Harmadik alkalommal kapja meg valaki a Margó-díjat, mi pedig immár hagyományosnak mondható interjúsorozatban mutatjuk be a rövidlistára került jelölteket. Szöllősi Mátyás, Szerényi Szabolcs, Szirmay Ágnes, Gyurkovics Tamás, Storno Milán, Szabó Borbála, Gulyás Péter, Pető Péter és Tóth Kinga után Veres Attila mesél ihletadó szilveszterről, elhúzódó szerkesztésről és időutazásról. A legjobb első prózakötetnek járó elismerést, és a Budapest a fiatal tehetségekért program különdíját az őszi Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár zárónapján, október 22-én adják át a Teslában. Az 500 ezer forinttal járó Margó-díj kiemelt támogatói a Főváros, a Bookline, a Balassi Intézet és az Aegon-díj.
Mi volt a legfontosabb tapasztalat az első prózakötetig vezető alkotói folyamatban?
Hogy a végére lehet érni a történetnek, illetve hogy a szerkesztésre soha nem jut elég idő. El lehet kezdeni egy regényt bármikor, akár évekig dolgozhatsz rajta, de a szerkesztés mindig csak kapkodás.
Mi volt az a szikra, ami beindította az alkotói munkát? Mi adta a kötet alapötletét?
A regény részletei régóta megvoltak, nem is emlékszem mindegyik keletkezési idejére. A lényegi, összefogó ötlet, tehát a cellofoidák és az őket gondozó Gábor figurája egy szilveszter éjszaka jutott eszembe, egy beszélgetés közepén. Nagyon viccesnek találtam a helyzetet, hogy csápos szörnyek alól kelljen valakinek trágyát lapátolnia. Senki sem hitte, hogy ezt meg lehet írni, úgyhogy megírtam.
Mit vártál az első könyvedtől?
Reméltem, hogy valami újat tud adni az olvasóknak, és bíztam benne, hogy legalább néhány ember lesz, aki érti majd, mit akartam ezzel csinálni. Szerencsére elég sokan lettek.
Ha tehetnéd, mit változtatnál a könyvön?
A szerkesztés elhúzódott, és én még szerettem volna egy hét pihenés után egy alapos olvasás során átfésülni a szöveget, mert még nem éreztem biztonságban magam benne. A regénynek azonban nyomdába kellett mennie, így erre nem került sor, úgyhogy nem is kesergek miatta. Egyébként semmilyen szignifikáns változtatást nem eszközölnék, ezt akartam megírni.
Veres Attila: Nem én akarok lenni Magyarország válasza Stephen Kingre
Fotó: AgaveA horrornál „engem jobban érdekel, hogy valamiféle szavak előtti állapotról beszéljek" - mondja Veres Attila, akinek debütáló regénye a Könyvhétre jelent meg. Bár a könyvben szervezőerőként működnek a furcsa, megmagyarázhatatlan események, az emberi ésszel fel nem fogható jelenségek, a...
Kinek a véleményére adtál a leginkább írás közben, kinek mutattad meg először a kész kötetet?
A barátnőmnek, Fükő Reninek, és egy filmes barátomnak, Holtai Gábornak. Ők olvasták fejezetről fejezetre, minden változat minden kitörölt mondatát is. Nem lehetek ezért elég hálás. Amikor elkészült a végső változat, azt szétküldtem olyan 10 embernek, akik mind reagáltak is, Tomasics József például szélsebesen, nagyjából két nap után már írt is. Minden reakciónak nagyon örültem, és a segítségükkel még egy kicsit formálhattam a részleteken.
Mi volt a legfurcsább, legemlékezetesebb olvasói reakció a kötet kapcsán?
Olyan barátaim, akikkel a gimnáziumi és egyetemi éveket együtt töltöttem felismerték annak a korszaknak a hangulatát, karaktereit és helyszíneit. Többen is mondták, hogy olyan volt nekik a könyv, mint egy időutazás azokba a napokba. Ez nagyon meghatott, és persze kicsit meg is ijesztett.
Mi volt az első regény, amit valaha elolvastál? Milyen emlékeid vannak róla?
Kincskereső kisködmön, kötelezőben. Soha nem rettegtem azóta sem annyira könyvtől. Semmit sem értettem belőle; attól féltem, hogy éjszaka belemászik egy gyík a torkomba, és fészket rak, illetve nem mertem székre terített pulóverek, kabátok társaságában aludni, mert azt képzeltem, hogy halott kezek fognak kinyúlni a kabátujjból. A kisködmön tele volt ezekkel a fura világító kövekkel, meg őrült felnőttekkel, akik vagy erőszakosak, vagy meghalnak. A gyerekek amúgy is olyan fura teherként nehezedtek a felnőttek vállán, mert enni akartak, meg tanulni, a szülők meg csak dolgoztak volna, mielőtt meghalnak. A gyerekek is mind meghalnak. Megtanultam a könyvből, hogy senki sincs biztonságban. Utána sokáig nem mertem könyveket olvasni, mert féltem, hogy mind olyan, mint ez. Nem is akarom újraolvasni, mert nyilván nem olyan a könyv, mint amilyennek emlékszem rá, biztos szépen megidézi a gyermekkor jellegét a felnőttek számára, de gyerekként rémálom volt az egész.
Veres Attila: Odakint sötétebb
Agave, 2017, 264 oldal, 2980 HUF
Hány évesen írtad meg az első olyan szöveget, amit már úgy mutattál meg másnak, hogy irodalomnak tartottad?
Fogalmam sincs. Tíz? Írtam valami kellemetlen sztorit, amiben egy fickó kávézik, majd eljön érte a Halál, akivel beszélgetnek, aztán a fickó meghal, ne kérdezzétek, miért. Erre az egyre emlékszem, de sok hülyeséget írtam. Aztán semmi, és olyan 26 évesen kezdtem el újra.
Mi a kedvenc debütáló köteted, és miért?
Jonathan Carroll The Land of Laughs. Egyszerre érzelmes és teljesen őrült könyv, vannak benne beszélő kutyák, és a befejezés torokszorító. Azóta is keresem azt a Carroll-regényt, ami annyira jó lenne, mint az első. Vagy Iain Banks A darázsgyár. Ugyanaz, mint fentebb, csak nincsenek benne beszélő kutyák, helyette van zsigeri erőszak. Hirtelen nem is tudok dönteni, legyen holtverseny. De nemrég olvastam Nathan Ballingrud bemutatkozó novelláskötetét, a North American Lake Monsterst is, ami teljesen kicsontozza az olvasót, szóval gyűjteményes szekcióban most épp ez nyerne. Igazából nagyon sok zseniális debütálás van. Klasszikusok közül egyértelműen A Legyek ura a kedvenc első kötetem.
Olvass bele az Odakint sötétebb című regénybe:
VeresAttila_Odakint sötétebb_részlet.doc by konyvesblog on Scribd
