Wertán Sára hosszú ideje foglalkozik önismerettel, és kommunikációfejlesztőként arra tanítja az embereket, hogyan beszélgessenek jól egymással. Az anyaság mégis okozott számára meglepetéseket és váratlan felismeréseket: ezekről ír az Ott Anna azonos című podcastjéhez kapcsolódó Ezt senki nem mondta! bookazine lapjain (rendeld meg itt a kiadványt!).
A sokszínű, 150 oldalas kiadványban találsz interjút Orvos-Tóth Noémivel vagy éppen Szél Dáviddal, valamint könyvajánlókat és különféle hasznos cikkeket – például Réz Anna írását a kütyük és a szülőség viszonyáról –, illetve néhány ismert figura is megosztja a személyes történetét. Mutatjuk Wertán Sáráét.
Wertán Sára: Mindent elvesz, mindent visszaad
Hálás vagyok, hogy sok év egyéni terápia, csoportos önismeret, belsőgyerek-tanfolyam, művészetterápiás képzés után született meg a kislányom. Azzal a tudattal vághattam bele az anyaságba, sőt, már a várandósság kilenc hónapjába, hogy a „nehezén” túl vagyok, az igazán fontos elakadásokat megdolgoztam, és egy viszonylag stabil anyához érkezik majd a gyerekem, aki ráadásul kommunikációval foglalkozik, és érti, mi használ és mi nem a másik emberrel való összekapcsolódásban.
Ha egy rajzfilmben lennénk, akkor most távolodna el a kamera a királyi kastélytól, lassan, miközben néhány pillangó és mókus játszadozna egymással önfeledten, és a madártávlatba került boldog, békés uradalom elé megnyugtatóan bekúszna a „Vége” felirat, a néző pedig megnyugodva kapcsolhatná ki a készüléket, hogy na, végre egy sztori, amin nem kell tovább aggódni.
Én pont így voltam a saját anyává válásom történetével.
És bár nem jött gonosz boszorka, és a sárkány sem rabolta el a királylányt, a történet számomra meglepő fordulatot vett.
Nem tudtam, hogy hiába olvasod el az összes könyvet a természetes szülésről és készülsz orgazmikus, beavatkozások nélküli szülésre, akkor is kerülhetsz abba a helyzetbe, hogy a tíz órán keresztül adagolt oxitocin, az orvosi beavatkozások és két epidurális ellenére sem akar megszületni a babád. Nem tudtam azt sem, hogy hiába terápia és önreflexió, a szülés utáni depresszió bekúszik a gondosan kiválasztott babafészek mellé és ott is marad jó pár hónapot, és nem tudtam azt sem, hogy a terápiák során hiába merültél már mélyre a működésed megértésében, a gyereked olyan tükröt tart majd eléd, amelybe inkább nem akarsz majd belenézni…
Viszont, mielőtt az olvasó azt gondolná, hogy ez a sztori egy pszichohorrorrá vált, még mindig nem kúszott fel a „Vége” felirat.
Mostanra, nyolc év anyaság után kezdem látni a két véglet közötti csodás, mindenhez erőt adó és mindent felemésztő, kilátástalanul nehéz és felszabadultan boldog, újabb és újabb kihívásokat rejtő utat, amiben egy klisé vált csak teljesen biztossá: a változás.
Mert senki nem mondta, hogy a háromnapos babáddal a karodban sírhatsz otthon, hogy minden megváltozott örökre, és amikor ismerős fiatal anyukákhoz fordulsz megerősítésért, csak még inkább elbizonytalanodsz, mert azt a választ kapod: „Hát… én is sírtam, örömömben.”
Azt sem mondta senki, hogy úgy érzed, elmegy melletted a világ, és sosem lesz esélyed visszakapcsolódni a vérkeringésbe.
És azt sem mondta senki, hogy lehet, hogy nem az anyaságodat, hanem a szakmai hitelességedet kérdőjelezed meg a kiskamasz-„tüneteket” mutató, érzékeny és domináns gyerekeddel való csattanásokban.
És itt érek el ahhoz – a számomra talán legnehezebb – ponthoz, hogy senki nem mondta, hogy ami a felnőttek közötti kommunikációban működik, az a gyerekekkel nem, vagy minimum nem mindig, meg hát ki kell mondani, nem az én gyerekemmel… Elképesztő, rémisztő felismerés volt: a világhoz (a többi emberhez) való empatikus, nyugodt (sokszor másoknak idegesítően az) hozzáállásommal semmire nem megyek. A gyerekem nem beszéli a nyelvet, amit én beszélek. Ha ez az eszköztár itt használhatatlan, mihez nyúljak?
És vajon tényleg az eszközökkel van a baj?
Most azt gondolom, de jó, hogy mindezt nem mondta senki, mert ha csak ennyit mondanak, nem lenne kerek a kép.
Az anyaság szerintem mindent elvesz és mindent visszaad, csak máshogy.
Rákényszerít ugyanis, hogy leszálljak a magas lóról, és a „velem ez nem történhet meg, mert már megdolgoztam, túl vagyok rajta” meggyőződésem kapjon néhány jó nagy pofont. Hálás vagyok ezért a tapasztalatért, jóval nagyobb alázattal fordulok mindenki felé, mert visszaadta a földön álló, emberi hozzáállásomat.
Elvette a saját igényeimhez való kapcsolódást: az „én akkor leszek jól, ha körülöttem mindenki jól van” paradigmám pár év alatt átvette a hatalmat az életemben.
Hogy újra valóban érzékelni tudjam, én mire vágyom, mélyen bele kellett néznem a működésem legmélyebb bugyraiba. Ez a folyamat visszaadta – sőt lehetővé tette –, hogy elkezdjem feltérképezni, hogyan lehet szorongás nélkül élni.
Elvette a szabadidőmet, lefagytam, alkalmatlannak és képtelennek éreztem magam a munkára, az elmélyülésre, elképzelhetetlennek tartottam, hogy valaha fogok tudni másra koncentrálni, mint hogy a gyerekem hol, kivel és hogyan van, és ez mindenkinek oké-e. És ez a hiány idővel visszaadta a kreativitásomat – a 20 perces alvásidőben is lehet mások számára érdekes tartalmat készíteni –, a problémamegoldásomat – nincs olyan, hogy valamit, ami fontos, nem tudunk megoldani –, és fejlesztette a hatékonyságomat is.
És sokszor elvette az asszertív hangomat, óriási stoptáblákat kaptam az értő figyelmemre vagy az énüzeneteimre, és megadta azt a tapasztalatot, hogy néha lehet sírva kiabálni, tehetetlenül dühösnek lenni, és lehet ezt úgy csinálni, hogy közben mindenki ép marad.
Amikor a szülőségemről gondolkodom, egyszerre tudok meggörnyedni a teher alatt és vagyok hálás ezért a szerepért, mert minden, ami most vagyok, amit elértem, ami sikerült, vagy amikor elégedett vagyok, annak az eredménye, hogy az anyaság rákényszerített, hogy újra és újra megdolgozzam, felismerjem, újragondoljam, elengedjem, elgyászoljam vagy megváltoztassam a hozott csomagot. És még hol a vége…
Fotó: Valuska Gábor
