„Szerette, amit csinált, és azt csinálta, amit szeretett, ember nem vágyhat ennél többre” – írta fia, Kiefer Sutherland az X-en. A bejegyzésben nem nyilatkozott Donald Sutherland halálának körülményeiről, azt már a BBC írta meg, hogy a színész hosszú betegség után hunyt el.
With a heavy heart, I tell you that my father, Donald Sutherland, has passed away. I personally think one of the most important actors in the history of film. Never daunted by a role, good, bad or ugly. He loved what he did and did what he loved, and one can never ask for more… pic.twitter.com/3EdJB03KKT
— Kiefer Sutherland (@RealKiefer) June 20, 2024
Sutherland halála fájdalmas meglepetésként ért minket, hiszen a szerkesztőség több tagja is nagyon szerette. Nemrég még arról írtunk, hogy memoárban emlékszik vissza hat évtizedes pályafutására. A Made Up, But Still True (Kitalált, de mégis igaz) című önéletrajzi könyve a tervek szerint november 12-én érkezik a boltokba, a színész akkor ünnepelte volna a 89. születésnapját.
A hatvanas évek első fele óta forgatott, igazi nagy sztárrá a hetvenes években vált: az amerikai filmgyártást felrázó, úgynevezett Új-Hollywood vagy hollywoodi reneszánsz időszakának egyik sokat foglalkoztatott színésze és túlzás nélkül ikonikus arca lett.
Soha nem vonult vissza, egy interjúban azt mondta:
„Ez egy szenvedélyes hivatás. A nyugdíjat a színészek számára úgy betűzik, HALÁL”.
A filmjei között keresgélve feltűnt, hogy a leghíresebb szerepei jelentős része adaptáció, ezért összeállítottunk egy hatos listát a nagy kedvencekből.
A piszkos tizenkettő (1967)
Az állandó cím, ha jó háborús filmek jönnek szóba, Sutherlandnek pedig igazi áttörést jelentett. A Robert Aldrich rendezésében készült akció-dráma forgatókönyvét E. M. Nathanson 1965-ös, azonos című bestsellere alapján írták. A regényt egy valós II. világháborús katonai egység ihletette.
Sutherland a harmincas évei elején járt, amikor megkapta a bolondos Vernon Pinkley szerepét, aki a bűnözőkből álló szedett-vedett csapat egyik tagja. Társaival együtt elítéltek, akik amnesztiáért cserébe azt a gyakorlatilag öngyilkos küldetést kapják, hogy a megszállt Franciaország területén likvidáljanak egy csapat német tisztet.
Az a vigyorgás, amivel Sutherland előadja a figurát, minden jelenetbe humort csempész (főleg amikor tisztnek adja ki magát), és ez az alakítása már megelőlegzi a nagy színészt. Ennél pedig még viccesebb lett a következő filmben.
M*A*S*H (1970)
Robert Altman háborús fekete komédiáját Richard Hooker 1968-as regénye, a MASH: A Novel About Three Army Doctors alapján forgatták, és annyira sikeres lett, hogy tévésorozat is követte. A film megnyerte a legjobb forgatókönyvnek járó Oscart és a Cannes-i Arany Pálmát is.
Robert Altman első remekműve hírhedt arról, hogy a rendező nagyon nem jött ki két színészével, Elliott Goulddal és Donald Sutherlanddel. Gould végül kibékült Altmannal, és több közös filmet is forgattak, Sutherland viszont soha többé nem dolgozott Altmannal a viszály miatt.
A duó sebészeket alakított, akik a koreai háború idején, a sebesültek ellátása mellett próbálják megőrizni a józan eszüket. Közben hülyét csinálnak a tisztekből és kifigurázzák a háború abszurditását is.
Ne nézz vissza! (1973)
Itt láthatod a filmtörténet egyik, ha nem a legszebb szexjelenetét – és a horrorba hajló film gyönyörűen mesél a feldolgozhatatlan veszteségről is.
A Daphne du Maurier 1971-es novellájából készült filmben Julie Christie és Donald Sutherland egy olyan házaspárt alakít, akik a kislányukat gyászolva érkeznek Velencébe. Sutherland szinte fojtogató megszállottággal játssza el a gyászban lassan összeroppanó férfit és azt, ahogy ilyenkor teljesen összecsúszik múlt és jelen. A film zárása pedig sokkoló és szívfájdító egyszerre: amikor az apa rájön, hogy soha többé nem láthatja a kislányát.
A testrablók támadása (1978)
Jack Finney 1955-ös The Body Snatchers című regényéből először 1956-ban készült film, ezt követte Philip Kaufman feldolgozása Donald Sutherlanddel, Brooke Adamsszel, Veronica Cartwrighttal és Jeff Goldblummal a főbb szerepekben. Igazi paranoiahorror, ami tulajdonképpen jól megágyazott a tavalyi gombás őrületnek is a popkultúrában.
A cselekményben egy parazita földönkívüli faj alvó emberek klónjait hozza létre, és miközben a testet lebomlasztja, átveszi az áldozat emlékeit. A klónok nem képesek az érzelmekre, és egyre nagyobb csapatban vadásznak a még „igazi”, egyéniséggel, identitással, érzelmekkel bíró emberekre. A filmet gyakran emlegetik, mint ami kiválóan tükrözi a hetvenes évek hidegháborús nyugtalanságát és a homogenizált tömegben való feloldódás félelmeit.
Sutherland ezt egy interjúban meg is erősítette: „Egy este a forgatás alatt [a rendező] Phil [Kaufman] megkérdezte tőlem: »Tudod, miről szól ez a film?« És csak annyit mondott: »McDonalds.«
Ez egyetlen szóban kifejezi, miért vállaltam. A hetvenes évek végének az az érzete, hogy minden halálra homogenizálódott."
Az éhezők viadala (2012)
Nagyot ugrunk és nem azért, mert ne lehetne még jó filmeket sorolni Sutherlandtől. Gyakorlatilag minden évtized mozinéző generációja felfedezhette őt magának, aminek jó példája Az éhezők viadala – és a young adult filmek cunamija a 2010-es években.
Az éhezők viadala-filmek a legnagyobb anyagi sikerek Sutherland pályáján, de itt most azt érdemes kiemelni, hogy mennyire jól beletette magát ebbe a szerepbe is. Legutóbb Christopher Walkentől láttuk azt a Dűne 2-ben, amikor egy nagy öreg színész elmegy egy mai blockbusterbe, és látványosan nem érdekli az egész, csak a minimálisat nyújtja a pénzéért. Sutherlandet viszont egyszerűen jó nézni Coriolanus Snow elnökként, annyira stabilan hozza a karizmatikus és könyörtelen figurát. És az első Éhezők viadala-film bemutatásakor már majdnem nyolcvanéves volt! Ahogy mondta, őt csak a halál nyugdíjazhatta.
(BBC, Salon, Rolling Stones)
Nyitókép: Festival TV Monte-Carlo/Wikimedia Commons
