Harmadik alkalommal kapja meg valaki a Margó-díjat, mi pedig immár hagyományosnak mondható interjúsorozatban mutatjuk be a rövidlistára került jelölteket. Szöllősi Mátyás, Szerényi Szabolcs, Szirmay Ágnes, Gyurkovics Tamás és Storno Milán után Szabó Borbála mesél a színházi múlttal rendelkező történet újraszületéséről, egy utolsó pillanatban bekúszó poénról, és egy öncsonkító novellahősről, a legelsőről. A legjobb első prózakötetnek járó elismerést, és a Budapest a fiatal tehetségekért program különdíját az őszi Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár zárónapján, október 22-én adják át a Teslában. Az 500 ezer forinttal járó Margó-díj kiemelt támogatói a Főváros, a Bookline, a Balassi Intézet és az Aegon-díj.
Mi volt a legfontosabb tapasztalat az első kötetig vezető alkotói folyamatban?
A Nincsenapám, seanyám regényt én az azonos című saját színdarabomból írtam, ami jelenleg is fut a Kolibriben. Emiatt kicsit furcsa születése volt ennek a műnek: tulajdonképpen újraszületése. Úgy kezdtem hozzá, hogy sokat tudtam a történetről (túl sokat?), láttam a színházban, mi működik és mi nem. Ez meg is kötött, de biztonságot is adott. Élveztem, ahogy bővül, gazdagszik, terjeszkedik az anyag, miközben tudtam, hogy nem fogok eltévedni benne. Élveztem, hogy minden az én kezemben van. Mintha írtam-rendeztem-játszottam volna egyszerre! Rájöttem, hogy szeretek prózát írni. Jó, hogy csak én vagyok meg az olvasó.
Mi volt az a szikra, ami beindította az alkotói munkát? Mi adta a kötet alapötletét?
Szerettem volna valami nagyon valóságosat és nagyon meseszerűt írni egyszerre. Persze sok benne az önéletrajzi elem, és emiatt apukám haragszik is rám, de aki írt már valaha, az tudja, hogy ilyenkor mégis valami teljesen új, teljesen más születik, aminek alig van köze a valós eseményekhez. És mégis kicsit igazibb is tud lenni annál. Meg szerettem volna végre komolyan elhülyéskedni Dezsővel és Fricivel, és általában: bebizonyítani, hogy az irodalom igenis macska, nem pedig tananyag.
Fotó: Kállai-Tóth Anett
Mit vártál az első könyvedtől?
Drámaíróként rá akartam jönni, hogy tényleg lapul-e bennem egy prózaíró, és hogy mit tud.
Ha tehetnéd, mit változtatnál a könyvön?
Rengeteg hiba van benne, nem is szívesen olvasok bele, annyira idegesít! Ezeket ki kéne javítani. Kisebbek, nagyobbak, remélhetőleg nem végzetesek. A kéziratjavítás utolsó napjaiban voltam megnézni a darabot. Hallottam benne egy poént, amit a színészek ott helyben, aznap este találtak ki (mindig a színész írja a legjobb poénokat, szerencse, hogy ezt a kritikusok nem tudják!). Evett a sárga irigység a könyv nevében, fel is írtam a poént és még este gyorsan beletettem a regénybe. Kár volt: egy idióta következetlenség lett belőle! De nem mondom meg, hol.
Kinek a véleményére adtál a leginkább írás közben, kinek mutattad meg először a kész kötetet?
Kamaszodó gyerekeimnek mutattam, akik ki is szúrtak egy alapvető hibát benne. Le is teremtettem őket, és mondtam, hogy okoskodás helyett inkább rakjanak rendet a szobájukban. Aztán kijavítottam a részt, amit megjelöltek. Nagyon hálás vagyok nekik.
Mi volt a legfurcsább, legemlékezetesebb olvasói reakció a kötet kapcsán?
Volt sok jó és rossz is. A színházban könnyebb kifigyelni, mit szól a néző, mert ugye ott van. Az olvasó meg messze van, nem látom, nem hallom. Ezért aztán szoktam olvasni a moly.hu-t, leselkedem az olvasókra. Van, akinek ez lett a kedvenc könyve, és csak annak az osztálytársának fogja engedni, hogy elolvassa, aki méltó (!) rá. De a legnagyobb siker, amikor Dezsőnek szerzek olvasókat: "Jómagam nem vallom magamat a magyar irodalom szerelmesének, de a kötet arra sarkallt, hogy ma már Kosztolányi verseket olvasgattam" - írta egy molyoló.
És van rossz visszajelzés is persze, ami elgondolkoztat. Például ez: "Eléggé megviselt ez a könyv, valamiért azt hittem, hogy ez kicsit olyan feelgood könyv lesz, de neeem… ez neeem…" Vajon célja-e az irodalomnak a feel good életérzés elérése? Nem utasítom el a gondolatot, de azért eléggé beszűkíti az írói mozgásteret.
Szabó Borbála: Nincsenapám, seanyám
Tilos az Á Könyvek, 2016, 288 oldal, 2690 HUF
Mi volt az első regény, amit valaha elolvastál? Milyen emlékeid vannak róla?
Nem emlékszem a címére, kötelességből olvastam el, mert kaptam jutalomkönyvként. Ez utána sokáig jellemző volt rám, ez a kötelességszerűség (bár a jótanulóság nem, szerencsére nem kaptam több jutalomkönyvet): mindig mindent végigolvastam, amit elkezdtem. Míg egyszercsak rá nem jöttem, hogy már utálok olvasni! Ez megijesztett. Ma már csak pontosan addig olvasok el mindent, amíg fenn tudja tartani az érdeklődésemet. A negyedig, félig olvasott könyvek mint a félig lerágott almacsutkák hevernek szanaszét a lakásunkban. Készülök az antikváriumba.
Hány évesen írtad meg az első olyan szöveget, amit már úgy mutattál meg másnak, hogy irodalomnak tartottad?
15 éves voltam, és a Légy című novellám volt ez a mű. Arról szólt, hogy egy embert elkezdi zavarni az orra, mert rájön, hogy nem lát tőle rendesen (egyébként tényleg rossz helyen van), ezért levágja. Aztán a kezei, lábai is idegesíteni kezdik, belelendül az öncsonkításba. Végül csak egy fej marad belőle, ami végre megnyugodhat, nem zavarja semmi. Ekkor rárepül egy légy - de hoppá, már nincs mivel elkergetni! És a fej megőrül. Elégedetten mutattam nagypapámnak, aki csodálkozva azt mondta: "Te, neked vannak gondolataid!"
Mi a kedvenc debütáló köteted, és miért?
Most ez lehetne egy öngól - ha hinnék abban, hogy az irodalom verseny, mint a futás -, mert nekem az utóbbi idő legnagyobb élménye egy másik Margó-jelölt könyv volt, Gulyás Péteré, A végtelen térségek örök hallgatása. Iszonyú izgalmas, kiszámíthatatlan: minden mondata, és az egésze is úgy megpörget, mint egy elmebeteg körhinta. Vagy talán elég, ha ennyit mondok: VÉGIGolvastam.
Olvassatok bele a Nincsenapám, seanyám című kötetbe:
szabo_bori_reszlet.docx by konyvesblog on Scribd
