Kupihár Rebeka: versek a “gyermekvédelmi” népszavazás idejéről [Panodyssey]

Kupihár Rebeka

versek a “gyermekvédelmi” népszavazás idejéről

ezek mind a pokolra jutnak

csapkod a kollégám a családrajzokkal díszített falak között.

megmérgezik a gyerekeinket

undorító, mocskos mind.

fegyelmezett vonásai torzulnak, keze ökölbe szorul.

már az iskolába is beszivárog, visszataszító,

ezeknek már semmi se szent.

a székbe süppedek, arcom rezdületlen

most nem hivatásból, önvédelemből.

nem mondom, hogy mocskos buzik, bár szeretném, 

azért nekem még volt gyerekszobám.

a rejtőszín már saját színem,

még bólintok is egyet önkéntelenül.

de ezek érted, állatok, féreg az összes,  

hogy ilyet mernek.

csak az vigasztal, hogy megkapják majd, 

ami jár nekik.

a harag szerencsére elvakítja

nem látja, hogy a torkom összeszorul.

nézem a kétségbeesett, őrjöngő alakját.

az embert próbálom meglátni, 

levágni róla a propaganda szavait,

a tekinteten túlnőtt frufrut, amitől nem látjuk egymást.

az embert, akinek TAJ-kártyája, orgazmusa, félelmei vannak.

aki horvátországi nyaralásra spórol, valóságshowkon alszik el,

ügyetlenül parkol.

mélyeket lélegzem.

a szégyen lassan részvétté válik.

bárcsak tudná, hogy a buzik is imádkoznak. 

és, hogy az egyik pont érte.

turisták

tudom, te is láttad az anyukát a mátyás-templom előtt,

aki egy határozott mozdulattal

félrehúzta mellőlünk a lányát,

nehogy cseppfertőzéssel átadjuk azt,

aminek még a gondolatára is keresztet kell vetni. 

a káromkodás vagy köpködés nem lepett volna úgy meg,

mint ez a halk, udvarias undor 

a szerelmünk láttán. 

a szemében villogó kétségbeesett 

düh árulta el biztosan:

magyar.

pedig már kezdett elönteni valami nemzeti áhítat itt fent,

mint gyerekként augusztus huszadikán, vagy a himnuszt énekelve.

de most bárhogy is próbálom előkaparni

ezt a régóta vágyott meghittséget,

bármilyen jól is esne, nem tagadhatom tovább:

ez a vár nem a miénk.

ezen a nyelven, amin érezni tudok,

nem szabad rólunk beszélni. 

nem férünk bele a törvényeikbe,

a katonák nem a mi oldalunkon állnak,

ezek a falak nem minket védenek.

nem baj.

nem baj.

gyere kedves, gyere csak,

csináljunk egy képet a kilátással,

aztán elindulunk haza

valahová, messze innen,

ahol az összes szégyen, fröcsögés, bujkálás,

csak egy citadellás hűtőmágnes lesz

a gyerekrajzok között.

és ha néha észreveszem,

biztonságos távolból, 

gondolhatok arra,

hogy tényleg, volt egy ország, amire emlékezni lehet,

és van ez, ahol boldogulni. 

hogy volt egy ország, aminek a nyelvén becézlek,

és van ez a másik, ahol félelem nélkül tudlak szeretni. 

nem ismertek meg

én vagyok

az 52 kilós,

170 centis

perverz állat. 

a féreg, 

a bűnös,

a visszataszító

elmebeteg.

tőlem féltek, 

tőlem undorodtok,

nyírbáljátok jogaim,

körbekerítitek amit érzek,

és a nyálatok sűrű csíkban 

csillog a homlokomon.

nézzetek rám.

 

ismertek engem.

én vagyok az,

aki annyiszor kér bocsánatot,

ahányszor megszólal.

aki kínosan ügyel rá, hogy egyes számban beszéljen,

nehogy visszakérdezzen valaki. 

aki előre köszön,

előreenged,

hellyel kínál,

meghallgat. 

de mondjátok meg mi vagyok még,

elbírom.

nincs már szinonima, 

nincs már törvényjavaslat,

ami meglepne 

vagy megalázna.

ha becsöngetnek úgyis megtalálnak.

a rossz tanulók,

a kövérek,

a neveletlenek,

figyelemzavarosok,

figyelemhiányosok,

a csúfoltak 

és csúfolók.

a gyerekek, akiket

Istennek tetsző módon

nemzettetek, 

ruháztok,

és elfelejtetek felnevelni. 

de gyűlöljetek csak, 

szeplőtlen, fehér karokkal

védjétek meg őket tőlem,

elvégre nem kockáztathatjuk,

hogy egy magamfajta buzi,

zárt ajtók mögött,

kettesben, 

letörölje egy gyerek arcáról

a miattatok hullott könnyeket.

Nyitókép: Valuska Gábor