A Panodyssey projekt célja egy olyan közösségi oldal létrehozása, melyen a felhasználóknak lehetősége van saját írásaik közvetlen megosztására. 2023 decemberéig hat magyar szerző, a Panodyssey nagykövetei mutatják meg az érdeklődőknek, milyen lehetőségeket rejt magában a platform. Moskát Anita nyolcadik műhelynaplójában arról elmélkedik, hogyan keletkeznek az ötletek. A műhelynapló első részét itt, a másodikat itt, a harmadikat itt, a negyediket itt, az ötödiket itt, a hatodikat itt, a hetediket pedig itt találjátok.
Honnan jönnek az ötletek? – kérdezik folyton az íróktól, és az írók nem azért vonakodnak felelni, mert meg akarják tartani maguknak a titkot, hanem mert legtöbbször ők sem tudják. A megvilágosodás pillanata gyakran váratlan és megfoghatatlan; a rajzfilmfigura felett felvillanó villanykörte. Kívülről az egész misztikusnak tűnik, az alkotót „homlokon csókolja a Múzsa”, vagy „megszállja az ihlet”, mintha nem is ő dolgozott volna meg érte, csak az ölébe hullott, mint az aranyjegy Willy Wonka csokigyárába.
Az ötletek persze nem úgy működnek, mint a tombola. De amikor megkérdezik, mégis hogyan, nehéz igazi választ adni – kivéve Hilde Østby számára, aki Kreativitás című ismeretterjesztő könyvében az agykutatás és a tudomány eszközével térképezi fel, mi történik az agyban az ötletek keletkezésekor.
Én sem szeretek az ötleteimről beszélni. Legtöbbször azért, mert a keletkezésük pillanata banális.
Szívesebben mondanám azt, hogy az Irha és bőr hosszas kutatómunka eredménye az állati létezés határairól, tudatos írói koncepció az antropocentrikus világkép ellen, de valójában arra gondoltam, mennyire igazságtalan, hogy a mesékben mindig a nyúl a gyáva, és a nyulak helyében már valamiféle érdekképviselethez fordultam volna. Az ilyet nem szívesen meséli el az ember. Pedig ez valójában csak az aha-élmény: a korábban forgatott ötletek, témák és tudás összekattanása, amikor valami új keletkezik. A felvillanó villanykörte, aminek a jelentőségét felnagyítjuk és túlbecsüljük. Valójában az az igazán lényeges, mi történik előtte és utána: hogyan jutottam el idáig, és mihez kezdek vele.
Az aha-élmény jóval gyakoribb, mint a nagy ötletek. Aha-élmény az is, ha egy viccnek leesik a csattanója, ha kitaláljuk egy logikai rejtvény megoldását, vagy ha rádöbbenünk, hogy a párunk hónapok óta tartó furcsa viselkedésének oka egy eltitkolt szerető. Hirtelen minden kiélesedik és világossá válik. Utólag ezekre tiszta és nagy jelentőségű pillanatokként emlékszünk vissza, a felfedezést pedig igaznak érezzük (akkor is, ha nem az). Könnyű misztikusnak látni, hisz olyan hirtelen történik, és olyan szabályozhatatlan.
Valójában az agyunk szór csillámport köré. A felszabaduló dopamin jutalmazása, az amygdala érzelmi aktivitása és az emlékbevésődés tehet róla. Maga a pillanat lesz hangsúlyos, így eltörpül mögötte a folyamat, mintha az ötlet a semmiből jönne.
Pedig a folyamat nélkül nem megy.
Olyan témában lesz aha-élményünk, amin amúgy is sokat töprengünk. A kirakós darabkái már megvannak, csak épp abban a pillanatban állnak össze.
Einstein tizenévesen tette fel először a kérdést, milyen lenne fénysebességgel utazni. Tíz évvel később úgy rontott be reggel a munkahelyére, hogy megvan, rájött a relativitáselméletre. A külvilág számára csak ez a látszik, a pillanat grandiozitása, és nem az, hogy Einstein tíz éven át gondolkodott, tervezett, kutatott, hogy mennyit forgolódott álmatlanul.
Ha nem a folyamat számítana, olyan területen is lenne aha-élményünk, amihez egyáltalán nem értünk. Én nem fogok fizikai problémákat megérteni a semmiből, egy fizikus pedig nem fog bekopogtatni hozzám, hogy megoldja a regényem elakadásait.
Az aha-élményt tehát megalapozza a brainstorming, a kutatómunka, az aktív ötletkeresés, viszont nem lehet direkt kikényszeríteni. A megvilágosodás egyötöde keletkezik csak akkor, ha az agy épp végrehajtó üzemmódban van. Sokkal gyakoribb az úgynevezett alapműködési hálózat aktivitásakor, ami alfa agyhullámokkal jár. Ebben az állapotban nem cselekszünk, nem keresünk megoldást, az agy céltalanul kóborol, tulajdonképpen álmodozik.
Az agy unatkozik. Leírom ezt a szót, és máris semmi misztikus nem marad a kreativitásban. Ha ötleteket szeretnénk, többet kell unatkozni.
Gyerekkorunk óta utálunk unatkozni. Annyira, hogy Hilde Østby könyve megidéz egy kutatást, amelyben a résztvevőknek tizenöt percen át unatkozniuk kellett, se telefon, se ingerek, és ők inkább elkezdtek maguknak kis áramütéseket adni, csak történjen valami. Az egyikük százkilencven darabot. Persze a felnőttek közt az unalom amúgy is luxus, pihenni sincs idő, a hasznosság kultúrájában kínos is lenne bevallani a semmittevést. Senki sem írja be a naptárába, hogy délután háromtól négyig unatkozik. Nincs olyan, hogy üresjárat. Ha mégis van, azonnal kitöltjük, telefonért nyúlunk a liftre várva, a buszmegállóban, könyvet viszünk az orvosi váróba, bármit, még az áramütést is inkább, mint az unalmat.
Sosem unatkoztam annyit, mint 2021 nyarán. Mindkét csípőmben begyulladt egy alkatrész, és mindenhogy fájt, ülve, oldalt fekve, sétálva, bárhogyan. A hátamon tudtam csak feküdni a plafont bámulva. Még könyvet tartani, vagy sorozatot nézni se bírtam sokáig, mert hamar kényelmetlen lett – podcastekkel és hangoskönyvekkel próbáltam kihúzni.
Meg unatkoztam. Rengeteget.
És ebben az unalomban folyton eszembe jutott egy akkor már fél éve forgatott koncepció, hogy mi lenne, ha szerződésekkel át lehetne írni a természeti törvényeket. Nem akkor jött az ötlet – az egy másik aha-pillanat volt –, de nem tudtam még pontosan, mit akarok kihozni belőle. Sejtéseim voltak csak világépítésről, konfliktusokról, szereplőkről, egy kavargó massza. Aztán egyszer elalvás előtt, ami különösen kedvez az alfa hullámoknak, bekattant egy apróság hozzá: szükségem lesz plusz egy szereplőre. Az volt az aha-pillanatom, amitől szinte minden helyére került, mindennek célja lett, és a dopaminnak hála iszonyatosan izgatott lettem.
Elmesélhetném ezt úgy, hogy misztikusnak tűnjön. Mondhatnám, hogy aznap a hátamon fekve, amikor már szó szerint mindenem fájt, és mindenből elegem volt, „homlokon csókolt a Múzsa”, meg „megszállt az ihlet”. De valójában az agyam megfelelő állapotba került ahhoz, hogy összerakja az akkor már fél éve tologatott mozaikokat.
Sosem éreztem magam annyira kreatívnak, bátornak és spontánnak, mint akkor, sosem haladtam történettel olyan könnyen, mint abban a három hónapban. Még úgy is, hogy a sztori nagyját állva írtam meg, mert ülni még mindig nem tudtam.
Szívesen visszamennék abba az állapotba, pedig tudom, hogy ez nem túl reális. Nem tudom magam még egyszer ennyire kivonni a világból. A feladatok alól, a programok, ingerek alól. Meg amúgy is, hozzá van nőve a kezem a telefonomhoz, hogyan tenném félre még egyszer hónapokra? Talán ha elutaznék egy faházba, ahol nincs térerő.
Vagy mostantól beírom a naptáramba, mikor kell unatkoznom.
Hogyan keletkeznek az ötletek? Valahogy így. Gondolkozz sokat egy problémán, olvass utána, érdekeljen a téma, töprengj, kombinálj. És unatkozz. Zuhanyozz, kertészkedj, sétáltass kutyát; Agatha Christie mosogatás közben találta ki a regényeit. Hagyd az agyadat céltalanul álmodozni, míg össze nem kattannak a darabkák. Ismételd addig, amíg kész nincs a könyv – egy könyv nem egyetlen ötlet, hanem folyamatos megoldáskeresés és aha-élmények sora.
Hilde Østby megtapasztal egy másik módszert is: balesetet szenved a biciklijével, egy hídpillérrel ütközik, amitől agyrázkódása lesz. A temporális lebenye sérül, és kontrollálatlan, szabad ötletáramlást okoz nála, hirtelen tucatnyi könyvkoncepciója támad.
Nem mondom, hogy nem csábító egy kicsit.
De a kettő közül még ő is a hosszadalmasabbat javasolja: az unatkozásnak jóval kisebb a kockázata és kevesebb a mellékhatása.