Alexandre Dumas klasszikus, 19. századi regényét Matthieu Delaporte és Alexandre de la Patellière adaptálta, akik a két utóbbi Három testőr-film forgatókönyvét is jegyzik. A Monte Cristo grófját a Cannes-i filmfesztiválon mutatták be, ahol 11 percig állva tapsolta a közönség, ráadásul azóta Európai Filmdíjra is jelölték – ezek után nem csoda, hogy kíváncsiak voltunk rá.

Bánat és bosszú

A történet főszereplője egy fiatal Marseille-i tengerész, Edmond Dantès (Pierre Niney), akit hamisan vádolnak árulással, majd tárgyalás nélkül bebörtönöznek If várába, egy zord szigeterődítménybe. Sok évnyi fogság után sikerül megszöknie, majd egy titokzatos kincsnek köszönhetően meggazdagodva, magát Monte Cristo grófjának nevezve tér vissza. A célja, hogy

mesés vagyona által beférkőzzön az arisztokrata körökbe, majd bosszút álljon azokon, akik hamisan vádolták meg

és törték derékba az életét, ami épp csak elkezdődött volna. 

Három célpontja van: a volt kapitánya, Danglars, az ügyész, Villefort, és gyerekkori barátja, Fernand de Montcerf, aki elárulta Dantèst, majd elvette feleségül Edmond menyasszonyát, Mercédèst. A bosszút Dantès rendkívül alaposan, lépésről lépésre dolgozza ki. 

A végrehajtásban pedig két ifjú segítője is akad. Az egyik Haydée (Anamaria Vartolomei alakítja, őt láthattuk az Annie Ernaux abortuszregényéből készült film főszerepében), akinek az apját Montcerf ölte meg, a másik pedig Andréa (Julien de Saint Jean), az ügyész halottnak hitt, törvénytelen fia. Dantès pontosan tudja, hogy melyik ellenfele mire, hogyan fog reagálni, a két fiatalt eszerint trenírozza és használja fel a terv megvalósításában. Hogy sikerül-e a bosszú, azt nem mondom meg, az a morális dilemma mindenesetre

a filmben is elég hangsúlyos, hogy érdemes-e a bosszúvágyat és a gyűlöletet választani hajtóerőként,

illetve, hogy meddig lehet mindezt igazságtételnek nevezni. 

A film az árulást követően, a raboskodás ideje alatt kicsit belassul, és csak azután pörög fel ismét, hogy Dantès megszerezte a kincset. A színészi játékba nem igazán tudok belekötni, bár nem is volt kiugró semelyik színész. A jók jók, a szép nők szenvednek, a negatív karakterek kellően antipatikusak.

Álcák és árulás

Az adaptáció népszerűségét (különösen Franciaországban) ettől függetlenül persze meg lehet érteni. Az alapanyag igazi, népszerű klasszikus, benne

gyönyörű emberek, hősiesség, árulás, szerelmi bánat, magasztos szólamok az igazságról,

és egy nehezen eldönthető morális kérdés. A kosztumök, a díszlet nagyon szépek, a fényképezés is, és el kell ismerni, hogy a drónos felvételek a tengerről meg a tájról elég hangulatossá teszik a filmet. (Habár a lassított jelenetekből kevesebb is elég lett volna, kicsit túlcsordult a pátosz.)

A főhős maszkjával kapcsolatban viszont nagyon furcsa döntést hoztak az alkotók. A történet egyik kulcsfontosságú motívuma, hogy Dantès álcázza magát, amikor visszatér régi ismerősei közé Marseille-be – még egy nagyon élethű, felcsatolható álarca is van. A filmben ennél fogva teljesen érthetetlen, hogy Monte Cristo arca miért néz ki teljesen ugyanúgy, mint Dantèsé, csak egy vékonyka bajusszal.

Ennyire azért még Montcerf sem lehetett ostoba és amnéziás,

hogy ne ismerjen rá valakire, akivel együtt nőtt fel, márpedig ezt kellene elhinnünk. Ráadásul egy forradáson kívül az sem hagyott Dantèsen különösebb nyomot, hogy 14 évet egy pincebörtönben sínylődött. Azért is megmagyarázhatatlan ez az egész, mert később, amikor Lord Halifaxnak tetteti magát, teljesen jó maszkot csináltak neki.

Kiemelkedő filmművészeti alkotásnak biztosan nem mondanám, de azért a Monte Cristo grófja egy tisztességesen megcsinált kalandfilm, ami többé-kevésbé képes lekötni az embert három órára. Nagyszülőkkel és idősebb gyerekekkel akár közös programnak sem utolsó, bár csak akkor, ha a család minden tagja kibírja a hosszú játékidőt. 

Fotó: ADS / Pathé