Dennis Lehane író bűnügyi történetei hatalmas népszerűségnek örvendenek papíron és filmen egyaránt. Nem csoda, hogy a komor és fordulatos krimik megihlették Hollywoodot: Clint Eastwood (Titokzatos folyó), Ben Affleck (Hideg nyomon, Az éjszaka törvénye) és Martin Scorsese (Viharsziget) is előszeretettel merült alá a szerzővel együtt a lélek sötétségébe.
Lehane jellemzően nem maga adaptálja a történeteit, mert a The Patriot Ledgernek adott 2007-es interjúja szerint „nincs kedve felkoncolni a saját gyermekét”. A Tom Hardy nevével fémjelzett Piszkos pénz kivétele csak erősíti a szabályt: a szerző első önálló forgatókönyve az Animal Rescue című novellájából készült, így elvenni nem, legfeljebb hozzátennie kellett még. Ugyanakkor az elmúlt években számos televíziós sorozatban felkérték társszerzőnek: dolgozott a Drótban, a Genszterkorzóban vagy olyan Stephen King-adaptációkban, mint a Mr. Mercedes és A kívülálló. Csak idő kérdése volt, hogy végre előlépjen egy tévésorozat szellemi atyjává. Ez lett az Apple Fekete madara.
James Keene nem mindennapi történetét a korábban oknyomozó újságíróként tevékenykedő Hillel Levin vetette papírra In With The Devil címmel, amelynek adaptációját Lehane karolta föl. Az Apple hat epizódos minisorozattá fejlesztette, az első két epizódját a hétvégén mutatta be a streamingszolgáltató. A Fekete madárban van minden, amiért Lehane-t szeretjük, pedig ezt maga az élet mondta tollba, így a népszerű szerző inkább csak igazított rajta. Valahol még törvényszerűnek is tűnik, hogy
Lehane első önálló sorozata „true crime”, azaz egy valódi bűnügy képernyőre adaptálása.
Jimmy Keene nagymenő futballjátékos a ’90-es évek közepén, aki a keresetét kábítószer-kereskedelemmel egészíti ki. Nagylábon él, nemtörődömségében és hedonizmusában mindkét végén égeti a gyertyát. Amikor a rendőrség lecsap rá, nem számít, hogy az apja egykori hekus, simán bekasztlizzák tíz évre, feltételes szabadlábra helyezés nélkül. Utolsó mentsvárként kap egy ajánlatot az FBI-tól: barátkozzon össze egy feltételezett sorozatgyilkossal, és szerezzen vele kapcsolatban valami terhelőt, akkor elengedik a büntetését. A helyzetet árnyalja, hogy ehhez egy maximális biztonságú börtönbe kell bevonulnia, csupa elmebeteg gyilkos közé, ahol teljesen magára lesz utalva. Jimmyt éppúgy szorítja az idő, akárcsak a hatóságot: míg őt apja megromlott egészségi állapota nyomasztja, a kopókat a gyilkos szabadlábra helyezése. Nincs mit tenni, belemegy az alkuba.
A Fekete madár két idősíkon fut egyszerre: a jelen Jimmyre és a börtönbe kerülésére fókuszál, a múlt pedig Brian Miller detektív lelkiismeretes nyomozására, amely elvezet a gyanúsított Larry Hallhoz. A két szál szépen összesimul a kóterban. A tévésorozat egy
jól kiegyensúlyozott börtönfilm és krimi benyomását kelti, ami erősen karakterorientált.
Jimmy egy arrogáns, de megnyerő bájgúnár, aki a jég hátán is megélne. Magasról tesz mindenkire, aki nem kötődik hozzá valamilyen formában. Ennyiben ki is merül az empátiakészsége. A börtönben is egyből megtalálja a helyét, sőt, saját üzletet épít ki. Taron Egerton, aki a Kingsman-filmekkel futott be, majd saját hangján énekelte föl Elton John dalait a Rocketman életrajzi filmben, telitalálat erre az ellentmondásos figurára. Jól ki is gyúrta magát a szerepre. Visszafogott gesztusai mögött érződik a vehemencia, és ott lapul valahol a brit gentleman is, ami nem feltétlen előny egy ízig-vérig amerikai sorozatnál.
A sorozatgyilkos Larry Hallt Paul Walter Hauser szinte kellemetlenül hideglelős alakításában láthatjuk. A Richard Jewell balladájáig „láthatatlan” mellékkaraktereket játszó színésznek Clint Eastwood szavazott bizalmat annak idején a címszereppel, és milyen jól tette! Hauser szenzációs, aki éppúgy tekeri ujjai köré a zsarukat, ahogy bennünket, nézőket is. Nehéz eldönteni, hogy szánalmat keltő figurája komplett őrült vagy számítóan gonosz. Sipákoló fejhangja viszont garantáltan kiveri mindenkinél a biztosítékot. Nyilvánvaló, hogy
a sorozat sava-borsát Jimmy és Larry kapcsolata fogja adni,
éppen ezért nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit hoz ki egymásból Egerton és Hausner.
Ám nagyon könnyen ellophatja a showt a két főszereplő elől Brian Miller nyomozó, akit Greg Kinnear kelt szenzációsan életre. Tény, hogy a sorozat legjobban megírt figurája ő (ott a beszorult ablak esete, amelyet telefonbeszélgetés közben látszólag mellékesen szétszed és beolajoz, ami tökéletesen visszaadja Miller precízségét és aprólékosságát), aki konokul végigvisz egy olyan ügyet, amelyet mindenki más kukázna.
Említést érdemel még McCauley ügynök, akinek Sepideh Moafi színésznő (Két szerető meggyilkolása, Fülledt utcák) bújt a bőrébe. A pimaszul öntudatos FBI-ügynök és Jimmy között szinte forr a levegő. Ők négyen jelentik a lelkét ennek a krimisorozatnak. A nemrég váratlanul elhunyt Ray Liotta posztumusz alakítása is dicséretet érdemel Jimmy apjaként. Már csak azért is, mert
Jimmy és Hall karakterei között a diszfunkcionális családi háttér szolgáltatja majd várhatóan a közös nevezőt.
A Fekete madár vizuálisan az Apple-höz híven szép és letisztult. Kerüli a hatásvadász naturalizmust, inkább csak sejtet. Sokkolás helyett a belga Michaël R. Roskam – akinek van már tapasztalata Lehane Piszkos pénzével – inkább feszültséget teremt (kár, hogy csak az első három epizódban foglalt helyet a rendezői székben).
A történet nagy meglepetésekkel, drámai fordulatokkal eddig még nem szolgált, helyette a karakterek alapozásával és az atmoszféra megteremtésével foglalkozott. Sikerrel. Vajon mihez kezd egy civil az ellenséges közegben egy feltételezett sorozatgyilkossal? Hogyan képes úgy a bizalmába férkőzni, hogy fölfedje előtte tizennyolc áldozatának holttestét? A Fekete madár börtöndrámába oltott krimije, reméljük, elmélyül annyira, hogy ezekre a kérdésekre kielégítő válaszokkal szolgál, és börtönedzésen érlelt pofon helyett legfeljebb a váratlan fordulatoktól koppan az állunk a cella cementpadlóján.