Harmadik alkalommal kapja meg valaki a Margó-díjat, mi pedig immár hagyományosnak mondható interjúsorozatban mutatjuk be a rövidlistára került jelölteket. Szöllősi Mátyás, Szerényi Szabolcs, Szirmay Ágnes és Gyurkovics Tamás után Storno Milán mesélt unalmas hétvégéről, kiskorú közönyről és szerkesztői írótlanításról. A legjobb első prózakötetnek járó elismerést, és a Budapest a fiatal tehetségekért program különdíját az őszi Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár zárónapján, október 22-én adják át a Teslában. Az 500 ezer forinttal járó Margó-díj kiemelt támogatói a Főváros, a Bookline, a Balassi Intézet és az Aegon-díj.
A mai huszonévesek a kudarcig sem jutnak el
A generációs regény zsánerének, főleg, ha egy fiatal generáció életét, problémáit próbálja bemutatni, több buktatója lehet. Például az adott generáción kívül eső olvasóközönség rugalmatlansága vagy teljes elzárkózása, és a félreskatulyázás. Ha egy könyvnek kamaszok vagy fiatal felnőttek a főszereplői, az kizárólag ifjúsági lehet, ami pedig, dacára a műfaj dinamikus fejlődésének, még mindig egy lesajnált és félreértett irodalmi kategória.
Mi volt a legfontosabb tapasztalat az első prózakötetig vezető alkotói folyamatban?
Saját magam átlagossága.
Mi volt az a szikra, ami beindította az alkotói munkát? Mi adta a kötet alapötletét?
Egy unalmas hétvége az őszi szünet miatt kiürült kollégiumban. Írtam egy novellát, aztán még egyet, és még egyet, végül pedig az első fejezetét a Földalatti nyárnak. Az üresjáratokban meg hipertexteken és experimentális regényeken lamentáltam. Ennyire volt unalmas az a hétvége.
Fotó: Designisso
Mit vártál az első könyvedtől?
Kifejezetten semmit. Csak megtörtént. Egyébként valószínű, hogy figyelmet, vállveregetéseket és buksisimogatásokat.
Ha tehetnéd, mit változtatnál a könyvön?
Mindent. Az egészet újraírnám. Feltéve, ha nem látnám át, hogy miért volt fontos a saját személyiségem és írói identitásom összefüggésében. Szóval minden úgy van jól, ahogy lett, az egy más kérdés, hogy a könyv egyik párbeszédétől már kis híján megőrülök, ha elolvasom.
Kinek a véleményére adtál a leginkább írás közben, kinek mutattad meg először a kész kötetet?
Barátaim és néhány szakmailag relevánsnak gondolt ember véleményét kikértem, de kifejezetten senkinek a szavára nem adtam. Érdeklődve és persze nagy-nagy hálával meghallgattam mindent, utána pedig mérlegeltem. Nyilván klisé, de ha túlságosan komolyan vettem volna ezeket a dolgokat, akkor pár hozzáértő véleménye után befejeztem volna az írást. A szerkesztői munkánál persze más volt már a helyzet, János mentálvezérlésű, szófogadó kis írókatonája voltam.
Mi volt a legfurcsább, legemlékezetesebb olvasói reakció a kötet kapcsán?
Látszik, hogy nem író írta. Vagy valami ilyesmi. Egyébként húzta már ki szerkesztő egyik megjelenésemnél a személyes leírásból, hogy író vagyok, szóval nem vettem nagyon magamra. Mindenkivel megesik az ilyen, nem?
Mi volt az első regény, amit valaha elolvastál? Milyen emlékeid vannak róla?
7-8 éves koromban olvastam a Közönyt. Párhuzamosan Az ifjú Werther szenvedéseivel. Az emlékeim homályosak, úgy rémlik, hogy piros tollal aláhúztam a stilisztikai hibákat.
Hány évesen írtad meg az első olyan szöveget, amit már úgy mutattál meg másnak, hogy irodalomnak tartottad?
Huszonvalamennyi. Futottam pár kört mielőtt írásra adtam a fejem.
Mi a kedvenc debütáló köteted (lehet magyar, külföldi, bármi), és miért?
Bukowski Postája. Egyedi hang, nem mellesleg pedig jobban szerette magát annál, hogy komolyan vegye az életben játszott szerepeit. Valószínűleg ezért is tudta megütni azt a hangot, amiről rögtön tudni, hogy az övé. Mondjuk a Zabhegyező sem volt egy rossz bemutatkozás… Ha viszont az előző évek jelöltjeit nézem, akkor a Boldogtalanság az Auróra-telepen, ami közelebb állt hozzám.
Olvassatok bele a Földalatti nyárba:
Földalatti nyár_részlet.doc by konyvesblog on Scribd
