A hétvégén belépünk az adventi időszakba, bár ahogyan tavaly, úgy idén sem teljesen felhőtlen az ünnepvárás a járvány miatt. Ehhez a felemás érzéshez illeszkedik Babits Mihály Ádventi köd című verse, amely szomorkás, szorongással teli képeivel ragadja meg a téli sötétség hangulatát.
A vers alaphelyzete, hogy megint tél van, reggelenként sötét és köd uralkodik, alig-alig bújik elő a Nap. A fő kérdés, hogy lesz-e vajon még tavasz, lesz-e megújulás, fény és meleg valaha. Babits gyönyörű hasonlatokkal és metaforákkal beszél a téli reménytelenség-érzésről és borúlátásról, ami úgy maga alá tudja gyűrni az embert olykor, hogy még az ágyból is alig bír kikelni. Vigaszt csak a versektől, az alkotástól, a könnyű rímektől remél.
Babits Mihály: Ádventi köd
Tél van megint!
Reggel amint
fölébredek,
még betekint
az utcalámpa
sötét szobámba,
mert odakint
köd van megint.
Elbuvik a
nap-paripa
az ég dugottabb
aklaiba,
hova a csillag-
állatok bujnak
nappalira:
Kos, Bak, Bika...
Tán a ravasz
égi lovas
"sötéten tartja",
míg egy kamasz
s vig turf-inas
a forró pálya
gyepét kitárja:
az uj tavasz.
S én mint kinek
nagy versenyek
tétén végső
reménye remeg,
szorongva kérdem,
mit rejtenek
e függönyök
s az istenek?
És lesz-e még
hogy fölfakad
a borulat,
s küld-e a nap
egy sugarat,
mint vért a seb,
vagy megfuladt
a köd alatt?
És lesz-e még
lángja elég
hevítni, mint
valaha rég
e földi lét
fagyát s az ember
vak életét
valaha még?
Ágyon ülök
s nincs egy szemernyi
kedvem kikelni.
Talán örök
marad a köd
amely beföd
s kásásan ing a
tetők fölött.
Óh könnyü rímek,
friss zengzetek,
csengessetek!
Végem, ha vígaszt
nem lelhetek
tibennetek...
