Egyik csata a másik után: a politikai ellentétek végletekig tolt játszótere

A Thomas Pynchon könyvéből készült Egyik csata a másik után váratlan bátorsággal száll bele Amerika kortárs politikai kérdéseibe, mint például a rendőri erőszak, a bevándorláspolitika vagy a neoliberális és ultrakonzervatív értékek közötti ellentétek. De Paul Thomas Anderson grandiózus filmje a politikai csatatéren túl egy szórakoztató és mély apa-lánya történet is.

A már most Oscar-esélyesként emlegetett film Thomas Pynchon 1990-es Vineland című regényén alapul, bár inkább csak inspirációként van jelen a filmben, nem egy direkt adaptációról van szó. Az író és a kötet irodalmi kontextusáról és jelentőségéről korábban egy átfogó cikkben írtunk. Egyébiránt Paul Thomas Anderson nem először rendez Pynchon-filmet, korábban a Beépített hiba című regényt dolgozta fel.

Egy átgondolt politikai történet

Az Egyik csata a másik után nem kertel, már az első jelenetben egy idegenrendészeti központot látunk az amerikai-mexikói határon, tele rossz körülmények között tartott menekültekkel, amit nem sokkal később radikális és felfegyverzett szélsőbaloldali aktivisták árasztanak el, hogy üzenetet küldjenek a konzervatív és rasszista kormánynak.

A film pedig ezután sem lassít le, a papíron 3 órás alkotás a valóságban inkább egy másfél órás road-movienak tűnik, amelyben néha csak Leonardo DiCaprio szétfüvezett, alkoholista karaktere akasztja meg a tempót.

Az alaptörténet szerint a szervezet valamikori tűzszerésze, Bob Ferguson (Leonardo DiCaprio) és 16 éves lánya Willa (Chase Infiniti) egy amerikai kisvárosban élnek álnéven, miután az egykori szervezetet a rendőrség szétverte. Colonel Lockjaw (Sean Penn) viszont évek után sem nyugszik, és hajtóvadászatba kezd az apa és lánya után.

A film hamar a politikai ellentétek végletekig tolt játszótere lesz, amelyben hajszálakra kerülünk egy polgárháborútól.

Idővel kiderül viszont, hogy sokkal többről van szó, mint egyszerű igazságszolgáltatásról. Lockjaw a szintén radikális, államilag beágyazott, csak fehér, gazdag férfiakból álló Karácsonyi Kalandor Klub új jelöltje. A szervezet tagjai, akik az amerikai álmot idéző családi házak alagsorában és elegáns paloták emeletein találkoznak, a világ színesbőrűektől való megtisztításán dolgoznak. Mindeközben az üldözött csoportok menedékvárosokba, zárdákba vagy spanyolajkú karatemesterek otthonaiba kényszerülnek.

Mi köze van ennek Pynchonhoz?

Az Egyik csata a másik után inkább egy aktualizálása, mint adaptálása Pynchon regényének. A Vineland eredetileg a ‘60-as és ‘80-as évek közötti politikai szemléletváltást mutatja be, amelyben a főszereplő apuka és lánya a Ronald Reagan-korszak megszorításai, konzervatív intézkedései miatt kerülnek szembe a hatalommal.

Ezzel szemben Paul Thomas Anderson egy sokkal durvább világot képzel el, itt nincs konkrét dátum, sem elnökök vagy politikai pártok, a film egy régóta húzódó liberális-konzervatív ellentétet ábrázol, ahol már mindenkinek pattanásig feszülnek az idegei.

Talán pont olyat, amit jelenleg Donald Trump épít.

Egyik csata a másik után: mit tud Pynchon egyik legmegosztóbb regénye 35 év után?

Az 1990-es években Pynchon egyik leggyengébb regényének tartották, most viszont úgy tűnik, megelőzte a korát. 

Tovább olvasok

Azt viszont le se lehet tagadni, hogy Pynchon alapanyagról van szó: a vásznon megfordulnak tetőkön ugráló mexikói gördeszkások, füvet termesztő apácák, szélsőjobboldali redneckek, a már említett, minden hájjal megkent, hiperrasszista, összeesküvő amerikai politikusok, nyugdíjba vonult terroristák és egy mexikói származású karatemester is. Jól megrajzolt karikatúrákat kapunk, amik nem is annyira a humorról szólnak, hanem a politikai feszültség miatt kialakult sajátos élethelyzetekről.

De ezen túl a film jól megragadja a Pynchon-regények szerteágazó, kiszámíthatatlan és nagy volumenű stílusát, ahol valójában sosem tudhatjuk, hogy egy egyszerűnek látszó ügyvéd valójában egy még fel nem talált drog hatása alatt áll vagy titokban egy világuralomra törő szervezet irányítja a tudatalattiját.

A film ezt jól hozza, DiCaprio karaktere például néhol csak egy nevetséges, ügyetlen és kiégett szabadságharcos, máskor érzelmes, védelmező és mindenre képes apa.

Mit mond ez a mai Amerikáról?

Nem lehet elmenni szó nélkül a film politikai aspektusa mellett sem. A liberális-konzervatív ellentétekről szóló diskurzus, főleg az elmúlt 10 év amerikai politikája miatt, rengeteg buktatót tartogat egy hollywoodi film szempontjából. Viszont Paul Thomas Anderson jól játssza ki a lapjait, nincsen említés sem a Black Lives Matter mozgalomról, sem a Covidról, nem jön elő George Floyd esete és az iskolai lövöldözések kérdése sem. Helyette egy végletekig csupaszított szélsőbal és -jobb ellentétet kapunk.

Viszont mintha ezzel a saját farkába is harapott volna a film. A történet egy happy enddel zárul, a gonosz megbűnhődik, a jók megmaradnak, és valójában semmi sem változik a világ rendjében. A film végére arra jutunk, hogy valójában tényleg az egyik csatáról a másikra élünk, a fehér férfiak tovább intézkednek a színesbőrűek ellen, az ellenállók pedig megbújnak és szervezkednek. A háború örök. Mi sem mutatja ezt jobban annál, hogy a film végén Bob lánya harcolni kezd, mert a szülei is harcoltak, ugyanazokkal a módszerekkel, ugyanúgy.

A nézők pedig belenyugodnak, hogy a film vége jó, folytatódik a küzdelem a gonosz ellen. A háború tehát béke. De hol is hallottuk már ezt?

Fotók: InterCom