Nagyon erős képekkel mesél az elhagyatottság érzéséről József Attila 1922-es Várakozás című verse, amelyben a magány egy ódon, poros, alvó várként jelenik meg. Az elhagyatott vár allegóriája a versben a feketeséggel, az ősszel, a némasággal, a fojtogató ürességgel kapcsolódik össze. József Attila nem is rejtette el, mit testesít meg ebben a versben ez az elhagyatott, kincsekkel teli szellemvár, csak éppen zárójelbe tette: „(Szívem e vár).”
A vers második felében női minőségek jelennek meg ebben a kongó várban: szép nyoszolya, selyem csók, isteni nő, dús, puha, lágy szőnyegek. De ezek sem oldják az elhagyatottságot, mert ezek a képek végül a halálra futnak ki: a várakozás a magány oldására tetszhalott állapot.
József Attila: Várakozás
Alszik a vár, elhagyatott. Kong a terem, fojt a magány.
Porbelepett ó-aranyos oszlopi közt lóg a falán
Sok fekete, ódon, öreg hősi vezér, ősi alak
Képe s a vár elhagyatott. Állnak az ősz, néma falak.
Kincs, arany és drága ezüst. Szellemeké mind e halom
(Szívem e vár.) s alvad a bor, ízzik a Vágy ravatalon.
Mennyezetes, szép nyoszolya, rajt' a selyem csókra terül.
Őrzi merev isteni nő, friss mosolya is merevül.
Nesztelenűl dús, puha, lágy szőnyegek is fekszenek ott,
Mint a mezőn elfeledett, hóbefedett, árva halott.
Udvaron egy mélyvizü kút, rátüz a Nap, habja vakít
S alszik a vár, elhagyatott, mint a halott. Vár valakit.
1922
