A Panodyssey projekt célja egy olyan közösségi oldal létrehozása, melyen a felhasználóknak lehetősége van saját írásaik közvetlen megosztására. 2023 decemberéig hat magyar szerző, a Panodyssey nagykövetei mutatják meg az érdeklődőknek, milyen lehetőségeket rejt magában a platform. Moskát Anita hetedik műhelynaplójában elmeséli, mit határozta meg írói útkeresését a maximalizmusa. A műhelynapló első részét itt, a másodikat itt, a harmadikat itt, a negyediket itt, az ötödiket itt, a hatodikat pedig itt találjátok.
Van az a tipikus állásinterjús kérdés: mi a legrosszabb és legjobb tulajdonsága?
És van az a tipikus válasz rá: maximalista.
Ne válaszoljátok ezt rá soha, légyszi. Akkor se, ha így van. Nem vicces. Kicsit sem vicces. Túl sokat tudok a maximalizmusról ahhoz, hogy vicces legyen.
„Hatosra kell tudni az anyagot”, mondogatta mindig apám, ha iskoláról volt szó. „Az ötös a rossz gyerekeknek előírt minimum”. Ha valami ötösre sikerült, az természetesnek számított, nem járt vállon veregetés egy jó bizonyítványért – ami gyakran előfordult, nem azért, mert különösebben szorgalmas lettem volna, csak rengeteg anyagot tudtam a rövidtávú memóriámba pakolni, aztán úgyis elfelejtettem mindent. Ha viszont egy témazáró négyes (vagy rosszabb) lett, jött a kiselőadás arról, hogyan kell mindent hatosra tudni, túllőni a teljes tananyagon, mert akkor nem lephet meg semmilyen kérdés, az a teljes felkészültség.
Különösen kegyetlen mérce olyasvalamit célul kitűzni, ami elérhetetlen.
Senki sem kap hatost az iskolában, bármennyit is gürcöl. És pláne rossz üzenet az elérhető maximumot „rossz gyerek” számára előírt „minimumnak” minősíteni.
Nem csoda, hogy maximalista lettem. Abból is a legkönyörtelenebb fajta: elérhetetlen célokat kitűzni önmagunk sziszifuszi büntetése.
Mert mi más lenne az írás, mint a tökéletességre való törekvés teljes kudarca. Egyszer valaki megkérdezte tőlem, miért szívatom magam azzal, hogy olyan területet választottam, ahol nincs objektív mérce, és ahol lehetetlen egy szöveget tökéletesíteni. Vannak ennél mérhetőbb szakmák is: ha egy könyvelésben egyensúlyba kerül a mérleg két oldala, nincs kétségünk afelől, hogy jól végeztük el a munkát. De valami, ami ennyire szubjektív és mérhetetlen – és persze aminek nem is feladata mérhetőnek lennie, mint a Holt költők társasága híres grafikonján –, tényleg szívatásnak tűnik egy maximalistának.
Gürcölhetsz, de sosem tudod meg, elég jót csináltál-e. Könyörtelen mérce, mondhatnánk, de valójában pont ettől felszabadító is: ha tudod, hogy úgysem létezik tökéletes szöveg, akkor nem is kell törekedned rá. Mint egy örökös szabadulókártya a saját elvárások börtönéből.
Sokáig a fióknak írtam. Egyáltalán nem érdekelt, hogy amit csinálok, az „jó” vagy „rossz”, sem külső, sem belső elvárások nem kötődtek hozzá – ez utóbbiak a rosszabbak, tényleg. Aztán évek után úgy döntöttem, komolyabban szeretnék írással foglalkozni, és itt már bekapcsolt a kényszer, hogy akkor talán illene kicsit jobban csinálni.
Egy kezdő író útja ilyesmin néz ki, ha fejlődni szeretne (és nem a párjától vagy a barátaitól kér elfogult megerősítést, hogy korszakos zseni):
Megmutatod a szöveget idegeneknek, meghallgatod a véleményüket, kilistázod a hibákat.
Új szövegeket írsz.
Elviszed műhelybe, írókörbe, táborokba, még több véleményt kérsz.
Sírsz a mosdóban. Aztán új szövegeket írsz.
Még több véleményt kérsz, különösen azoktól, akiknek eddig is jó meglátásaik voltak, akik nem ráztak le azzal, hogy „szuper, további sok sikert”, hanem vették a fáradságot, és mondjuk száznegyvenöt piros kommentet hagytak egy tízoldalas szövegedben.
Már nem sírsz a mosdóban, hanem megérted, hogy ez mennyire hasznos.
Új szövegeket írsz.
Elküldesz néhányat pályázatra, folyóiratokhoz.
Sírsz a visszautasításokon, elhatározod, hogy inkább kertész leszel vagy barista, aztán mégis új szövegeket írsz, még többet műhelyezel.
Egy magazin elfogadja egy szövegedet. Örömtáncot jársz, aztán megkapod a szerkesztő javaslatait: annyi pirosat látsz benne, hogy nem is érted, miért fogadták el.
Hozzászoksz a hibakereséshez. Megedződsz benne. Mire kezedben az első publikációd, már csak hibákat látsz.
Ha kinyitod valahol, biztos elütésbe vagy suta mondatba botlasz. Az újságot elsüllyeszted a felbontatlan levelek alá.
Új szövegeket írsz.
Új hibákat keresel.
Új szövegeket írsz.
Új hibákat keresel.
Új szövegeket írsz.
Amit most felvázoltam, évek, évtizedek munkája. Végtelenül hálás vagyok annak a „pusztító típusú” írókörnek, ahol én kezdtem – vagyis nem simogattuk egymás írásait, hanem masni nélkül, de udvariasan megmondtuk, mi döcög a szövegben. Az agy hamar rááll a hibákra. Egy maximalistáé pláne. Minél több év telik el a véleményezés-sírás-újraírás háromszögében, annál inkább. Egy kutatás szerint* öt pozitív megjegyzés tud ellensúlyozni egy negatívat, már ha azt nézzük, mire fog fókuszálni az agy, melyik marad meg benne élesen, mivel azonosítjuk magunkat. A műhelyekbe azonban senki sem a pozitív megjegyzésekért, hanem a konstruktív meglátásokért megy, és a szerkesztő sem dicsérni fog.
Mire eljutottam az első regényig, beleszerettem a maximalizmusomba. Azt éreztem, semmilyen más képességem nincs. Nem érzem magam „tehetségesnek”, bármit is jelent az, csak rohadtul kitartónak. Mindig is erre gondoltam, ennyit tudok, ez az én erőm: kitartani, mint egy rozsomák. Újraírni, újraírni, újraírni. Ennyi év után a hibakeresés szinte kincsvadászat.
Igen, van előnye a maximalizmusnak, eredményeket hoz, segíthet fejlődni. Könnyű utólag azt érezni, hogy ez az egyetlen eszközünk.
De a maximalizmus nem pusztán a tőlünk telhető legjobbra törekvés, nem a becsületesen elvégzett munka, vagy a kitartás, hanem egy elemi, mély rettegés, a folyamatos szorongás, hogy bármit is teszünk, sosem lesz elég jó, sosem lesz elég.
Vagy a lehető legtökéletesebb eredmény, vagy teljes kudarc. Átmenet nincs.
Pedig az írás nem ilyen. Egy regénynél végtelen számú labdával zsonglőrködünk, végtelen elrontott dobás és elkapás lehetőségével, és a maximalista egyet sem szeretne elejteni.
Úgyis el fog. Nem is egyet.
Ezt elfogadni egészen felszabadító.
Kellő ügyességgel a labdák többsége azért levegőben marad, és ez legtöbbször épp elég. Mert ha megfordítom a kérdést, és azt nézem, olvasóként én mit várok egy szövegtől, akkor sosem jutna eszembe a tökéletesség. Legyen kockázatvállaló. Bátor. Vad. Kíváncsi. Egy kicsit őrült. Rázzon fel. Emlékezzek rá évek múlva is. Maradjak fenn miatta éjjel. Ríkasson meg. Nyűgözzön le az eszével. Részegen akarjak felolvasni belőle a barátaimnak. Mutasson valami olyat, ami az írójának fontos. Legyen őszinte. Legyen igazi.
Bárcsak több nyílt kockázatvállalásra és kevesebb megfelelési kényszerre biztattak volna gyerekként, nem kellet volna ennyi pénzt költenem terápiára.
Minden egyes regény üres lapja előtt újra el kell engednem a tökéletesség hajkurászását. Nem lesz az. Majd átírom. Akkor sem lesz az, de majd megint átírom. A végén sem lesz, és az sem baj. Semmi sem baj. Az írás nem a hatosról meg a jó tanulóról szól.
Akkor szoktam elkezdeni egy szöveget, ha a belső meggyőződésem, hogy ez nekem kell, és pont így kell, a kockázataival és őrültségével és vadságával együtt kell, már jóval nagyobb, mint a megmérettetéstől való félelem. Ha a vágy, hogy elmeséljek valamit, túlnövi a szorongást. Ha elfogadom, hogy labdákat fogok elejteni, és már nem érdekel, akkor sem, ha a saját lábamra zuhannak.
Ha kész vagyok gyönyörűeket hibázni.
*Losada, M., & Heaphy, E. (2004). The Role of Positivity and Connectivity in the Performance of Business Teams: A Nonlinear Dynamics Model. American Behavioral Scientist, 47(6), 740–765.