A regénye utószavából kiderül, hogy valójában az édesanyja balesete inspirálta az Akár egy kismadár cselekményét. Fel tudja idézni magában azt a pillanatot, amikor eldöntötte, hogy ebből a traumából regény lesz? És mit szólt az édesanyja, amikor megmutatta neki a kéziratot?
Igen, nagyon is jól emlékszem. Az anyám balesetéről 2015-ben, egy hétfői napon, késő délután értesültem. Közölték velem, hogy este 11 körül amputálni fogják. Aznap éjjel későn kerültem ágyba, képtelen voltam aludni. Elképzeltem a karját és különösen a kezét – azt a kezet, amely gyerekkoromban csitítgatott, amelyet a homlokomra simított, amikor lázas voltam –, amelyet elvesznek tőle. Levágják. Mihez kezdenek a karjával? Bedobják egy kórházi szemetesbe? Elképzeltem a jelenetet, a műtőt, hallottam a végtag tompa puffanását, ahogy a sárga műanyagba hull… majd elkezdtem jegyzeteket készíteni.
Később megalkottam Abi karakterét, és elhatároztam, hogy húszéves lesz. Egy ilyen trauma még igazságtalanabb és még nehezebb megbirkózni vele, ha az ember épp csak elkezdi az életet, és még csak építgeti azt.
De az Akár egy kismadár természetesen kitalált történet. A való életben egyik szereplője sem létezik. Az anyám balesete még nagyon friss emlék volt, amikor nekiálltam az írásnak, és gondot jelentett számára, hogy beszélni tudjon róla. Emiatt kutatásokat kellett végeznem, és másokkal kellett beszélnem. De ennek a regénynek a megírása lehetővé tette, hogy Abi helyébe képzeljem magam, és onnantól kezdve lehetővé vált az is, hogy
közelebb kerüljek az anyámhoz,
hogy megpróbáljam megérteni a szenvedéseit és azt, hogy miken ment keresztül.
Amúgy eléggé ideges voltam, hogy mit fog szólni hozzá, miután elolvasta a kéziratot, mivel, habár ez fikció és nem a való élet, az igazságot akartam elmondani. Végül annyit mondott, hogy pontosan ez történt. Az egyedüli megállapítása az volt, hogy szerinte Abi nem volt elég dühös…
Abigail élete egyetlen pillanat alatt változik meg: elveszíti a kezét, és ezt követően meg kell találnia a helyét a világban. Mit gondol, mi segített neki a legtöbbet abban, hogy fel tudja dolgozni ezt a traumát? És a rokonok, barátok hogyan tudnak a leginkább segíteni egy ehhez hasonló helyzetben?
Azt gondolom, hogy a két legfontosabb,
ha a felépülés szeretetben történik, és a maga útján halad.
A fizikai és a pszichológiai szenvedés szakadékot váj közéd és a többi ember közé, mintha egyszer csak bezárnának egy szigetre. A szakadék tágítása olyan, mintha egy várárkot vízzel töltenének fel és teleraknánk krokodilokkal. A többi ember egyszerre van közel (látod őket a túloldalon) és messze tőled. Türelemre, kedvességre és szívósságra van szükséged, hiszen csak a szeretet képes hidat verni a szakadék fölé, még ha törékeny is az a híd. Abit a regényben szerető család veszi körül; ez egy olyan konstelláció, amelyet megváltoztat a baleset, és amelyben minden egyes személynek meg kell találnia a maga helyét. Időről időre feszültség keletkezik a különböző családtagok között, de a köztük lévő kapocs erős.
Ezen túlmenően számos tanulmány rámutatott már annak az erejére, amit úgy hívunk, „Természet” (nem nagyon szeretem ezt a kifejezést, mert azt sugallja, mintha mi nem lennénk ennek a természetnek a részei, holott emlősök vagyunk – ugyanúgy, ahogy a vidrák, rókák, farkasok, szarvasok, stb. mind emlősök). Azok a betegek, akiknek a kórházi szobája egy fákkal teli udvarra néz, gyorsabban felépülnek, mint azok, akik nem látnak fákat. Az erdőben való sétálás pedig csökkenti a kortizolszintet.
Madármegfigyelő vagyok, és miután sokszor megtapasztaltam, tudom, hogy a madarak szemmel tartásához minden figyelemre szükség van. Abban a pillanatban földbe kell, hogy gyökerezzen az ember lába, hogy hegyezni tudja a fülét, hogy feltérképezze a környezetét, hogy beállítsa a távcsövét, és csupán néhány másodperc alatt le tudjon jegyezni bármilyen megkülönböztető jellegzetességet. Nincs idő aggódni vagy elmélázni.
Az embernek 100 százalékosan jelen kell lennie a pillanatban.
És Abinak pontosan erre van szüksége: hogy megfeledkezzen magáról és előbújjon a csigaházából.
Tavaly, az első karantént követően, egy rakás brit kutató arra jutott, hogy a madarak megfigyelésének antidepresszáns hatása van… Abi pedig már tudta ezt! A regényben Aurele karaktere ráadásul mindezt megadja Abinak: a kedvességet, a türelmet, a szeretetet és a madarakat.
Ebben a könyvben és a másik, magyarra lefordított regényében (Én vagyok a napod - kritikánk róla ITT olvasható) kulcsszerepet játszik a család: a szülők és a főszereplők közötti kapcsolatok nem mindig kiegyensúlyozottak, ám a felnőttek mindig nagyon támogatóak. Mi a helyzet az ön családjával? Hogyan befolyásolta vagy inspirálta a család az ön írói karrierjét?
Való igaz, hogy ebben a két regényben a családi kapcsolatokat veszem górcső alá. Szerintem ez központi téma. A család alakít minket;
ez az a csomag, amelyet mindenhová magunkkal cipelünk.
Megpróbálunk megszabadulni tőle vagy épp büszkén hordozzuk. Elpusztítjuk vagy felmagasztaljuk. Formál minket: az énünket a család köré vagy azzal szemben építjük fel. Röviden, a családi sejt az életünk alapja – akkor is, ha stabil, és akkor is, ha nem az. Az Én vagyok a napodban a lánygyerek, Deborah az, aki segít. Véleményem szerint azt a könyvemet a következőképpen lehetne összefoglalni: egy lány története, aki megmenti az anyját. Az anya-lánya viszony teljesen fordított!
Ám valamennyi könyvem erre a könyörületes családmodellre épül, és az egyik legutóbbiban (Bientôt minuit, amely 2021 februárjában jelent meg Franciaországban) a család egy öregek otthonában hagyja az idősebb tagjait. Ily módon a családok egy másik, kevésbé csodálatos oldalát vizsgálom.
Hogyan reagált a saját családja, amikor először hangot adott annak, hogy író szeretne lenni?
Az apám egészen kiskoromtól kezdve könyvek százait tette a kezembe. Tízévesen olvastam A Gyűrűk Urát, 12 évesen felfedeztem magamnak a sci-fit: Mathesont, Wult, 14 évesen pedig Romain Garyt, Emile Zolát, stb. Ebben az értelemben az apám szorosan kötődik az első álmaimhoz arról, hogy író legyek.
Először újságíróként dolgoztam, majd forgatókönyvíró lettem, és utána író. A párom és a gyerekeim mindig támogattak, bármit is csináltam: nem számított, hogy épp madáslesre mentem a hegyekbe, vagy elkapott a kerámiák iránti láz, vagy vegán lettem. Nagyon szerencsésnek tartom magam.
Amikor visszagondol a gyerekkorára, milyen könyv vagy szerző jut először eszébe?
Roald Dahl. Ő volt az, aki megtanította nekem a metaforákat, a körmönfontságukat és az erejüket. Gyerekeknek és felnőtteknek írt. Egyszerre volt komoly és hóbortos. Még kisebb koromból Marie Colmont-t mondanám. Elképesztő a Marlaguette című könyve: ez a történet a tiszteletről, a különbözőségről, a szabadságról és a szeretetről szól. Még mindig megvan a saját példányom – már 40 évesnél is régebbi lehet.
Az interneten elérhető életrajza szerint élt Jordániában is. Hogyan került az országba, mi vonzotta oda, és hogyan befolyásolta íróként az ott töltött idő?
Az akkori páromat követtem, aki a katonai szolgálatát töltötte ott. Nagyon sokat tanultam belőle: ha az ember eltölt három hetet valahol, akkor teljesen másképp ismeri meg az országot és a kultúráját, mintha ott élne tíz hónapot. Több sivatagban is jártam Jordániában, számos hétvégét töltöttem Szíriában; bejártam az egész térséget. Nagyban támaszkodtam ezekre az emlékeimre, amikor az Et le desert disparaitra című könyvemet írtam.
Általában az életem minden egyes pillanata hat az írásra, noha színtiszta fikciót írok, és soha nem beszélgetek csak azért emberekkel, hogy róluk mintázzam a szereplőimet (egyszer sem!). De akivel találkozom, ahová utazom, amit kóstolok, látok, amiben részt veszek, amin keresztülmegyek, amit belélegzek és meghallok…
Mindez beszivárog az írásaimba.
Az Én vagy a napodban a pókok, az Akár egy kismadárban a madarak játszanak fontos szerepet. Láttam a fotóin, hogy otthon macskákat tart. Milyen szerepet játszanak az életében az állatok? És melyik a kedvenc madara az Akár egy kismadárból?
Az élőlények általában központi szerepet játszanak az életemben. Tisztelem a legváltozatosabb teremtményeket, a legkisebbet, a legfurábbat, a legszebbet vagy a legcsúnyábbat. Ugyanez áll az emberekre is: élvezem a sokféleséget, a szabadságot, a különbözőséget, a pluralitást, hiszen ettől lesz szebb a világ.
Állatokkal nőttem fel, és mindig is lenyűgöztek – a szobámban mindenhol enciklopédiákba lehetett botlani. Aztán 17 éves koromban Párizsba mentem tanulni, és felfedeztem magamnak a városi környezetet. Jó 15 éve tudatában vagyok annak, hogy a biológiai sokféleség világszerte fakulóban, amire nagyban hatottak a rovarok elleni irtószerek, amelyek miatt tömegesen tűnnek el ezek az élőlények. Több szervezet tagjaként is azért küzdök, hogy megóvjam az élőlényeket.
2013-ban fontos döntést hoztam, és abbahagytam a húsevést. Pár hónappal később macskáim lettek. Először egy három hónapos cicát fogadtam be az otthonomba. A csapból tanult meg inni. Aztán jött egy öthónapos macska. Ő nem tudta, hogyan kell inni a csapból, de megfigyelte az első macskámat, és egy idő után ő is belejött. Aztán az első macskám elpusztult, és lett helyette egy újabb. Ő a második macskámat figyelte, és ő is megtanult a csapból inni. Az állatok tanulnak, figyelnek, fejlődnek, változnak, megtapasztalják az érzelmeket és az empátiát. Ettől a kontinuitástól felbátorodva apránként újjáélesztettem az élőlények iránti gyerekkori rajongásomat. Rengeteget olvastam a témában. Majd felfedeztem a madarak észbontó világát, és
egészen elkápráztatott.
Mindössze 8 grammot nyomó apró madarak tengereket és sivatagokat szelnek át. Mások megtisztítják a hegyeket azzal, hogy megeszik az elhullott állatokat. És nagyon sok madár sebesültnek tetteti magát csak azért, hogy elcsalja a ragadozókat a kicsinyeitől. A látóköröm lépésről-lépésre szélesedett.
Mi, emberek gyakran egy piramis tetejére helyezzük magunkat, magunk alá sorolva a növényeket és az állatokat. De mi ennek a világnak a részei vagyunk. Nélküle, a gazdagsága nélkül meghalunk. Szeretem annak a tudatát, hogy nem messze tőlem élnek olyan vadállatok, amelyek mentesek az emberi kontrolltól. Bírom a szabadságukat, boldoggá tesz.
Az Akár a kismadárból amúgy a szakállas saskeselyű a kedvencem. Ennek a madárnak a szárnyfesztávolsága 2,7 méter – óriási –, és csak csontokat fogyaszt, melyeket lenyel, vagy leejti őket az égből, hogy darabokra törjenek, és úgy eszi meg őket. Amikor egy szakállas saskeselyű szeli át az égboltot, az teljesen más dimenziót nyit: hirtelen az egészet belakja ez a masszív madár. Az ember úgy érzi, hogy a földbe gyökerezik a lába ennyi kecsesség és méltóság láttán, hiszen mi magunk milyen kicsik és jelentéktelenek lehetünk a szakállas saskeselyű szemében!
