A Panodyssey projekt célja egy olyan közösségi oldal létrehozása, melyen a felhasználóknak lehetősége van saját írásaik közvetlen megosztására. 2023 decemberéig hat magyar szerző, a Panodyssey nagykövetei mutatják meg az érdeklődőknek, milyen lehetőségeket rejt magában a platform. Moskát Anita kilencedik műhelynaplójában azt vizsgálja, hogyan fér meg egymás mellett az intuíció és a racionalitás az alkotói folyamatokban. A műhelynapló első részét itt, a másodikat itt, a harmadikat itt, a negyediket itt, az ötödiket itt, a hatodikat itt, a hetediket itt, a nyolcadikat pedig itt találjátok.
Ha rossz kedvem van, személyiségteszteket töltök ki. Maga a válaszadás is eltereli a figyelmet, de a végén ott a garantált jutalom, a jellemzés, mennyire csodálatos, szerethető és megismételhetetlen vagy. Ez egy biztonságos játék, egyetlen személyiségteszt sem mondja, hogy seggfej vagy. Mind szörnyen különlegesnek lát – persze nehéz úgy érvelnie a különlegesség mellett, hogy minden kilencedik/tizenhatodik/ikszedik ember ugyanazt a leírást kapja, de hát ez ilyen bűnös élvezet.
Néhány évente kitöltöm, így tudom, hogy az MBTI rendszerben fixen Építész vagyok. Ez egy négy skálán mérő rendszer, így jön ki a tizenhat típus. Az Építész az INTJ – Introverted, Intuitive, Thinking, Judging –, és biztos körüludvarol szép dolgokkal, de inkább az maradt meg belőle, hogy ez a kategória csupa belső ellentmondás. Álmodozó és racionális. A megérzései vezetik, de rendszerekben gondolkodik és logikus összefüggéseket keres. Egyszerre idealista és pesszimista cinikus.
Köszi szépen, igazán sokat segítettél.
Nem tartom ezeket a teszteket komoly önismereti forrásnak, pláne nem alkalmasnak arra, hogy valakit jellemezzenek – a tudományos kritika sokat foglalkozott is velük –, de ezek az értelmetlen ellentmondások ettől függetlenül nagyon igazak rám.
Néha úgy érzem, minden problémám innen ered. Az életben is, de az írásban biztosan.
Lehet intuitívan írni, hagyni, hogy bármiféle tervezés nélkül a sztori kinője magát, követni a megérzéseket, benyomásokat, kíváncsian várni, hova fut ki a szöveg. Meg lehet részletes tervvel készülni, vázlatot írni, felépíteni a dramaturgiát előre, és már akkor tudni az utolsó mondatot, amikor még az első sincs kész. A kettőt egyszerre viszont elég nehéz. Nem lehet egyszerre vakrepülni és biztonságos tervrajz szerint haladni. Ennyi belső ellentmondást még én sem bírok el.
Amióta csak írok, próbálom megtalálni a kettő ideális arányát, ami számomra működik – nem győzöm ilyenkor kitenni a felkiáltójeles táblát, hogy mindenkinek más az ideális. Ha a két típust a számegyenes két végének képzelem, húzogathatom a csúszkát, miből van épp többre szükségem, megérzésből vagy tervezésből, és szerintem nincs két történetem, aminél hasonló arányokkal dolgoztam volna. Nincs receptem rá, és ettől is érzem olyan rohadt nehéznek, hogyan kezdjek el egy új regényt.
Tervezzek? De mi van, ha túltervezem, és ez megöli a szikrát, ami miatt érdekelni kezdett a sztori? Ha túl sokat tudok, gyakran elunom a saját szövegemet, olyan, mint egy viccet hallgatni, aminek rég tudjuk a csattanóját.
A Fekete monitor című novellámnál például muszáj volt terveznem, ez egy lapozgatós szerkezetre épülő sztori, ahol a rövid fejezetek után az olvasó dönt, merre folytatja a történetet. Ehhez előre le kellett rajzolnom a teljes döntési fát, merre ágazhat el, hány befejezése legyen, hol vannak a kulcspontok, amiken mindenképp áthalad az olvasó, és milyen információkat kell oda helyeznem. Ezt a kidolgozást borzasztóan élveztem – a racionális énemet engedtem előtérbe, szükségem volt a rendszerszintű gondolkozásra, logikus döntéseket kellett hoznom. De mire odaültem megírni, az egész lefutott meccsnek érződött. Hiszen csak követnem kell a tervrajzot, a munka izgalmas része már kész.
Vagy hagyjam, hogy elvigyenek a megérzések az erdőbe, legyen az egész csupa felfedezés, azzal a kockázattal, hogy talán ki kell dobnom az egészet? Próbálkoztam már ezzel is, a Szerződési szabadság című kisregényemnél szinte semmit se terveztem előre, sokáig csak annyit tudtam, amennyi az adott jelenetben épp szerepelt, úgy fedeztem fel a sztorit, ahogy az olvasó is tenné. Egyetlen képből indult az egész, egy férfival, akit kikerül az eső, és a folyamatos miért kérdésekből történet lett. Itt teret adtam az intuíciónak, engedtem, hogy a tudatalattim rakja össze az eseményeket, és a racionális ént közelébe se engedtem a szövegnek, míg hozzá nem kezdtem az önszerkesztéshez. Ez izgalmas volt, inkább felfedezés, mintsem írás, de végig ott lebegett a lehetőség, hogy szétesik, vagy újra kell kezdenem az egészet – ami szinte minden regényemnél megtörtént, nem is egyszer.
Legtöbbször viszont a kettőnek a keverékét próbálom használni. Követek egy megérzést – ez kell ahhoz, hogy érdekeljen egy sztori –, és amikor elkészül pár fejezet, megállok és felülvizsgálok, visszafelé tervezek, minden jó-e így.
Odaengedem a volánhoz az intuitív részemet, próbálom figyelmen kívül hagyni az anyósülésen kiabáló racionálist, hogy de hát azt sem tudod, mit csinálsz, figyeld már az utat, és csak akkor adom át neki a kormányt, amikor tényleg el kell rántania, ne térjünk le az árokba. Ha jól elkapom az ütemet, tudunk haladni, van egy egészséges ritmusa a munkának. Ha viszont nem, akkor folyton defektet kapunk, lefullad a motor, az intuitív és a racionális rész pedig biztosan egymást szidja, hogy miattad történt.
Az utóbbi időben próbáltam tudatosan kísérletezni, azért is engedtem a fenti két szöveget a két véglet felé elbillenni. Már tudom, hogy bízhatok az intuícióban, tudattalanul is felépül egy történet íve, egymásba érnek a motívumok, nem kell kényszeresen kontrollálnom. És tudom azt is, hogyha megerőltetem magam, tudok vázlatot követni, még ha nem is szívesen teszem. A hátulütőit is kiismertem: ha az intuitív fázisban a szerkesztőm racionális kérdéseket tesz fel a háttérvilág működéséről, biztos nem tudok válaszolni rájuk. Amikor pedig a kész szöveget kezdem analitikusan szétszedni, benézni a motorháztető alá, tényleg működik-e rendszer, akkor már nem szabad piszkálnom az érzelmi alapú döntéseimet, amikor írás közben tudtam, hogy úgy lesz helyes. A megfelelő pillanatban kell a kormányt átadni, és mindenki törődjön csak a saját dolgával.
Pár hónapja A hazugság téziseinek szegedi könyvbemutatóján Veszprémi Szilveszter megkérdezte tőlem, az írás inkább „mágia” vagy inkább „jog”. Inkább megérzések sora, vagy inkább logikusan felépülő rendszer. Akkor valami olyasmit mondtam, hogy „inkább jog, de tűnjön olyan könnyednek, hogy az olvasó mágiának higgye”, de valójában csak szeretném, hogy így legyen. Akkor lenne egy biztos, reprodukálható módszerem, amit elő tudok venni, ha szükségem van rá, ami racionális. Ez megnyugtatná azt a zsörtölődő alakot az anyósülésen. De el kell ismernem, hogy ugyanannyi intuíció is van benne – ami nem azt jelenti, hogy ott ne számítana a technikai tudás és gyakorlás, csak tudattalanul nyúlok hozzá, engedek a kontrollon –, és amióta ezt elfogadtam, bátrabban merem használni mindkettőt.
Az írás végül is elsősorban kockázatvállalás, már ha azt akarom, hogy izgalmas legyen.
Vagy ahogy a személyiségtesztek mondanák: tulajdonságait nem egymás ellen, hanem egymásért használja fel, és mer bízni magában akkor is, ha épp nem tudatos döntéseket hoz.