Mese az anyákról és a babáról

Elena Ferrante könyvét már kézbe venni is jó érzés. A finom, pasztell színekben játszó borítón festményszerű, kissé elmosódott tengerpart ad hátteret a szerzőnek, címnek és a kalaptűnek – amelyet elsőre nem egyszerű felismerni. A borító egyszerre lágy és borongós, megalapozza a könyvvel való viszonyunkat, és ez tökéletesen harmonizál az olvasás élményével is. A könyv maga is nagyon finoman adagolja a borút, a fájdalmat.

 

Két anyát mutat be Ferrante – egyikük (Leda) közeledik az ötvenhez, a másik (Nina) éppen csak húsz múlt. Néha úgy érezzük, hogy ők az anyaság két szembenálló pólusa, máskor inkább úgy tűnik, egy hasonló életút két különböző pillanatában jelennek meg. Összességében ők egyetlen életút két lehetősége, egy döntés választja el őket, amelyet az idősebb asszony annak idején meghozott, s együtt kell vele élnie egész életében, s amelyről csak sejthetjük, hogy a fiatalabb elveti majd.

 

Leda nyaralni megy a tengerpartra – egyedül, mivel férjétől sok éve elvált, s felnőtt lányai is kirepültek már. Ott találkozik egy népes és hangos családdal, akik saját gyermekkori családjára emlékeztetik. Egy olyan erőszakos, „plebejus” világra, amelyhez sohasem akart igazán tartozni, s amelyből elmenekült. Elmenekült, amint tehette: hogy kitörjön, hogy egyetemet végezzen, hogy irodalmi olasz nyelvet használjon, hogy többre vigye, mint a családja.

 

A tengerparti, ismerős ismeretlenek között pillantja meg Ninát, egy, a hangoskodók közt nagyon is csendes, fiatal anyát, aki teljes harmóniában játszik kislányával. Ledát vonzza az anya és a lány képe, de idegenkedni is kezd tőlük. Miközben figyeli őket, akaratlanul is saját fiatal anyaságán kezd el gondolkozni. Leda félelmetesen aggódó, és gyermekeiért bármit megtevő anya. Az egyes szám első személyben megírt regény lehetőséget ad Ferranténak, hogy az asszony érzéseit egészen pontosan, és tisztán, az elbeszélő reakciója, rejtett vagy kimondott véleménye nélkül írja meg, csak az olvasóra bízva az ítélkezést.

 

Leda tehát önfeláldozó anyaként tűnik fel, aki távol élő lányai minden óhaját azonnal teljesíti, s némán tűri el, hogy ők még arra sem kíváncsiak, hogy hogy van. Lassan derül ki, hogy mit kompenzál ez a viselkedés – bár ezt a főszereplő magának sohasem mondja ki, az olvasók érzik, hogy önbüntetéssel állnak szemben. A nyaralás, a levegőváltozás, Nina személye együtt felkavarják Ledát, eszébe és felszínre juttatják régi emlékeit, fájdalmait. Talán szeretné ifjúkori önmagát látni Ninában, s mikor szembesülnie kell azzal, hogy ő túl türelmetlen volt a lányaival, hogy elhagyta őket, egy félig öntudatlan tettel Ninát teszi az akkori önmagához hasonlóvá.

 

Ugyanis Leda elviszi a játékbabát, amellyel Nina és a lánya játszanak, és ezzel megtöri köztük a harmóniát. Miközben a kicsi egyre jobban belehergeli magát a baba hiányába, Nina egyre jobban elfárad. Türelmetlen lesz már ő is, és még az is felmerül benne, hogy elhagyja a családját. Leda nem előre megfontolt szándékkal próbálja szétzúzni Nina és a kislánya idilljét, inkább önkéntelenül teszi meg sorra a lépéseket, amelyek révén ő és Nina szövetségessé válhatnak. Közben pedig ő is értetlenül szemléli saját magát, váratlan ragaszkodását a babához, amely hol vonzza, hol taszítja. A baba túlnő szerepén, ez lesz Nina és a lánya közötti idillikus kapcsolat jelképe, így amikor Leda elveszi azt, elrabolja tőlük ezt a szeretet, összhangot. S nem is kérdéses, hogy bár magának nem vallja be, azért veszi magához a babát, hogy kapjon valamicskét Nináék kapcsolatából.

 

Leda tehát nem elvetemült vagy gonosz, és ő maga még azt sem látja be, hogy elkeseredett, mégsem tud megbékélni saját magával. Ferrante nagyszerűen adja át ennek az asszonynak a lelki tusáját, érzelmi hullámvölgyeit. Bármit gondolunk is az anyaságról, meg tudjuk érteni, hogy mi mozgatta Ledát, amikor otthagyta a családját, mint ahogy értjük azt is, hogy vezekelni próbál(t) ezért.

 

A két nő izgalmas – holott kifejezetten egyszerű – története mellett pedig felsejlenek további, elmesélésre érdemes sorsok. Anyák és lányok bizonytalansága, önmarcangolása, félelmei, amelyek egymásból legalább annyira táplálkoznak, mint saját alacsony önbizalmukból. Csupa finom szépség Ferrante könyve, amelyek miatt nem csak kézbe venni, de végigolvasni is jó érzés.