Ötödik osztály végén kaptam egy Mp3 lejátszót születésnapomra és apám munkatársa töltötte fel rá a számokat még aznap délután. Mondanom sem kell, hogy nem olyan zenéket hallgatott, amikkel a korombeli lányoknál bevágódhattam volna. Mikor megmutattam miket szeretnék hallgatni felröhögött, mi ez a buzis nyávogás, majd rakok neked dzsánkizt meg dzsudászt rá. Mivel nem tudtam hogyan kell zenéket letölteni és átmásolni az Mp3-omra, esténként üvöltésre, hörgésre és sikoltozásra aludtam el, bár ezt még mindig sokkal kellemesebb élménynek tartottam, mint reggel az ébresztő sípolására és anyám rikácsolására ébredni.  Mire jó ez az állandó üvöltözés, ez neked a zene, kérte tőlem számon sokszor olyan hangon, amit bármelyik punk zenekar frontembere elirigyelne tőle, én viszont idővel megszerettem az ilyen vadnak titulált zenéket. Két szerencsétlen kísérlet után felhagytam a zenekarban való szereplésekkel. Az első alkalommal, nyolcadikban énekesként próbáltam ki magam, de abból nem lett semmi azon kívül, hogy néha összegyűltünk a többiekkel és hangos zenére ugrálva, két kihúzott gitárral úgy tettünk, mintha egy fellépésen lennénk, légkoncerteztünk. Másodszorra gitárosként futottam neki, de a többiek hamar rájöttek, hogy botfülemnél csak a ritmus érzékem rosszabb, így gyorsan elváltak útjaink. Most harminchat évesen, koncertfotósként úgy érzem már megértettem, hogy engem sosem a színpad vonzott, hanem az előtte hipnotikusan örvénylő tömeg, ami csak kívülről tűnik fortyogó masszának, belülről nézve egyéniségek végeláthatatlan sora alkotja és ha édesanyám még élne elmondanám neki, hogy igen mama, korunkban az egyetlen zene, ami nem hazug ez: üvölteni a torkod szakadtából, amíg bírod, hátha meghall valaki.