„Lehet, hogy ki kell ütnöm a fogaidat, mondta anyám.” Az Acapulcótól egy órányira magasodó guerrerói hegyek lánygyermekeinek a sorsa mostoha. Ez az a hely, ahol hivatalból csak fiú születik. Igaz, némelyik gyerek csupán tizenegy éves kora körül válik azzá, mert lánynak lenni Mexikóban nem életbiztosítás. Szemrevalónak pedig rosszabb a halálnál.
Jennifer Clement: Egy eltűnt nőnek nincs elég hírértéke - Könyves magazin
„Senki nem látott semmit. Senki nem hallott semmit. Semmi nem maradt” - írja első magyarul megjelent regényében, az Elveszett lányok országában Jennifer Clement. A címszereplő ország Mexikó, ahol minden évben nők ezrei tűnnek el nyomtalanul, és végzik szexmunkásként, rabszolgaként, út szélén hagyott, megcsonkított hullaként. Amikor Clement vizsgálni kezdte a mexikói nők helyzetét, még nem gondolta, hogy könyvet ír a témáról...
A civilizáció bástyája, a dzsungel fáin gombamódra szaporodó parabolaantennákat, a málló vakolatú viskókban villódzó tévéképernyőket, és a kizárólagos térerővel bíró erdei tisztás mobiltelefon-lámpásait leszámítva, Ruth szalonja, ahol az asszonyok és a lányok még embernek érezhetik magukat. Igaz, itt is „a kislányokból kisfiút kell csinálnom, a nagyobb lányokból közönségeset, a csinos lányokból csúnyát. Ez nem szépségszalon, hanem csúfságszalon”, dohog hangosan a tulajdonosnő. De csak így védhetik meg a helybéliek leányaikat a drogkartellek erőszakoskodásaitól.
A strandpapucsosok földje egy olyan világ, ahol a lányok előbb nyulakká, majd fiúkká változnak. Ezt a mesét azonban Lewis Carroll helyett a valóság mondja tollba. Minden lánygyermekes család hátsó kertjében titkos üreg rejtőzik, amely a drogbárók luxusterepjáróinak motorhangjára megtelik rettegő gyermekekkel. Aki rest vagy nem elég gyors, azt elnyeli az emberkereskedelem vagy a modern rabszolgaság feneketlen torka. Mexikóban nem kell a zsákos emberrel ijesztgetni a gyerekeket. Rémisztőbb számukra a füstüveg szélvédő és a négykerék-meghajtás!
„Belestem, és négy albínószínű skorpiót láttam. A legveszélyesebbeket.
Ezek a skorpiók több könyörületet mutattak irántad, mint az emberek valaha fognak, mondta anyám.
Levette az egyik strandpapucsát, és mind a négyet agyonverte.
A könyörület nem kétirányú utca, mondta.”
A gyermekbántalmazás a lápvidéken a napi rutin része - Könyves magazin
A szoba és A visszatérő találkozása – tvittelte A lápkirály lányáról Lucy, az olvasó, Karen Dionne-t pedig senki sem nyűgözte le jobban nála. Pedig a michigani Felső-félsziget lápvidékén felnövő Helena csak első ránézésre hasonlít Emma Donoghue könyvének Jackjére, és a megtörtént eseményeket végigszenvelgő Leonardo DiCaprióra.
Itt cseperedik fel Ana is, akire édesanyja féltő gonddal vigyáz. Előbb hosszú hajtincseitől szabadítja meg, majd hibátlan fogsorával szemez. Mert „Mexikóban a maximum, amit elérhetsz, hogy csúnya lány vagy.” Ha többre vágysz, az út szélén végezheted: prostituáltként vagy megcsonkított hullaként. Ebben a hímsoviniszta világban pont a férfi a legnagyobb hiánycikk. Ez Anáék tragédiája is. Az apja pénzszerzés reményében kelt át a többi falubelivel az amerikai határon, idővel azonban nemcsak fizikailag, hanem lélekben is magával ragadta a szabadság földje. Most itt egy hegynyi asszony férfi nélkül. „Mintha olyan helyen élne az ember, ahol nincsenek fák.” Mert „ahol nincsenek férfiak, olyan, mint álmok nélkül aludni.”
Ana anyja az alkohol gondűző és a televízió mozgóképmámorába menekül a valóság elől. A kislány pedig a barátnőivel, Paulával és Mariával egymásra támaszkodva keresi sanyarú gyerekkorából a kitörési pontot. Az egyébként dokumentumfilmes Tatiana Huezo író-rendező fantasztikusan fényképezett természeti közegben mutatja be hőseit, párhuzamba állítva annak minden szépségét az övékével: minél színesebb és változatosabb, annál nagyobb veszélyt hordoz magában. A nyúlszáj vagy bármilyen szépséghiba már életet menthet. A korrekciós műtét újra játékba helyez. A drogbárók pedig többféle módon képesek kifejezni a szeretetüket.
„…a cigarettahegek konstellációit végig az egész testén. Láttam a cigarettaheg csillagokat, amik kirajzolták az Oriont meg a Bikát. Még a lábfejét is kerek hegek borították. Paula végigment a Tejúton, és minden csillag megégette a testét.”
Huezo adaptációja némi dramaturgiai leegyszerűsítéssel ragadja meg Clement regényének lényegét: mexikói lánygyermekek ezrei veszítik el idő előtt az ártatlanságukat, miközben helyrehozhatatlan csorbát szenved az identitásuk. Szerencsére Anának ott van Paula és Maria: véd- és dacszövetségük túlmutat a barátságon, de vajon egymás érzelmi támogatása elégnek bizonyulhat-e a drogbandák erőszakos módszereivel szemben is?
„Azt mondta, mondjam meg, hogy a szeretet nem érzés. Hanem áldozat.”
Nagyon kedvesek a film gyerekszínészei, a tinik közül pedig kisugárzásával magasan kiemelkedik a főhőst alakító Marya Membreño. A Netflixen látható film Clement regényének első felét dolgozza fel. Aki kíváncsi arra, hogy hogyan alakul Ana élete a továbbiakban, hová futhat ki ezeknek a gyerekeknek az élete, azoknak ajánlom figyelmébe az Elveszett lányok országát. De nemcsak a folytatásért, hanem a szerző letaglózóan erős prózájáért is érdemes kézbe venni a könyvet, amely minden oldalon érzelmi gyomrost visz be az olvasónak. Az Imádság az elraboltakért Mexikó hivatalos Oscar-nevezettje a 2022-es gálára.
Guerrero Mexikó egyik szövetségi állama, a név jelentése harcos. Méltó dühös hegyi amazonjaihoz, akik dacolni merészelnek a drogkereskedőkkel. Ez a mákföldek vidéke, ahol a marihuána és a mák elleni vegyszer hamarabb mérgezi meg a lakosságot (főleg, ha a föld helyett inkább rájuk szórják). Ahol nem Iustitia szemkötője, hanem a drogbárók keze takarja el a hatóságok elől a valóságot. Itt az imák soha nem a pénzért, a szerelemért vagy az egészségért szólnak. Hanem azért, akikből a legtöbb van. Az elraboltakért.