Fedor Zsófia: Pár akkord és indul a pogó [Képalá]

Pályája kezdetén mindenkit áthat a fiatalos lelkesedés, hajlam és remény a világ jobbá tételére. E törekvés sokféleképp kinyilatkozhat. Az én történetemben például, egy fiú züllött életéért folyt harc formájaként. Órámat csupán egyetlen egy alkalommal tisztelte meg abban az iskolában ahol először dolgoztam. Társaihoz képest kiemelkedő gondolkodással bírt. Büszke voltam magamra, hogy levetkőzve kinézetére mért előítélem, esélyt adtam neki tehetsége kifejezésére, mely gondolkodási és logikai képességeinek nagyszerűségében hamar meg is mutatkozott. Akár a tankönyvekben! Az óra végén dicsérettel halmoztam el, melyet –pillantását végig társaira vetve- inkább szégyennel vegyes zavarral, semmint örömmel fogadott. Ezután már csak az utcán lebzselve láttam őt, bandája furcsa figurái között. Sajnáltam. Sajnáltam elúszó jövőjének tisztességes és egyszerű reményét. Átkoztam kortársai befolyását, egyéne eme gyengeségét. Beszélni szerettem volna vele, próbálkoztam, de vagy ő, vagy pedig a körülmények erre sosem adtak esélyt. Én azonban elhatároztam, hogy nem engedek! Tudtam, hogy egyedül kevés vagyok leterelni őt a romlás útjáról, ezért elterveztem, felkeresem szüleit és lelkükre beszélve segítségüket kérem.
Egy borongós szerda délután léptem át szegény, de koszos házuk küszöbét. Egy pillantással szomorúan elkönyveltem, hogy ő nincs itthon, mindazonáltal örültem, hogy szülei legalább igen. Édesanyja épp az egyik gyerekkel kiabált, de volt szíves félbehagyni, mikor elmondtam ki vagyok, és, hogy a fiúkkal kapcsolatban érkeztem. Jeleztem kívánságom, hogy az Édesapa jelenlétének is örülnék, amennyiben itthon tartózkodik.
- Menjünk be hozzá a nappaliba, ott van a lusta disznója. Egész nap azt a nyomorult tévét bámulja.
Követtem Édesanyját egy piszkos franciaágyból, öt-hat földön heverő matracból, egy szekrényből, és egy óriási plazmatévéből álló sötét szobába. Az Édesapát a franciaágyon heverészve találtam, kezében a távirányítóval. Köszönésemre mindössze egy hümmögő morgás válaszát kaptam. Kissé sértetten, de nyugodt és meggyőző hangon, előadtam mondandóm. Elmondtam, fiúk kiváló képességeit, reményét egy tisztes munkára és életre, a rossz társaság befolyásoló, lehúzó hatását, tervemet arra vonatkozóan, hogyan tudnánk együttműködve segíteni neki, jó útra téríteni. Mikor befejeztem és szünetet tartottam, Édesanyja elgondolkodón szólalt meg:
- Elnézést Tanárnő, de szerintem összekever minket valakivel, nekünk nincs ilyen gyerekünk.
Elképedve, zavarodottan pontosítottam újra az adatokat, végeztem leírást gyermekükről.
- Jaj, tényleg, tudom már! Ő a második fiam. Csak hát tudja, olyan sok van, hogy nehéz követni. Mit mondott mi is vele a baj?
Teljes megrökönyödéssel, értetlenül fogtam be újra mondandómba. Épp a vége felé jártam, mikor az Édesapja felhangosította a tévét, gondolom érdekelte a hír, miszerint gyilkosság történt a közelben. Képet is mutattak arról a személyről, aki ellen vádat emeltek. Kiment lábamból minden erő mikor a képernyőn megláttam szóban forgó fiúk vad, rémítő fintorba torzult arcát. Már nem tudtam, mit érezzek a néma csend után, melyet Édesapja szavai törtek meg:
- Hah, itt is van, ni! Látja Tanárnő, felesleges vele olyan sokat foglalkozni. Örüljön, hogy megoldódott a probléma. Jó helyen lesz az a börtönben, ott úgyis meleg van, nézhet tévét, kap enni és mindezt teljesen ingyen.