Csak meg ne hallják az ajtó csukódását…! A bakancsom az udvaron veszem fel, innen már nem hallhatnak meg, azzal kifújom a benntartott levegőt. Az utca csupasz, a kutyák láncszerű vonyítása adja az egyetlen életjelet. Összehúzom a kabátom. Ez egy biztonságos környék, most mégis hátra- hátralesek, és hálás vagyok a lámpaoszlopokért. 

Rejtélyes büszkeséggel töltődök fel, hiszen már régóta tervezem ezt. Tele vagyok adrenalinnal, valahogy izgalmas, hogy csak én tudok erről. 15 perc múlva felszabadulhatok, és nem kell néznem, hogy néznek-e. A sminkem provokatív, a felsőmet pedig ezidáig rejtegettem otthon, megöltek volna, ha meglátják. Ha titokban is, de kiálltam magamért most. 

Pár lépés maradt. Te jó ég! Lehunyom a szemem. Nagyot szippantok. Ez az utolsó lélegzetem, mielőtt átlépek a kapun. Mielőtt átlépek és önmagammá változom. Mosolygok, mint aki megfejtette a világegyetem nagy kérdését, de nem mondja el senkinek. Kinyitom a kaput. Belépek.

Láthatóan bedrogozott, üvöltő, részeg emberek. Verekednek, rángatják a zenére a testüket. Itt ezt szabad. Itt bárhogyan lehetsz boldog. Ez a szabadság, nem? Kissé súlyos.