A Panodyssey projekt célja egy olyan közösségi oldal létrehozása, melyen a felhasználóknak lehetősége van saját írásaik közvetlen megosztására. 2023 decemberéig hat magyar szerző, a Panodyssey nagykövetei mutatják meg az érdeklődőknek, milyen lehetőségeket rejt magában a platform. Elsőként Moskát Anita műhelynaplóját olvashatjátok, amelyben szó esik az írók senkiföldjéről, azaz a két könyv megírása közti bizonytalan időszakról, amikor új eszközöket kell keresni. (A szöveg angol fordítása itt érhető el.)
Senkiföld
Műhelynapló 1.
Senkiföldről nem beszélünk.
Sosem rajzoltak még térképet róla, nincsenek túravezetői, nem szerepel a Tripadvisor oldalán. Ha eltévedsz Senkiföldön a ködben, és körbe-körbe jársz, sosem fogják észrevenni, hogy eltűntél.
Senkiföldre az írók nem merészkednek. Vagy ha mégis, letagadják.
Senkiföld a pusztaság, ahol az írók két kötet közt bolyonganak. Az a levegőtlen vidék, ahol egy könyv utolsó betűje és egy következő könyv első betűje közt élünk. Az a riasztó állapot, amikor nem írunk semmit.
Lassan fél éve, hogy az előző könyvem, A hazugság tézisei megjelent. Még ki sem hűlt a nyomda után, még melegek voltak a lapjai, amikor máris feltették a rettegett kérdést, hogy „és min dolgozol most?”. A kiadó, az olvasók, a szomszéd, akivel kutyasétáltatás közben találkozom. Nincs olyan interjú, ahol ne ez lenne az utolsó kérdés, és ha valamit megtanultam, akkor az az, hogy erre muszáj valami biztatót felelni. Muszáj úgy tenni, mintha Senkiföld nem létezne, mintha folyton bizonygatni kellene, hogy nem egyszeri véletlen az a könyv a kezemben, lehet még számítani rám. „Ó, igen, van egy új regényötletem, azzal foglalkozom. Persze hogy készül a következő, hamarosan elkezdem írni.”
Novellák és egy új kisregény is olvasható a Zsoldos Péter-díjas Moskát Anita új kötetében. Valóságformáló hazugságok, a kizsákmányoló jogosultságtudat és a kiégés is hangsúlyos témái, amikről interjúnkban beszélgettünk vele.
A hamarosan elég laza gumifogalom ahhoz, hogy ne kelljen hazudni.
Persze így is bűntudatom lesz.
Már dolgoznom kellene, a rendes írók – bármit is jelentsen a rendes íróság – rögtön dolgoznak valami újon, ezt várja el tőlük mindenki.
Szorongva gondolok ilyenkor a produktivitásáról híres Anthony Trollope-ra, aki állítólag minden hajnalban 5.30 és 8.30 közt ült le írni, és ha 7.45-kor befejezett egy történetet, kitette a „vége” szócskát, azonnal bele is fogott egy újba, hisz maradt még idő 8.30-ig. Anthony Trollope egyetlen percet sem akart Senkiföldön tölteni. Ne menjen kárba az íróidő, ugye.
Nekem viszont el kell mennem Senkiföldre, egyszerűen muszáj. Pedig még a szerkesztőm is azt szokta mondani, kezdjek bele gyorsan a következőbe, mert „fent kell maradni a biciklin”. A várakozásban csak berozsdásodik a lánc és leereszt a kerékgumi.
De én nem szoktam fent maradni a biciklin. Kifejezetten le akarok szállni róla. Már csak azért is, mert egy másik biciklit keresek. Egy új biciklit.
A második regényem, a Horgonyhely egy másodlagos világban játszódik fjordok közt, hóval és gőzhajókkal, ahol a terhes nőkön kívül senki sem képes elhagyni a szülőhelyét. Az egész fojtogató, korlátozott, helyhez kötött, és a szereplők kommunikációképtelensége miatt szinte néma. Van benne valami nehéz és mocsaras, mint a félig fagyott föld, amit a világban mágiáért cserébe fogyasztanak. Olyan eszközökkel kellett megírnom, amelyek ehhez a hangulathoz passzolnak – meg hát olyanokkal, amilyennek rendelkezik az ember egy második regénynél. És amikor végre megtaláltam őket, úgy éreztem, addig játszottam a félkarú rablóval, míg kijött a jackpot. Végre működik, tudom, hogyan kell megírni ezt a könyvet.
És igen, ez volt az összes, amire rájöttem: hogyan írjam meg azt az adott könyvet. Azt az egyet, abban a pillanatban. És én aztán naivan vetettem bele magam a következőbe, mintha 7.45-kor látnám, hogy van még negyvenöt perc, hát tessék megnyitni az új dokumentumot és írni. A korábban kitapasztalt eszközökért nyúltam, és nem értettem, miért nem működnek.
Miért érzem úgy, hogy az új regény már csírájában kudarc, miért kell kidobnom egyszer, kétszer, háromszor.
A harmadik regényem, az Irha és bőr egy alternatív jelenkori Budapestre visz, ahol az állatok egy átváltozás során részben emberivé alakulnak, és emberi jogokat követelnek maguknak. A szereplők nem kommunikációképtelenek, épp ellenkezőleg, fegyverként használják a szavakat, szavakkal akarják megnyerni a népszavazást, vagy felébreszteni egy őzfajzat agresszióját. Nem kietlen fjordokon játszódik, hanem egy alternatív jelenben, egy lassan forráspontig hevített városban, ahol az emberek és fajzatok közt robbanni fog valami. Persze hogy az összes eszközöm csődöt mondott. Persze hogy vacak lett minden jelenet. Nem másodlagos világot kellett teremtenem, hanem egy alternatív, modern jelent. Nem a néma tájra volt szükségem, hanem pergő párbeszédekre és tömör fabulákra. Nem a föld lassúságára, hanem egy social mediától gyors valóságra.
Persze hogy el kellett mennem Senkiföldre. Azért, hogy elfelejtsek mindent, amiről azt hittem, én naiv, hogy ismerem, és csak akkor visszatérni az íráshoz, amikor végre kész voltam új eszközöket keresni.
Mint egy méregtelenítő folyamat. Távozik belőlem az összes csuklóból hozott megoldás, nem csábítanak már a könnyű utak, a rutineszközök.
Azért kell elmennem Senkiföldre, hogy olyan üresen álljak az új történethez én is, amilyen üres a papír abban a pillanatban.
Akkor készültem fel, amikor remeg a lábam, és attól félek, semmit sem tudok az írásról. Nincs a kezemben egyetlen szerszám sem, amit addig biztosnak hittem. És lehet, hogy Anthony Trollope-nak ehhez elegendő volt egyetlen lélegzetvétel, de nekem kell a szünet. A látszólag tétlenül töltött napok, amikor szabadkoznom kell minden érdeklődésre, hogy persze, persze, dolgozom egy ötleten.
Dolgozom, csak nem úgy. Épp Senkiföldön bolyongok.
Tényleg van egy ötletem. Ezt legalább bátran állíthatom a sürgető kérdésekre. Vannak elképzeléseim arról, hogyan lehet belőle történet – valószínűleg szükségem lesz egy megbízhatatlan E/1-es narrátorra, de szükségem lesz eltérő hangokra is, és olyan időkezelésre, ami a szereplőt és az olvasót is megvezetheti. És persze ki kell tapogatnom a nyelvét, aminek egyszerre kellene testinek, biológiainak és nyersnek lennie, valamint cukrosnak és töménynek, amitől viszolyogva cuppan a szájpadlásra a nyelv. Vannak sejtéseim, de nincsenek a kezemben az eszközök. Fel kell fedeznem őket apránként.
Aztán amikor már addig jártam körbe-körbe a ködben, hogy rettegve írok rá a szerkesztőmre, hogy igaza volt, hiba volt leszállni a bicikliről, mert elfelejtettem mindent, szinte már az ABC-t is, és fogalmam sincs, tényleg halvány fogalmam sincs, hogyan kell megírni egy regényt… akkor van minden a legnagyobb rendben.
És akkor majd úgyis megbotlom Senkiföldön, és beleesem a nyúlüregbe.