„Sokkal jellemzőbb ma az élet nagyon durva átpszichologizálása, mint amikor mi voltunk gyerekek” – fogalmazott Réz Anna az Ezt senki nem mondta! podcastben, ahol saját anyaságáról mesélt Ott Annának. A témához kapcsolódó bookazine-ban (rendeld meg!) a kütyük és a szülők bonyolult viszonyáról írt.
A hiánypótló, 150 oldalas kiadványban találsz interjút Orvos-Tóth Noémivel vagy éppen Mécs Annával, valamint könyvlistákat és különféle hasznos információkat – például az internetes gyereknevelési tanácsokról. Olvasd el Réz Anna szövegét!
Réz Anna: Versenytársunk: a kütyü
A nyári ovis szünet ötödik hete, csütörtök, délután öt óra. Home office címszó alatt már megvakargattátok a környék összes kutyáját, megfőztétek közösen az ebédet (értsd: a fél órás tésztakészítésből másfél órás malackodás lett), kétszer kiraktátok a micimackós kirakóst és ötször elolvastátok, hogyan tűnik el, majd kerül meg drámai körülmények között Boribon, a játékmackó. Közben azért elintéztél pár munkahelyi ügyet – illetve elintéztél volna, de az amúgy békés gyerekkel érdekes módon mindig történt valami szívfájdító szerencsétlenség a telefonbeszélgetés 90. másodpercében.
Ez a nap az örökkévalóság óta tart, és soha nem fog véget érni – ezt érzed minden porcikádban.
És akkor egyszer csak azt mondja, Pocoyót szeretne nézni. Te pedig mindennél jobban vágysz rá, hogy Pocoyót nézzen. Hosszú-hosszú Pocoyókat. A Pocoyók vágatlan, rendezői változatát, a Pocoyók Sátántangóját.
Így hát a gyereked Pocoyót fog nézni – ha nem ma, hát holnap, ha nem holnap, hát holnapután. Aztán már nemcsak délután ötkor szeretne Pocoyót nézni, hanem úgy indul a nap, hogy elkezdődik a Pocoyo-ügyi alkudozás. És bár időnként megijeszt, hogy az egyébként rakoncátlan és nyughatatlan gyereked milyen tökéletes, síri csöndben ül ilyenkor, a tévé kikapcsolása utáni dühödt hisztériája pedig a Trainspotting leszokási jelenetét juttatja eszedbe, összességében szinte bármely napszakban nagy a kísértés, hogy engedj neki, és végre… (itt egy végtelenhez közelítő lista következik munkahelyi és háztartási feladatokról, szociális kapcsolatokról, „me time” tevékenységekről, házastársi intimitásról stb.).
A történet valahogy így kezdődik, és abban reménykedsz, hogy a kisgyerekkorral véget is ér.
Ám mire a rakoncátlan óvodásból nagy, okos, vicces iskolás lesz, akivel már tényleg szeretnél beszélgetni meg főzni meg helyekre menni, addigra számára megnyílik egy komplett online világ, amely nélkül esélye sincs arra, hogy társasági életet éljen, kialakítsa a saját ízlését és érdeklődési körét. Tetszőleges pillanatban azt fogod érezni, hogy masszív konkurenciád akadt: hogy nem a haverok vagy a szerelmek miatt nem tudtok beszélgetni vagy közös programokat szervezni, hanem egy világító képernyő miatt, amely a világot ígéri a gyerekednek, de valójában csak Blackpink shortokat és alattomos veszélyeket tartogat számára.
Senki nem szereti, ha morális pánikkeltéssel vádolják.
Szeretnék én is visszafogottnak, középutasnak és főképp kellően technooptimistának tűnni – máskülönben az ember bizton számíthat arra, hogy egy kedves olvasó leboomerezi, visszaküldi a barlangba mamutot grillezni vagy egyéb módon jelzi, hogy álláspontja nem elég korszerű. A bevett álláspont szerint az eszközök morális értelemben semlegesek – ha mégis azt látjuk, hogy hosszú távon komoly társadalmi károkat okoznak, akkor a hibát bennünk, emberekben kell keresnünk. (Talán az atombomba feltalálása volt az utolsó olyan történelmi pillanat, amikor ez a tézis megdőlni látszott. Átmenetileg.)
Ha a kütyüjeinkkel gond van, az azért van, mert mi, emberek gyengék, függők, befolyásolhatók vagyunk.
Ha a kütyük a legkülönbözőbb módokon veszélyeztetik a gyerekeink testi-lelki jóllétét, az azért van, mert még nem tudjuk elég ügyesen használni és kontrollálni ezeket az eszközöket. De ha jön valaki, aki végre tájékoztat minket a veszélyekről és a megoldásokról, ha digitálisan megfelelően tudatossá válunk, akkor nem lesz itt semmi gond.
A bevett nézettel szemben visszatérnék Marshall McLuhan „A médium maga az üzenet” szentenciájához, ahhoz a gondolathoz, hogy a médiumok nem transzparens közvetítőközegei tetszőleges tartalmaknak, hanem a maguk jogán formálói annak, ahogyan élünk. Hogy egy egyszerű példával éljek: talán nem az az érdekes kérdés, hogy a gyereked a színváltós szájfényekről vagy a társadalmi igazságosságról néz-e 17 másodperces TikTok-videókat, hanem hogy miért léteznek egyáltalán 17 másodperces Tik-Tok-videók?
A kütyühasználat óta az életünk jó alaposan megváltozott:
máshogy közlekedünk, máshogy intézzük a pénzügyeinket, máshogy ismerkedünk, máshogy és másfajta kulturális tartalmakat fogyasztunk. Már semmi furcsát nem látunk abban, hogy az okostelefonunk nélkül nem tudunk felszállni a buszra, nem tudjuk kifizetni a kávénkat, nem tudunk hivatalos ügyeket intézni (éljen a kétfaktoros hitelesítés kora!), de jó eséllyel a telefonunk nélkül oda sem találnánk a megbeszélt találkozóra. Ellenben a telefonunk gondoskodik arról, hogy soha egy percig se unatkozzunk; hogy a figyelmünket mindig megragadja valamilyen tartalom anélkül, hogy azt mi magunknak kellene észrevennünk.
A figyelemgazdaság pedig a gyerekeinkre is pályázik:
hol YouTube-bevételekért (lásd: Pocoyo), hol azért, mert a középosztálybeli szülő szívesebben nyitja meg a pénztárcáját, ha a gyerekének vehet valamilyen múlhatatlanul fontos státusszimbólumot (jó eséllyel túlárazott tornacipőt vagy hi-tech kütyüt), hol meg azért, mert ha a gyerekeket idejekorán bepalizzuk, akkor esélyesen egész életükben fogyasztói lesznek olyan nélkülözhetetlen termékeknek és szolgáltatásoknak, mint amilyen a preventív ránctalanítókrém (később „minibotox”) tizen- és huszonéveseknek vagy a pornóelőfizetés.
Ez most úgy hangzik, mintha morálispánikolnék?
Oké, igyekszem befejezni (vagy úgy tenni, mintha befejezném). Ebben a gyerekek és a képernyő témában a kutatók sok mindent gondolnak, és sokszor még az sem világos, pontosan milyen adatok között milyen típusú összefüggéseket keresünk. Jonathan Haidt például egy az egyben az okostelefonokat okolja azért, hogy az angolszász országokban a kamaszok (és különösképp a kamasz lányok) mentális egészsége rengeteget romlott az elmúlt tíz évben. Ebben feltehetőleg nincs teljesen igaza: meglepő lenne, ha egyetlenegy faktor felelne az önsértés, a szorongás, a depresszió ijesztő mértékű terjedéséért. De azért sok mindent tudunk: ha valaki szeretne tudományosan megalapozott és mértéktartó véleményt formálni a kérdésben, már most is döbbenetes mennyiségű kutatásból válogathat kütyük és alvásidő, kütyük és önértékelés, kütyük és pornó stb. témákban.
De valljuk be: amikor szülőként rászorongunk a gyerekeink képernyőhasználatára, akkor legtöbbször nem csak értük aggódunk – a közös életformánkat féltjük.
Biztos van ebben némi önzés is: szülőként igényt formálunk rá, hogy bevezethessük gyerekeinket az élet azon területeibe, amiket mi magunk értékesnek tartunk, legyen szó a vallásunkról, a hagyományainkról, a gombászás, a lecsó vagy a metálzene iránt érzett rajongásunkról. Így hát nem tölt el minket felhőtlen örömmel, amikor a gyerekünk inkább az algoritmusok ajánlataiból válogat, nem a miénkből.
Nem tagadom, van ebben egy jó adag képmutatás: mi, felnőttek is egyre inkább beleragadunk a kijelzőink által nyújtott privát univerzumokba:
nekünk is nehéz abbahagyni a görgetést (fentről le vagy balról jobbra, ahogy az aktuális applikáció megkívánja); ezekkel dolgozunk, lazulunk vagy menekülünk ki átmenetileg a valóságból. És bár a digitális demencia egyelőre nem több szellemes metaforánál, már a fél ismeretségi köröm diagnosztizálta magát vele. Amikor a gyerek képernyőzik, az picit olyan, mint amikor a legocsmányabb káromkodásainkat mondja vissza a nagycsoportos: a tükör, amit tart, leleplez és szégyennel tölt el.
És van a szorongásunkban tehetetlenség is:
félelem attól, hogy szülőként inkompetenssé válunk. Sokkal könnyebb gyereket nevelni, ha a gyereked élete nem különbözik drasztikusan a te egykori gyerekkorodtól. Arról van emléked, milyen érzés éjszakai fürdőzésre menni a Balatonban; arról a szorongásról, amikor egyes-egyedül indulsz el egy táborba; arról, milyen belefeledkezni a Harry Potter negyedik kötetébe. De hogyan tudsz kapcsolódni olyan élményekhez és nehézségekhez, amelyeket az elmúlt 10-15 év technológiai változásai hívtak életre? Hogyan támogathatnád a gyereked, ha még a megfelelő technológiai ismereteid sincsenek meg ahhoz, hogy értsd, mi történt vele, és annak mi a súlya?
A szülők tehát igyekeznek felzárkózni, ami kétszeresen is béna stratégia.
Béna azért, mert lássuk be, nekünk már van egy teljes életünk, és elképzelhető (éppenséggel valószínű), hogy a TikTokot vagy a Robloxot már nem szeretnénk ebbe integrálni. És béna azért is, mert roppant ügybuzgalmunkban valójában azt a benyomást keltjük, mintha inkompetensebbek lennénk, mint a saját kiskamaszaink. Ami amúgy elképesztően távol áll a valóságtól – csak épp bele vagyunk hajtva egy olyan játszmába, amiből nem kerülhetünk ki győztesen.
Mindez jelentőségében messze túlnyúlik a szülőség dilemmáin: egy növekedésre kárhoztatott gazdasági rendszerben, amelyben a növekedés záloga a technológiai fejlődés, az öregeknek túl sok babér nem terem. Ami amúgy sem túl vidám tény – a gyereknevelés kapcsán pedig azzal jár, hogy a gyerekeink, naprakész digitális tudásukkal és fejlődő intelligenciájukkal, egyedül maradnak azzal a feladattal, hogy létrehozzák és betartassák a maguk új, digitális szabályrendszerét. A technológiai fejlődés, a ma népszerű terminológiával élve, parentifikálja a gyerekeinket.
Tippelj egy merészet: vajon mennyire fog ez jól menni nekik?
És persze az is meglehet, hogy bár mi is napi tizenórában bámulunk különböző képernyőket, mégis úgy érezzük: a képernyőbámuló élet mégsem olyan nagyon jó élet. Felidézzük életünk jelentésteli pillanatait, és – minő meglepetés! – egyikben sem szerepelnek világító kijelzők. Tájakra emlékezünk, érintéseket idézünk fel, nevetést, táncoló tömeget, zenét, csókot, vizet, szelet, nevetőráncokat, illatokat, egy másik ember pillantását. Az újszülöttünk pillantását a szülőszobában. És egyszerűen csak más életet kívánunk neki. Nagyon más életet.
Fotó: Valuska Gábor
