A Panodyssey projekt célja egy olyan közösségi oldal létrehozása, melyen a felhasználóknak lehetősége van saját írásaik közvetlen megosztására. 2023 decemberéig hat magyar szerző, a Panodyssey nagykövetei mutatják meg az érdeklődőknek, milyen lehetőségeket rejt magában a platform. Most Moskát Anita műhelynaplóját olvashatjátok arról, hogy egy író milyen eszközökkel tudja az általa kitalált világot az olvasó számára valóságossá tenni. A műhelynapló 1. részét itt, a 2. részét itt találjátok.
Margaret Atwood írja A szolgálólány meséje előszavában, hogy bármilyen elem, amit a regényben felhasznált, valahol, valamikor a történelem során már bekövetkezett, semmi sem pusztán a képzelete szüleménye. Azért döntött így, mert nem akarta, hogy hatásvadászattal vádolják, eltúlzott kegyetlenkedéssel. Gileád és a szolgálólányok nyilván fikció (reméljük, az is marad), azonban minden fiktív tér és idő létrehozásakor az írónak döntéseket kell hoznia: milyen eszközökkel teszi ezt a kitalált világot az olvasó számára valóságossá. Vagy legalábbis hihetővé. Mert ez a cél, az olvasás idejére valósnak ható rendszert alkotni, különben tanmesét vagy propagandát írnánk.
Nem Patyomkin-falvakat próbálunk építeni, az egy másik mesterség.
Gyakran hallom, hogy spekulatív fikciót, különösen fantasyt írni azért „könnyű”, mert csak ki kell találni bármilyen vad képtelenségeket, és kész. Nem kell törődnünk a valósággal, nem kell kutatómunkát végeznünk, elég a képzeletünk. Valójában pont az ellenkezője igaz. Minél „vadabb képtelenségeket” találunk ki, annál jobban meg kell küzdenünk az olvasó bizalmáért, hogy el is higgye őket. Az első mondattal az író és az olvasó szerződést köt: „oké, elviszel egy más fizikával működő világba, a jövőbe, a múltba, valami mágikusba, és elhiszem neked, hogy ez működik, amíg elég meggyőző vagy”.
Minél jobban távolodunk a valóságtól, annál ügyesebben kell érvelnünk, különben az olvasó leleplezi a hamis homlokzatokat és a papírmasé házakat. Mintha meghúznánk egy postagumit: minél jobban nyújtjuk, minél messzebb vagyunk a relaxált állapottól, annál jobban feszül, és az írónak ezzel a feszültséggel kell dolgoznia.
Ha ügyetlen, a gumi visszacsattan a kezére. Rohadt nagyot tud ám csípni.
Pedig néha nem is olyan nehéz kitalált dolgokat a valóság részévé tenni.
Egy twitterező kitalálja Listenbourgot, és hamarosan felkerül a térképre, lesz zászlaja, pénzneme, szimfonikus zenekara, mintha létező ország lenne. A valóság postagumiját egészen kicsit nyújtottuk csak meg: léteznek hasonló hangzású európai országok, sokan nem ismerik Európa vaktérképét, amit könnyű kihasználni, és hát aminek Wikipédia-oldala van, az biztosan igazi.
Ha a fikciót megfelelően valóságos részletekkel pányvázzuk ki, hihetővé válik:
az irodalom pont ezt próbálja kihasználni. Épp most olvasom Csepregi János, Dániel András és Kollár Árpád kísérleti könyvét, a Nyucát, ami sok más vállalása mellett ezt tökéletesíti. A nyuca kitalált lény, a nyúl és a macska keveréke. Nem túl „vad képtelenség”, a nyúl és a macska valóságos, az állatfajok keveredése ritka, de azért nem elképzelhetetlen, ha mást nem, az öszvért mindenki ismeri – persze a nyúl és a macska nagyon más nemzetség, de maga a keveredés mechanizmusa nem példátlan. Mégis, az egész könyv érvelés amellett, hogy a valóság és a fikció közti feszültséget minden lehetséges eszközzel eloszlassa – az olvasó meggyőzésére mindent bevet, még a szerzőket is bevonja a játékba, mintha titokban dobták volna be a kéziratot, kutatásuk eredményét a kiadói postaládába, mielőtt nyomuk veszett.
Biológia, anatómia. Történelem. Irodalom, költészet. Mondák. Népszokások. Popkultúra. Szótárbejegyzések. A szöveg annyi ponton köti a nyucát a valósághoz, annyira dolgozik azért, hogy a fikciót hitelessé tegye – és hozzá izgalmas nyelvi és formai kísérleteket, valamint humort választ –, hogy az olvasó egy pillanatra sem zökken ki a teremtett világból. Olvasás közben elfogadja, hogy a nyuca létezik, és hirtelen az sem tűnik hülyeségnek, hogy az Adidas hármas logója a nyucabél hármas csíkozásából ered, vagy hogy csodaszarvas helyett aranyszőrű nyuca vezette el Hunort és Magort a Kárpát-medencébe. Azért működik ez, mert az olvasó által már ismert történelmi tényekre, személyekre, újságokra, márkákra, irodalmi alakokra hivatkozik, kapcsolódási pontokat teremt.
Könnyebb egy meglévő világképbe egy új elemet beilleszteni, mintsem egy teljesen új világképet elfogadtatni az olvasóval.
Valahogy így dolgozik a spekulatív irodalom is, csak néha sokkal nagyobb a lyuk a valóság és a fiktív tér közt.
Azért is foglalkoztat ez most ennyire, mert így, egy regény kezdete előtt – ami igazán „vad képtelenségből” indul ki, ezt megígérhetem –, pont ezt kell eldöntenem. Először is azt, hogy mennyire nyújtom meg a valóság postagumiját. Utána pedig azt, milyen eszközökkel ellensúlyozom majd a képtelenségeimet, mivel teszem őket hitelessé.
Sokszor magabiztosabbnak érzem magam, ha a történetet a jelenbe ágyazhatom – ha kitalálok egy fiktív ENSZ-részleget és Kistarcsa valódi épületeit népesítem be fajzatokkal, könnyebb elhitetnem, hogy akár létezhetnének –, de erre most szinte biztos nem lesz lehetőségem. Alkalmazhatnék egy másodlagos világot, elvágva a valóság konkrét szálait, mint ahogy sok fantasy dolgozik, de nem vagyok biztos benne, hogy ezt szeretném. És egyébként is, a másodlagos világok is nagyban építenek az olvasó már létező tudására és sztereotípiáira: nem csak Tolkien hatása miatt hasonlítanak olyan gyakran a fantasyk középkori környezetre, hanem mert ez egy ismert közös nevező. Ismerős feudális berendezkedés, ismerős városok, technikai fejlettség, öltözködés, fegyverek, és bár semmi sem indokolja, hogy például a nők helyzete vagy az LMBTQ szereplők jogai ugyanúgy jelenjenek meg, mint amilyennek azokat a mi középkorunkban elképzeljük, elvégre teremtünk egy új világot, legtöbbször mégis változatlanul ábrázolják ezeket a szerzők. Néha lustaságból, néha pedig azért, mert gyors közös nevezőt keresnek az olvasóval.
Ezt a közös nevezőt keresgélem most én is,
(ami biztosan nem egy álközépkori másodlagos világ lesz, az nem igazán az én asztalom, de NDK-NSZK jellegű, világháborút követő időre emlékeztető környezetet használtam már, a brutalista építészet meglepően gyors kapcsolódási pont). Lehet ez valójában bármi, ami valóssal tudja ellensúlyozni a képzeltet, bár bizonyosakért szívesebben nyúlok: reális problémákkal és viszonyokkal rendelkező szereplők idealizált hősök helyett; természettudományos rendszer, vagy akár biológiai nyelv, ami a mágikusba racionalitást visz; egy mítosz ismerős szerkezete, vagy a test naturalista, akár horrorisztikus ábrázolása, ami aztán tényleg bárkivel közös, aki testtel rendelkezik.
Mert végül bármilyen eszközt is választok, azt szeretném, hogy általa az olvasó magáénak érezze azt a világot és a problémáit: különben csak papírmasé házak közt járna, udvarukon kartonból kivágott emberalakok.