Moskát Anita: Az igazi történet az utolsó pont után kezdődik
Moskát Anita

Moskát Anita: Az igazi történet az utolsó pont után kezdődik

műhelynapló nagykövet panodyssey panodyssey projekt moskát anita

A Panodyssey projekt célja egy olyan közösségi oldal létrehozása, melyen a felhasználóknak lehetősége van saját írásaik közvetlen megosztására. 2023 decemberéig hat magyar szerző, a Panodyssey nagykövetei mutatják meg az érdeklődőknek, milyen lehetőségeket rejt magában a platform. Most Moskát Anita műhelynaplóját második részét olvashatjátok (az első elérhető itt) a fikció és a valóság viszonyáról, és arról, hogyan tud az ember történetek hatására cselekvőbbé válni. 

Az igazi történet az utolsó pont után kezdődik


Műhelynapló 2.

„Ne haragudj, én nem bírok fikciót olvasni” – mondják nekem néha mentegetőzve, és nem is spekulatív fikcióra gondolnak, hanem a fikcióra általában, mintha a megtörtént események, az önéletrajzi elemek vagy a történelem tehetne csak hitelessé egy szöveget.

Sokat beszélünk mostanság fikció és valóság viszonyáról, és legtöbbször vagy-vagy relációban,

egymást kizáró elemekként, amik közül választanunk kell: tessék, itt a kék vagy a piros kapszula, Neo.

Pedig sokkal izgalmasabb a kapcsolódási pontokat vizsgálni.

Sokkal érdekesebb, hogyan hat a fikció a valóságra, vagy ránk, befogadókra.

És ezt nem csak önigazolásként mondom, amiért a vasárnapi ebédnél fel kell mutatnom valamit a családnak, amikor azt firtatják, van-e bármi értelme történeteket mesélni – a történetektől senki sem lakik jól, és egyetlen törött csontot sem forrasztanak össze. Jó, persze, kicsit önigazolás is. De inkább kíváncsiság: hogy az, amit gyerekkorom óta érzek, hogy egy jó történet mennyire meg tudja változtatni a világlátásom, mennyire meg tud változtatni engem, valójában hogyan is működik.

Bárki, aki igazán belefeledkezett már egy történetbe, szenvedélyesen tud érvelni amellett, milyen intenzív hatása lehet egy jó sztorinak – de azt nehezen tudná megmondani, hogyan is csinálja. Mint a bűvésztrükk: elővarázsolják a nyulat a kalapból, és hiába sejtjük, hogy dupla feneke van annak a cilindernek, mégsem tudunk rábökni a titkos rekeszre. Ez a titkos rekesz foglalkoztatja a kutatókat, akik kísérleti körülmények közt vizsgálják, hogyan hatnak ránk a sztorik, mi történik közben az agyunkban, és hogyan változik meg utána a viselkedésünk.

Nagyon leegyszerűsítve: az egyik kulcs az oxitocin, egy hipotalamuszban szintetizálódó hormon. Szerepe van a társas kapcsolatokban, a kötődés kialakulásában, a bizalom érzésében, és kulcsfontosságú az empátiában. Akinek alacsonyabb az oxitocinszintje, kevésbé képes az empátiára, akinek pedig nő az oxitocinszintje, empatikusabbá válik. És amit az olvasó ember csak sejt, a kutató be tudja bizonyítani: Paul Zak a kísérletében egy megható kisfilmet vetített le egy halálos beteg kisfiúról és az apukájáról, majd megmérte a résztvevők oxitocinszintjét, ami megemelkedett a kezdeti értékhez képest.

Amikor érzelmileg bevonódunk egy történetbe, oxitocin termelődik az agyunkban. A történetek hatására empatikusabbá válunk.

Ami viszont ennél is érdekesebb, mit teszünk utána, hogy a történet véget ért. A sztorik befogadása sokszor passzívnak tűnik, és azt hisszük, le is zárul a folyamat, ahogy elhagyjuk a mozitermet vagy becsukunk egy könyvet. A kísérletben azonban úgynevezett poszt-narratív viselkedést figyeltek meg: az érzelmileg megindító történet hatására a résztvevők szívesebben adományoztak jótékony szervezetnek, mint azok, akik nem hallgattak meg történetet (vagy akár azok is, akik érzelmileg üres jelenetsort tekintettek meg, amit „sztorinak” nevezni túlzás).

A történeteknek erejük van, és ezt nem csak azért mondom, hogy legyen mivel magyarázkodnom azokon a bizonyos vasárnapi ebédeken, amikor az irodalom hasznossága kerül terítékre.

Nem véletlen, hogy az utóbbi években sokan vizsgálták, hogyan lehetne felhasználni ezt a felismerést.

A fő kísérleti terület a klímaváltozás: hogyan tudunk történetek segítségével ökotudatosabbá, cselekvőbbé válni.

Az eredmények azt mutatják, hogy a száraz adatoknál, grafikonoknál és maguknál a tudományos tényeknél is meggyőzőbb és hatásosabb, ha az információval egy történeten keresztül találkozunk. Ennek hatására a kísérlet után a résztvevők például szívesebben iratkoztak fel a Greenpeace hírlevelére, és az elköteleződés hosszabb távon is megmaradt: a sztori-csoport résztvevői nagyobb arányban járultak hozzá az utókövetéses vizsgálatokhoz, míg az adat-csoport résztvevői kevésbé lettek elkötelezettek. Mélyebb a bevonódás, az érzelmi hatás, és így a cselekvőképesség is. A racionális paradigmát legyőzi a narratív paradigma: történetmesélő lények vagyunk, és gyakran jobban hiszünk egy jól felépített történetnek, mint a fekete-fehér tényeknek. (És ha ebben bárki kételkedne, nézzen csak körül az összeesküvés-elméletek körül. Hiába cáfolható tényszerűen az elmélet, a sztori mögötte, na, az izgalmas.)

A történetek nem fogják megállítani a klímaváltozást. Mégis hatnak arra, hogyan viszonyulunk mi a bolygóhoz, mihez kezdünk azzal a kevés idővel, ami még maradt. És ha ismerjük a sztorik hatásmechanizmusát, tudatos eszközzé válhat a kezünkben: egy „Rewrite the Future” nevű szervezet például történetmesélőknek, hollywoodi produkcióknak szeretne segíteni megtalálni azokat a narratívákat, amelyekkel érdemes és hatékony beszélni a klímaváltozásról.

Ebben rejlik a történetek igazi ereje, és ebben rejlik a fikcióé is.

A fikció lehetővé teszi, hogy lehetséges jövők millióit képzeljük el, hogy aztán azok megvalósításáért vagy elkerüléséért dolgozhassunk.

A fikció alternatív jeleneket írhat, hogy eltávolodjunk a sajátunktól, és bebizonyítja, hogy másként is lehet csinálni.

A fikció felrúgja a status quo-t, és enélkül beleragadnánk a jelenbe. Ha nem bírunk más lehetséges jeleneket vagy jövőket elképzelni, olyanok vagyunk, mint a borostyánba dermedt rovar. A fikció azért mozdít ki a normálisból, hogy aztán új normálist írhasson (és aztán majd felülbírálja azt is). És persze ma a legégetőbb kérdés a klímaváltozás, ezért vizsgálja ezt a legtöbb kísérlet, de a fikció rengeteg más területen is változásra sarkall: kérdőjelezzük meg a hatalmat, értelmezzük újra a nemi szerepeket, változtassunk a rosszul működő szabályokon.

Legtöbbször ennek persze nincs úgy mérhető eredménye, mint egy laborban. Ha van is, lassú, nem azonnali, és nem direkten egy történet okozta, hanem egy komplex ok-okozati rendszer része. Egy kezemen meg tudom számolni, hányszor kaptam visszajelzést arról, hogy egy történetem jelentősebb poszt-narratív hatást gyakorolt, hogy valaki emiatt tudott beszélni egy traumájáról, vagy mondott fel egy toxikus munkahelyen. Ha strigulázni akarnám, ez nem sok, és nem is egyértelmű az ok-okozat, csak egy a sok faktor közt, ami jókor, jól tudott hatni. A klímaváltozás ellen meg pláne kinek van esélye, aki sztorikat ír.

Ha viszont megnézzük, mennyi történet létezik, és azoknak mennyi olvasója van, a sok kis hatás képes összeadódni. Nem, a történetek tényleg nem képesek árvizeket megakadályozni, éhezőket jóllakatni, vagy meggyógyítani a rákot. Nem is ez a feladatuk. Képesek viszont megváltoztatni minket, és cselekvésre sarkallni akkor is, amikor a puszta adatok és tények kevésnek bizonyulnak, erre pedig ma jobban szükségünk van, mint valaha.

A fikció eszköz, amellyel a jövőt írjuk.



Felhasznált irodalom:

BS Morris, P Chrysochou, JD Christensen, JL Orquin, J Barraza, PJ Zak (2019) „Stories vs. facts: triggering emotion and action-taking on climate change” Climatic change 154 (1), 19-36

Kris De Meyer et al (2021) „Transforming the stories we tell about climate change: from ‘issue’ to ‘action’” Environ. Res. Lett. 16 015002

Zak PJ (2015) „Why inspiring stories make us react: the neuroscience of narrative”. Cerebrum: the Dana forum on brain science 2015:2