Fernando Pessoa portugál költő verse a szorongásról mesél, mégpedig nagyon pontos képekben. Rémület, szertelen képzetek, lázálom-sorozatok, időnként ki-kitörő nagy felindulások – így festi le a feszültséget, amely belülről szorongatja az embert, amikor hosszabb távon él meg félelem- és nyugtalanságérzést.
A vers címe Ez az ősi szorongás, ami arra utal, mintha nem konkrét fenyegetettség állna a háttérben, hanem valamiféle ősi, általános szorongás. Pessoa úgy ír erről, mint egy köztes állapotról az őrület és a normalitás határán („hideg bolond”). A túlcsorduló, otthontalan, kisiklott érzésre azonban nem talál gyógyírt. A szöveg vége felé felmerül, hogy jó lenne bármilyen kapaszkodó, megtenné bármilyen vallás, bálvány vagy istenség, akiben hinni lehetne.
Fernando Pessoa: Ez az ősi szorongás
Ez az ősi szorongás,
ez a szorongás, amit századok óta magamban hordozok,
könnyekben és szertelen képzeletekben,
rémület nélküli lázálom-sorozatban,
értelem nélkül egyszerre kitörő nagy felindulásokban
kicsordul a pohárból.
Kicsordul.
Nem tudom, mihez tartsam magam ebben az életben,
ezzel a rosszulléttel, amely lelkemre ráncokat vés!
Ha legalább megbolondulhatnék igazán!
De nem: csak ez a kettő közti,
ez a majdnem,
ez a meglehet...
Ez.
Akit őrültekházában ápolnak, az legalább valaki.
De én őrültekházán kivüli őrültekházának ápoltja vagyok.
Hideg bolond,
őrült, aki tisztán lát,
aki mindentől idegen és mindenkivel azonos:
ébren alva olyan álmot álmodom, amely őrület,
mert nem álom.
Ilyen vagyok...
Szegény kis régi háza elveszett gyermekkoromnak!
Gondoltad volna, hogy így kilakoltatom önmagam?
Hol a te gyermeked? Kisiklott.
Hol az, aki békésen aludt falusi tetőd alatt?
Kisiklott.
Hol az, aki én voltam? Kisiklott. Lásd, ide jutottam.
Ha legalább valamilyen vallásban hihetnék?
Abban a bálványban, példának okáért,
amely otthon volt, abban, amelyet Afrikából hoztak.
Csúf volt és groteszk,
de volt valami benne minden istenségből, amiben csak hinni lehet.
Ha legalább egy bálványban hinni tudnék -
Jupiter, Jehova, Emberiség -
megtenné bármelyik,
mert mi más is bármi, mint amit róla gondolunk?
Hasadj meg, festett üvegből való szív!
1934.
Somlyó György fordítása
