A November-árvaságról mesél Somlyó György Őszi szonett című verse, amely formáját tekintve valóban szonett, és amely az évszak-versek költői hagyományára játszik rá. A vers már az első sorával bevallja ezt a játékot, aztán összekapcsolja ezt a természet önismétlő működésével. Némileg cinikusan mutat rá, hogy ez egy hagyományos őszi szonett, amely az ilyenkor megszokott dolgokat mondja el.
Az egész vers szaggatott, staccatós. Rövid, egy két szóból álló mondatok követik egymást. Ettől olyan lesz, mintha felsorolná mindazt, amit egy őszi szonettben fel kell sorolni. Mégis ettől a fricskától lesz több ez a vers, mint „a szokásos”: a magány és a szélcsend mögött az okot, az önmagát önmagával mozgatót keresi, amely ilyenkor, ősszel mintha távol lenne.
Somlyó György: Őszi szonett
Hagyományos. De milyen hagyományos.
Rácsos nap. Hullámzó víz. Vadkacsák.
Szélcsend. És csönd. November-árvaság.
Csak a hullám. Mely hullámot utánoz.
A természet. Ismétli önmagát.
A szokásos. De még milyen szokásos.
A szél. Nem fúj. Nádszál sem ér a sáshoz.
Az ok. Mintha nem tudná az okát.
Ma nincs szél. Csak a tegnapi. A tegnap-
Előtti. Mely a mélyből újra felcsap.
Önmagát önmagával mozgató.
De nem. Vihar nem lesz. A nyár. (Viharnak
S mámornak gerjesztője.) Rég kihamvadt.
Ne hidd. Hogy tükröt tart eléd. A tó.
