő. Emiatt annyira szórakoztató, ahogy megbámulják a járókelők. Eszembe jut aztán róla, hogy bátor, munkamániás és hihetetlen pontosan érti a világot maga körül. Nagy barátság volt a miénk. Sose felejtem el a képeslapot, amit Párizsból küldött nekem: Napóleon szelleme lebeg rajta az Opera épülete fölött, és annyit írt csak rá: Szeretlek! Amikor megszületett az URH, érkezett tőle egy másik lap, azon meg az állt: Megcsináltátok!
Arthur Rimbaud: Gálffi Lászlót többek között én készítettem fel a főiskolai felvételire, ahol Rimbaud Szív dobog a reverenda alatt – egy papnövendék vallomásai című prózáját adta elő. Bekerült vele. És túl azon persze, hogy imádom Rimbaud költészetét, még egy dolog: egyetemistaként franciára fordították néhány versemet, és beválogattak párat ezek közül a Paul Éluard előszavával megjelent magyar költészeti antológiába. Az a címe az egyiknek, hogy Verlaine és Rimbaud utolsó levelezése.
Bérczesi Robi: Kivételes tehetségű kolléga, akivel húsz éve barátok vagyunk. Könnyekig meghat, hogy az ország legjobb szövegírója, aki más szövegére nem írt még zenét, fogja az én soraimat, és csodát tesz velük. Minden esetben egyből ráérez, hogy szólal meg a fejemben egy dal, pedig a leírt szövegből ez nem következik automatikusan. Azon kevesek közé tartozik, akitől elfogadom, ha itt-ott kiigazítja a soraimat.
