A Panodyssey projekt célja egy olyan közösségi oldal létrehozása, melyen a felhasználóknak lehetősége van saját írásaik közvetlen megosztására. 2023 decemberéig hat magyar szerző, a Panodyssey nagykövetei mutatják meg az érdeklődőknek, milyen lehetőségeket rejt magában a platform. Most Moskát Anita műhelynaplóját olvashatjátok az írói hivatáshoz kapcsolódó félelmeiről. A műhelynapló 1. részét itt, a 2. részét itt, a 3-at itt, a 4-et pedig itt találjátok.
Félek az üres laptól.
Félek az első betűtől.
Az első mondattól.
Az első bekezdéstől.
Igazából az utolsó sorig félek, akárhányszor belefogok egy történetbe, hogy semmi sem fog összeállni, csak megyek be az erdő sűrűjébe, az egyre áthatóbb sötétbe, és sosem keveredem elő; a keresőkutyák találják majd meg a gombafonalakkal beszőtt tetememet.
Félek, hogy amiről írok, csak engem érdekel.
Félek, hogy annyira érdekel, hogy a lábjegyzetek lábjegyzetét is felkutatom.
Félek, hogy semmi másra nem tudok majd gondolni ilyenkor, elfelejtem a születésnapokat, az adóbevallást, a buszon hagyom miatta az esernyőmet, de a végén mások csak vállat vonva kérdezik: „hát mi érdekelt ebben téged ennyire?”
Pedig az ellenkezőjétől még jobban félek.
Hogy egy nap arról írok majd, ami még engem sem érdekel.
Hogy majd szavakkal akarom rendezni a villanyszámlát meg a kávét meg a kenyeret, és akkor igazából adminisztrátor is lehetnék, vagy könyvelő, vagy ügyvéd.
Félek az elkavart szerződésektől.
A felolvasástól.
A lekésett rendezvényektől.
Az interjúkon mondott hülyeségektől.
Hogy elírom az olvasók nevét – a helyesen szereplő dátumokat rég feladtam.
Félek a határidőktől.
Félek, hogy nem lesznek határidőim.
Félek, hogy túlságosan különc dolgokat írok.
Hogy az irodalomban is ugyanolyan furcsa leszek, mint általános iskolában, aki mellé senki sem akart ülni, mert nyugtalanító dolgokat beszélt a halálról, az állatok jogairól, meg képzeletbeli városokkal akarta benépesíteni az udvart, és sosem nézhette tanítás után a Sailor Moont.
Félek, hogy ha furcsának lenni néha még divat is, vagy pimaszság, vagy előny, én nem az a típusú furcsa vagyok, aki divatos, pimasz vagy előnyöket szerez – hanem az, aki rosszkor szólal meg egy beszélgetésben, bárhol eltéved, meg utálja felvenni a telefont.
Félek, hogy többet gondolkodom ezekről, mint egészséges.
Félek, hogy csak elkerülöm a szöveget.
Félek, hogy igazából a szövegtől félek.
Hogy majd nem veszem észre a rossz mondataimat.
Vagy nem veszem észre a jó mondataimat.
Félek, hogy elfelejtek írni.
Félek, hogy soha nem is tudtam írni.
Félek, hogy…
Félek, hogy…
Félek, hogy több szeretetet kapok, mint megérdemlem.
Tessék, kimondtam ezt is.
Azt mondják, ha kimondunk egy félelmet, kicsit meg is szelídítjük.
Hát ezt nem szelídítettem meg semennyire sem.
Még mindig félek tőle.
Félek, hogy önmagamat fogom ismételni, ugyanazokat a témákat, ugyanazokat a témákat, ugyanazokat a témákat, és észre sem veszem.
Félek, hogy annyira mást írok, hogy senki sem ismer majd rám.
Félek, hogy elveszítem azt, aki a szövegeimben vagyok.
Félek, hogy csak le kellene ülnöm és elkezdenem, amit szeretnék, elfelejteni minden mást, hiszen épp ez a lényeg, hogy csak én és a szöveg legyünk, kizárva vélt vagy valós elvárásokat, trendeket, közízlést, furcsaságot vagy normalitást, és persze a félelmeket, a félelmeket különösen, hogy maradjon csak a játék, a privát homokozóban teremtett világom, a nem létező szereplők, akikről úgy mesélek majd mindenkinek, mintha léteznének, az a bevonódás, ami miatt író szerettem volna lenni, nem adminisztrátor, vagy könyvelő, vagy ügyvéd, az a játék, ami tét nélküli, és csak az enyém, amíg ki nem adom a kezemből, és amire a legjobban vágyom – amitől a legjobban félek.
Félek, hogy túl sokat félek.
Félek, hogy nincs elég fantáziám elképzelni mindent, amitől félhetnék.
De a legjobban attól félek, hogy egy nap majd nem félek mindettől.