Csak humorral lehet átvergődni a kamaszkor érzelmi dzsungelén
Ruff Orsolya

Csak humorral lehet átvergődni a kamaszkor érzelmi dzsungelén

A francia Marie Pavlenko azt írja az Én vagyok a napod utószavában, hogy tíz éve vágott bele a regény írásába, többször félbehagyta, majd újrakezdte, ami akár egyfajta szaggatottságot is feltételezhetne, Déborah története ugyanakkor egyszerre hömpölygő és magával ragadó, miközben mélysége van és humora – az elmúlt időszak egyik legemlékezetesebb ifjúsági regénye.

A 18 éves Déborah feje fölött Damoklész kardjaként lebeg az érettségi réme. Végzős gimnazista amúgy, aki most új osztálytársakat is kapott: az iskola alfanőjét, mellette egy kiálló fogú fura fazont meg egy jóképű másikat. Ráadásul otthon is feszült a légkör: az anyja visszavonhatatlanul kezd elmerülni a saját világában, miközben napestig képeket vagdos a színes magazinjaiból, az apja pedig egészen biztosan félrelép. Déborah élete olyan, mint egy gyorsvonat, amelyen elromlott a fék és megállás nélkül robog a szakadék felé. Az Én vagyok a napod lehetne akár egy sötét, borongós kamaszregény is, de szerencsére mindenen átsüt Déborah (és Marie Pavlenko) humora, ami a legszerencsétlenebb, legabszurdabb, legképtelenebb helyzeteken is átsegít.

Marie Pavlenko
Én vagyok a napod
Ford.: Tótfalusi Ágnes, Menő Könyvek, 2020, 380 oldal
-

Például akkor, amikor az utcáról befogadott, büdös labradorja elrágja az utolsó ép cipőjét is, vagy amikor a legjobb barátnője az iskola ostobájába szeret bele, vagy amikor az érettségi évében egymás után írja a pocsék dolgozatokat. Déborah nem veszi könnyedén az akadályokat, rengeteget szenved miattuk, de közben egészen egyedi a humora, a világlátása, és az a szög, ahonnan az osztálytársait, a tanárait, a szüleit és saját magát szemléli.

Déborah életében hamarosan a két Victor lesz a legfontosabb – az egyik Hugo és klasszikusa, A nyomorultak, amelyet mindenhová magával visz, a másik pedig a jóképű osztálytárs, aki a kiálló fogú Jamallal egykettőre Déborah legjobb barátai lesznek. Egy hibrid három muskétás-csapatot alkotnak így együtt, akik szórakoztatják és inspirálják egymást, és elnézik a másik hóbortjait (például a pókok túlzott imádatát). A felszín alatt viszont a hármas belső viszonyrendszere örökösen változik, hiszen mindenki mást akar (elfogadást? barátságot? szerelmet?), és nagy bátorság kell ahhoz, hogy ezek az érzelmek végül a felszínre bukkanhassanak. Az Én vagyok a napod nem szűkölködik tragikus részletekben is – innentől spoileresek leszünk, aki szeretné, nyugodtan ugorja át a következő bekezdést!

A lány világa az év végén hullik darabokra, amikor kiderül, hogy a szülei már nem tudnak családként funkcionálni. Az anyja végül kétségbeesett lépésre szánja el magát, az életét pedig kizárólag a váratlanul hazatoppanó lányának köszönheti. Déborah egyetlen statikus pillanatra joggal érezheti úgy, hogy mindent elveszített: az apja elköltözött, az anyja öngyilkosságot követett el, a legjobb barátnője tudomást sem vesz róla. A gödör aljáról Victor és Jamal rántja ki, és olyan erős érzelmi hálót fonnak köré, ami nem engedi, hogy ismét lezuhanjon.

A lány hosszú utat tesz meg, mire eljön az érettségi napja, de ugyanez elmondható a körülötte élő emberekről is – ez alól nem kivétel a legjobb barátnője sem, aki szintén egy súlyos, az egész életére meghatározó döntést kénytelen meghozni. A fókusz ugyanakkor végig Déborah-n van; mindent egybevetve az Én vagyok a napod egy tipikus fejlődésregénynek is tekinthető, ugyanakkor egy nagyon erős sztori is az anya-lánya kapcsolatok dinamikájáról, az alkotás művészi és gyógyító erejéről. Marie Pavlenko pontosan és magabiztosan navigál abban a sötét érzelmi dzsungelben, ami maga a nagybetűs kamaszkor – vagy nagyon érzékenyek a radarjai, vagy sosem hagyta, hogy elhalkuljon a benne élő kamasz. A végeredmény szempontjából mindegy is, az Én vagyok a napod mindenesetre olyan hangon szól, amelyet nem lehet könnyen elfelejteni.