December eleje van, a kezdődő télhez és az ádventi időszakhoz pedig nagyon jól illik Szabó Magda verse, amely éppen arról mesél, hogyan „kel az ünnep”, akár a fonott kalács. A Decemberi vers intenzív, dinamikus és tele van érzelemmel, közben pedig egy konkrét személyhez – talán egy újdonsült társhoz – szól, neki beszél egy elképzelt ünnepről, amely az első közösen eltöltött karácsonyuk lesz.
A szövegben megjelenik Debrecen városa, a nagytemplom, az otthon, az apa és a régi, gyerekkori karácsonyok, amelyek fájdalmas, nosztalgikus emlékké alakulnak, ahogyan az élet új fejezete kezdődik, ahogy elmúlik a fiatalság és el kell engedni a gyerekkort.
Szabó Magda: Decemberi vers
Éleszti már a hónap, kel az ünnep:
fonott kalács. Mentem a Vérmezőn
keresztül, s rád gondoltam, aki most
felhúzott térddel fekszel, mint a magzat,
a gömbölyű homályban, és az álom
körülrezeg. Hogy mennyire szeretlek,
arra gondoltam, s hogy együtt leszünk
az ünnepen, mi meg a stearin
olvadt szaga s a város.
Ez az első
karácsony itt, mondtam magamnak.
Ott, ahol születtem, nélkülem guggol
a tűz elé apám, és nélkülem
morzsolja el a lángon a fenyőtűt.
A nagytemplom, az óriás csiga,
azóta már az égnek szúrta szarvát,
s csorog a tél a két nyíláson át,
mit tornyai ütöttek. Mily sötét
lehet, – gondoltam, míg házunk felé
haladtam – mily sötét volt mindenütt,
ha elléptem a templomtól. Az utca
nyakába húzta az emeletet,
s legelt, falu, a bérházak mögött,
szalmát szaglászva s hulladékokat.
Mert csak oda, a templom körzetébe
borított, amit csak tudott, a város,
mint szakajtóból a kukoricát:
a szállodát, mely esetlen cipóként
dagadt, a mozit, a múzeumot,
s a szobrokat előtte, akiket
öltözetük öntudatában addig
bámultak ellenségesen az arra járók,
míg mást se kívántak, csak a ködöt,
hogy meztelen villanó testüket
betakarhassák. Hogy recseg azóta
– gondoltam – az erdő alatt a tél! A hentes
rózsát, barackot és Petőfi Sándort
formál most a zsírból, és kiteszi
kirakatába. Torlódik előtte
a polgár s bólongat. Talapzatán
Csokonai úgy szorítja a lantját,
mint akinek magához sincs köze.
Mit tudsz te rólam – gondoltam zavartan –,
mit tudhatsz rólam, hogyha nem tudod,
hogy nálunk télen is reccsent a por
a szó alatt, mikor beszélni kezdtünk,
mint hogyha csont törik. (Érted, miért
szólok ma is keményen, mintha szúrnák
a nyelvemet?) S mit tudsz az ünnepemről,
mikor gyermek voltam, s karácsony reggelén
a Hortobágyi tó beküldte
a rémült pontyokat, s szemünk előtt
hasították kettőbe őket, élve?
Mozgott a dézsa, pikkelyek ropogtak,
csúszott az út. Apró csizmák alá
dobták a síkos kopoltyút: kipukkadt,
s a gyermekek vihogtak. (Mennyi éve,
te, mennyi éve már! Mikor felejtem el,
mint álltunk ott, reszketve, undorodva
egy fél halért, amely ünnepre járt
ingyen, a Várostól?)
Anyám elkészítette,
s megettük. Mindegyik nyelés
után pattant a zaj – a felrepedt kopoltyú –
dobhártyámon, s cimpámra forrt a halszag.
Beszélj, tudtad te rólam, hogy halak
tartják a karácsonyt emlékeimben,
– ingyen halak, kettőbe vágva – mint
erkélyt kifáradt Kariatidák?
Éleszti már a hónap, mint kalácsot,
kel az ünnep. Mentem a Vérmezőn,
s mögöttem, mint azok a bárd alatt,
vergődött a pikkelyes ifjúság.
