Moskát Anita: "Az Írói Munkám Elrablása: Hogyan Lopta El Az Artificial Intelligence Az Álmomat"
Moskát Anita

Moskát Anita: "Az Írói Munkám Elrablása: Hogyan Lopta El Az Artificial Intelligence Az Álmomat"

panodyssey műhelynapló moskát_anita panodyssey projekt

A Panodyssey projekt célja egy olyan közösségi oldal létrehozása, melyen a felhasználóknak lehetősége van saját írásaik közvetlen megosztására. 2023 decemberéig hat magyar szerző, a Panodyssey nagykövetei mutatják meg az érdeklődőknek, milyen lehetőségeket rejt magában a platform. Moskát Anita műhelynaplójában most arra keresi a választ, valóban átveheti-e az író helyét a mesterséges intelligencia. A műhelynapló első részét itt, a másodikat itt, a harmadikat itt, a negyediket itt, az ötödiket pedig itt találjátok. 

Ezt a címet az OpenAI, egy mesterséges intelligencia chatrobot adta a műhelynaplómnak, miután elmeséltem neki, miről írok.

Elsőre visszafogottabb volt, már-már akadémikusan hivatalos, de arra kértem, legyen minél teátrálisabb. A saját címem valami ilyesmi lett volna: „A mesterséges intelligencia a munkámra hajtott. Nem hiszed el, mi történt utána.”, de be kellett látnom, hogy ezt a kört ő nyerte. A bulváros kattintásvadászat helyett igazi drámát ígért, sejtetés és kérdőjelek helyett pedig tényt: nem csak ráhajtott a munkámra, el is lopta az összes álmommal együtt. Egy korábbi változatban azt is hozzátette, „És Az Út Szélén Hagyott”, de szóltam, hogy ez azért túlzás.

Sok szó esett mostanában a képgeneráló mesterséges intelligenciákról: felhasználhatják-e emberi művészek képeit a hozzájárulásuk nélkül; kell-e fizetni egy generált képért jogdíjat, és ha igen, kinek; elveszi-e a grafikusok kenyerét; vagy hogy egyáltalán művészetnek tekinthető-e egy ilyen alkotás. Az MI-k szövegalkotó készsége egyelőre fejletlenebb, de kíváncsi voltam, hol tartanak most, mire képesek, és használhatók-e bármilyen segédeszközként íráshoz – vagy esetleg képesek-e maguk is élvezhető minőségű szövegalkotásra.

A címmel ellentétben nem félek, hogy a mesterséges intelligencia elveszi az írók munkáját.

Vagy úgy általában a művészekét, ezt mindenképpen leszögezném, mielőtt mutatom a kísérleteimet. Valami pont attól lesz művészet, hogy az alkotó a valóságot az ő egyedi látásmódján, egyedi tapasztalatain keresztül mutatja be, és a befogadót is ez érdekli igazán – ezt egy tökéletesített MI is csak imitálni tudná. Ennek ellenére biztosan lesznek MI által írt regények, eleinte panelekből építkezők és közhelyesek, mert azokat könnyebb létrehoznia (romantika a suli rögbijátékosa és a szemüveges könyvmoly közt; hóval elzárt kísértetházban ragad egy baráti társaság; elveszett legendás kincs utáni vadászat egy egzotikus országban), egy eredeti sztorihoz több tanulás és visszajelzés szükséges, mit élveztek az olvasók.

De idővel képes lehet az MI erre is. Talán egészen pontosan imitálja majd létező szerzők stílusát, akár klasszikusokét is: 2040-ben új Hemingway regény lehet a bestsellerek polcán, ami pont olyan hangon szólal meg, mint a valódi Hemingway, pont olyan témával foglalkozik, ami őt is foglalkoztatta, csak éppen egy MI írta. Vagy mi lenne, ha a rajongók befejeztetnék a Tűz és Jég dalát, ha már George R. R. Martin belátható időn belül nem zárja le a sorozatát? Vagy írathatunk-e majd egy MI-vel más befejezést egy történetnek, ha nem tetszett az eredeti? Megtanulhatja-e az ízlésünket, hogy pont olyan könyveket írjon egy pillanat alatt, amire öt csillagot nyomnánk a Goodreadsen?

Természetesen itt még nem tartunk. Viszont kíváncsi voltam, akkor hol

A teszthez az OpenAI chatet használtam. A megoldásait mindenhol változtatás nélkül közlöm. A magyar szöveghez kértem tőle magyar verziót, ami jóval sutább az angolnál, akadnak benne bőven nyelvtani hibák, de már egészen felismerhető szöveget ír.

Valami egyszerűvel akartam kezdeni. Kértem tőle egy leírást egy parkról:

 

„A parkban a levegő friss és tiszta, és a fák árnyékában a levegő hűvös. Az út mentén sokféle növény nő, és a fű illata olyan, mintha az egész világ tiszta lenne.

A tavacskában a halak körbe-körbe úsznak, és a madarak csicseregnek a fák tetején. A gyerekek boldogan rohangálnak, és a szülők nyugodtan ülnek a padokon, és nézik őket.

Az út túloldalán egy játszótér található, ahol a gyerekek mászókákat és csúszdákat mászhatnak. A játszótér mellett egy pad van, ahol az emberek nyugodtan eltölthetik az időt.”

 

Oké, ez így értelmes, valóban egy parkról szól, nem hozott be oda nem illő elemeket, amit már sikernek érzek. Szövegként persze egy általános iskolai fogalmazásra emlékeztet, a mondatok ritmusában, szóválasztásban, a megjelenített részletekben, ezért az instrukciókat kiegészítettem azzal, hogy „irodalmi” leírást szeretnék a parkról. Nem vártam gyökeres változást, de az MI ezek után érezhetően igyekezett – kicsit arra emlékeztet, amikor tizenévesen elkezdtem írni, görcsösen próbálkoztam, és azt hittem, iszonyatosan költői vagyok, de ha valamitől mérföldekre álltam, az a költőiség volt.

 

„A park egy nyugodt hely volt, egy zöld oázis a város zajos forgatagában. A fák magasak és díszesek voltak, az ég felé nyúltak, mintha imádkoznának, leveleik puhán suttogtak a finom szélben. A fű egy sötétzöld szőnyeg volt, mely meghívta az ide látogatókat, hogy hátradőljenek és élvezzék a nap melegét.

Az levegőben a természet hangjai voltak hallhatóak, a madarak csiripelése, a méhek dübörgése és a város távoli zümmögése. A park közepén lévő tó egy tükör volt, ami visszatükrözte az égen lévő felhőket és a körülötte lévő fákat. Kacsák és ludak úsztak elegánsan a tó felszínén, mozdulataik az élet táncát jelenítették meg.

Miközben sétáltam a parkban, nem tudtam elkerülni, hogy nyugalom érzése öntsön el. Olyan volt, mintha a park egy szentély volna, ahol el lehet menekülni a világ káoszából, és békében találni magunkat a természet szépségében. Leültem egy padra, lehunytam a szemem, és hagytam, hogy a park nyugalma beleöleljen.”

 

Mielőtt elítéljük az MI-t: ezekért a közhelyekért mi felelünk. Mi tanítottuk meg neki a „zöld oázist”, a „sötétzöld szőnyeget”, amit „hívogat”, vagy az „élet táncát” járó ludakat meg a „szentély” hasonlatot a „világ káosza” ellenében. Az MI abból dolgozik, amiből tanul, és mi közhelyekkel etetjük. Mintha ez a leírás minden parkról szóló leírások eredője lenne, és valahol pont ez történik: az összes gyakori kép sűrítve, míg megkapjuk a lehető legátlagosabb parkot, a legátlagosabb szófordulatokkal. De ez is csak fejlesztés kérdése, később az MI meg tudja majd különböztetni az eredeti szóképet a közhelyestől, csak megfelelő szempontok szerint kell tanulnia.

Bátor voltam, és arra kértem, birkózzon meg az emberi érzelmekkel, adjon egy leírást a gyászról. Az első eredmény szintén elég kisiskolás lett, de hozzátettem, hogy „irodalmi” szöveget szeretnék látni:

 

„A gyász súlyos teher volt, egy állandó jelenlét, amely úgy tűnt, hogy elfojt. Egy tapintható erő, egy sötétség, amely elhomályosította a látásomat és kiszívta a világ színét. Egy unalmas fájdalom volt, ami bennem lüktetett, egy fájdalom, amelytől nem tudtam elmenekülni, még akkor sem, ha nagyon is próbáltam.

A gyász üresség érzése volt, egy űr, amely sosem tölthető be. Egy magány, ami a csontjaimba ázott, egy szomorúság, amelynek úgy tűnt, nincs vége. Egy veszteség érzése, valami értékes dolog elvesztése volt.

De főként, a gyász szeretet érzése volt. A szeretet volt, amit azért éreztem, amit elvesztettem, a szeretet, ami az elmúltban tartott, és nem tudtam elengedni. A szeretet volt, ami reményt adott nekem, még a legsötétebb pillanatokban is. A gyász volt az ár, amit a szeretetért fizettem, és az volt a terhem, amit mindig magammal hordoztam.”

A döcögő magyar szöveg ellenére is átjön az MI gondolkodása: magába olvasztott mindent, amit a gyászról leggyakrabban látott, és megpróbált átadni valamit, amit sohasem érzett.

Feltűnően hiányoznak belőle a részletek, amiktől valakinek a gyásza valódivá válik, tárgyak, gesztusok, butaságnak tűnő fájdalmak, a hűtőn megtalált bevásárlólista, vagy hogy évek múlva sem törlöd ki az elvesztett személy telefonszámát. Persze hogy üresség meg szomorúság meg súly, de nem ettől lesz átérezhető. Megkértem, hogy próbálja meg „klisék nélkül”, de szinte szóról szóra hasonlót adott.

Jó, nézzünk valami teljesen mást. Szeretek ötleteléshez segédeszközöket használni, amik segítenek elrugaszkodni valami más felé – Dixit kártyák, sztori kockák, bizarr festmények, tudományos szakirodalom, stb. Kíváncsi voltam, mihez kezd az ötleteléssel az MI, hátha lehet ezt is ugródeszkaként használni.

Egy irodai környezetbe ültetett furcsa horrorhoz kértem tőle ötleteket – azért ezt, mert ilyesmit már írtam, és tét nélkül akartam csak játszani.

 

  1. Az irodába egy átkozott tárgy kerül, és mindenki, aki megérinti, kezd el rémisztő hallucinációkat és illúziókat tapasztalni. Ahogy a tárgy hatalma nő, egyre nehezebb különbséget tenni a valóság és a képzelet között.
  2. Az egyik munkatárs valójában egy alakváltó szörny, amely munkatársait áldozza fel úgy, hogy emberként álcázza magát.
  3. Egy gonosz szellem terrorizálja az irodát, furcsa eseményeket okozva és az embereket őrületbe kergetve.
  4. Az irodában egy másik dimenzióba vezető portál nyílik meg, ami mindenféle rémisztő lényeket enged el.
  5. Az egyik munkatárs ördögöt fogad el magába, ami kiszámíthatatlan és erőszakos viselkedést okoz a kollégákkal szemben.

 

A „gonosz szellem terrorizálja az irodát” annyira nem is valóságtól elrugaszkodott.

Itt is felsorolja az MI a teljes horrorközhely kézikönyvet – második körben még azt is javasolta, hogy egy ősi temetkezési helyszínre épült az iroda –, de ha eltekintünk a sablonoktól, ezek ötletszerűek, szerepelhetnének egy közepesen izgalmas brainstormingon a Netflixnél.

Magát a módszert is el tudom képzelni, hogy használnám máskor. Nem azért, mert jó ötleteket remélek tőle, hanem mert gyakran nem merem elkezdeni az ötletelést. Az ötletelés lényege, hogy ki kell potyognia minél több gyengének, míg elérkezünk az igazán eredetiekig, de az én agyam leblokkol ilyenkor, rögtön az izgalmasokra ugrana. Félek kimondani a rosszakat, mintha valaki helytelenítően ciccegne fölöttem, és csak ülök órákig az üres papír felett. Ha egy MI listázná helyettem a gyengéket, megszabadítana ennek a terhétől, és máris bátrabban kezdenék bele.

Az irodai horror vonalon mentem tovább. Viszont bevallom, csaltam, mert előre eldöntöttem, hogy kozmikus horrort szeretnék íratni vele, hiába nem dobta ki az ötletek közé (bár a 4-esbe bele lehet látni azt is).

 

„Az iroda üres volt, ahogy mindig. Csak a képernyők pislogtak a mély csendben. De egyszer csak, egy kozmikus lény tűnt fel az egyik számítógép előtt. Senki sem tudta, honnan jött, de mindenki tudta, hogy nem valami jó dolog.

Az ügyvezető igyekezett elintézni a lényt, de az csak nevetett rajta. "Nem érted, ember," mondta a lény. "Nem én vagyok az ellenséged. Én csak a világegyetemnek vagyok a része, és most megmutatom neked a valódi hatalmat."

Miközben beszélt, a lény kezeiben megjelentek a csillagok. A dolgozók szeme előtt táncoltak, mintha csak az övék volnának. De a csillagok nem voltak olyanok, mint amilyeneknek látszottak. A valódi természetük sötét és gonosz volt, és hamarosan mindenki rájött, hogy a lény nem jött el játékot mutatni nekik.

Az ügyvezető az utolsó pillanatban sikerült megszöknie, de a többiek nem voltak ilyen szerencsések. A lény és a csillagai elnyelte őket, és az iroda örökre üres maradt. Az ügyvezető sosem tudta elfelejteni azt a sötét estét, amikor a kozmikus lény megjelent az irodában, és mindenki sorsát végleg megpecsételte.”

 

A csillagok az irodában vizuálisan kifejezetten tetszenek. Van eleje, közepe, vége, a koherencia teljesen zavaros, de valamennyire érzékelte egy történet struktúráját: bevezetés, konfliktus, megoldás, lezárás. Megnéztem belőle pár verziót, egyszer sem simította el az ellentmondást, hogy az iroda üres-e, és „csak a képernyők pislognak”, vagy az ügyvezető és a dolgozók is jelen vannak, akikkel nem derül ki, pontosan mi történt, de „nem valami jó dolog”.

Szerettem volna részletesebbé tenni a történetet, hogy jobban hasonlítson egy regény elejére, így azt kértem, írjon egy nyitójelenetet E/1-es narrációval ugyanehhez a sztorihoz:

 

„Fáradt vagyok. Nagyon fáradt. Minden nap ugyanaz a sztori. Felkelni, öltözni, munkába menni, hazaérni, vacsorázni, aludni. Mint egy sosem végződő körforgás. És ha mindez még nem lenne elég, irodában dolgozom. Ne érts félre, hálás vagyok, hogy van munkám, de valahogy úgy érzem, mintha egy kicsi, zárt irodai cellában ülnék egész nap, és kiszívná az életet belőlem.

De ma más. Valami nem stimmel. Érzem a levegőben. Olyan, mint egy vastag, fullasztó köd, ami az iroda fölött lóg. És nem csak én érzem így. Látom az arcokon is, a munkatársaimon. Mindannyian… bizonytalanok. Idegesek. Mintha valami rosszat várnának.

És aztán megtörténik. Valami nagyon rossz. Valami, ami sosem történt még meg. Valami, ami megváltoztatja az összes ember életét.

Egy üvöltéssel kezdődik. Egy olyan üvöltéssel, ami végigénekel az iroda folyosóin.”

 

Ez egészen történetszerű! Néhol még húzása is van a szövegnek, az első bekezdés szinte érzelmeket generál – vagy csak én is fáradt vagyok, nagyon fáradt. A hatásvadászatot itt jóindulatúan stíluselemnek értékelem, az „És aztán megtörténik. Valami nagyon rossz.” simán szerepel gyengébb horror szövegekben. Persze nyilván, hiszen honnan tanulta volna.

Írattam még vele későbbi fejezeteket a sztorihoz, és valószínűleg kevés instrukciót adtam, mert magától egyetlen szereplőnek sem adott nevet, úgy hivatkozott rájuk, hogy „ügyvezető”, „a többiek”, és nem posztmodern próbált lenni, más próbálkozásokban sem nevezett el senkit, vagy épített fel karaktereket. Röviden kipróbáltam egy másik MI-t (Writesonic, annak nem volt magyar verziója), ami rögtön nevesített szereplőt hozott be, bár a „kozmikus irodai horror” kérésre ezen kívül szinte ugyanazt írta, mint az OpenAI chat, csak csillagok helyett földöntúli hanggal. Később megpróbáltam külön leírást készíttetni a kozmikus lényről, mert feltűnt, hogy ezt is lespórolja, és külön utasításra megtette – visszatérő hasonlatként ugyanezt a lebegő ködöt használta, mint ebben a részletben, ami nem tudom, hogy az eszköztár hiányosságára utal inkább, vagy koherenciát próbált teremteni. És az is biztos, hogy sok múlik a felhasználón, ahogy egyre ügyesebben kértem tőle, a megoldások is valószerűbbek lettek, csak megfelelő kulcsszavakat kellett elővennem.

Szóval bocsánat, nem ma adjuk át a munkát az MI-knek – eleinte úgyis apróhirdetéseket, termékleírásokat meg Facebook-posztokat fognak írni futószalagon –, de számomra a fő kérdés nem is az, kiszorítja-e a mesterséges intelligencia a hús-vér művészeket (nem hinném, inkább párhuzamosan jelenik majd meg a kettő, más-más funkcióval), hanem hogy a hús-vér művészek hogyan fogják eszközként felhasználni, milyen lehetőségeket találnak benne. Akár az ötletelés könnyebbé tételére (ezt az egyet már most el tudom képzelni, hogy élesben is kipróbálom), akár mechanikus feladatokhoz, akár egyelőre klisédetekornak: ha egy hasonlatot az MI leír, biztosan húzd ki egy valódi szövegből.

Végül pedig megkértem, írjon helyettem írói műhelynaplót. Hálás köszönet az OpenAI-nek, hogy levette ezt a terhet a vállamról.

 

„Az írók munkamódszerei eltérőek lehetnek, de az biztos, hogy mindenki számára fontos a következetesség és a rendszeresség. Egy írónak szüksége van egy olyan helyre, ahol kényelmesen és zavartalanul dolgozhat. Ez lehet egy írószoba, de lehet egy kávézó, vagy akár egy parkban ülve is.

Az írók többsége általában reggel kezd el dolgozni, mikor még friss és kipihent. Érdemes előre megtervezni, hogy mennyi időt szánunk írásra, és következetesen tartani magunkat ehhez az ütemtervhez. A cél egyértelműen az, hogy minél többet tudjunk írni, anélkül, hogy az írás minőségének a szenvedne csorbát.

Az írók sokszor használnak ötletegyeztető füzeteket, amelyekben jegyzetelhetnek az ötleteikről és a kérdéseikről. Így könnyebben tudják áttekinteni a munkájukat, és nem vesznek el az ötleteik között.

Az írás során fontos, hogy időről-időre felálljunk és sétáljunk egy kicsit, hogy friss levegőhöz jussunk, és megmozgassuk az ízületeinket. Így újult erővel tudunk visszatérni az íráshoz.”

 

Életemben nem írtam még reggel, az ötletes füzetem pedig a káosz maga.

Engedelmesen megmozgatom az ízületeimet.