Harmadik alkalommal kapja meg valaki a Margó-díjat, mi pedig immár hagyományosnak mondható interjúsorozatban mutatjuk be a rövidlistára került jelölteket. Szöllősi Mátyás, Szerényi Szabolcs és Szirmay Ágnes után Gyurkovics Tamás mesélt cédulázásról, kontroll csoportról, katarzisról. A legjobb első prózakötetnek járó elismerést, és a Budapest a fiatal tehetségekért program különdíját az őszi Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár zárónapján, október 22-én adják át a Teslában. Az 500 ezer forinttal járó Margó-díj kiemelt támogatói a Főváros, a Bookline, a Balassi Intézet és az Aegon-díj.
Mengele nem nácinak, hanem tudósnak tartotta magát
Nem példátlan, hogy egy magyar szerző a II. világháborút, a náci Németországot és a Harmadik Birodalom bűneit választja alternatív történelmi regénye témájául, gondoljunk csak Galántai Zoltán sci-fijére ( A Negyedik Birodalom), amelyben a németek megpróbálják gyarmatosítani a Naprendszert, Moldova alternatív történelmi szatírájára ( Hitler Magyarországon/Titkos záradék), amelyben kiolvasztják a Führert a hibernációból, vagy a Mi, I.
Mi volt a legfontosabb tapasztalat az első prózakötetig vezető alkotói folyamatban?
A cédulázás! Amikor az ember hosszabb regények keletkezéséről olvas, gyakran fut bele ebbe a kifejezésbe, de amíg nem kerül olyan helyzetbe, hogy egy emberöltőnyi időszak különböző karakterei és történései között kell rendet tartania, addig nem fogja fel igazán, hogy a cédulázásnak mekkora jelentősége van. Mint kiderült, az információ úgy viselkedik, mint egy organizmus: nő, osztódik, burjánzik, ebben a televényben pedig csak a cédularendszerrel lehet rendet vágni. Az én céduláim ugyan virtuálisak voltak, mert a laptopomban vezettem őket, de ugyanúgy életfontosságúnak bizonyultak, mintha sárga post-itek lettek volna, amelyekkel körberagasztom az íróasztalomat. Különben elég hosszú időbe telt, amíg rátaláltam a saját módszeremre – már javában írtam a könyvet –, de azóta lelkesen alkalmazom.
Mi volt az a szikra, ami beindította az alkotói munkát? Mi adta a kötet alapötletét?
Egy angol nyelvű magazinban találtam egy cikket, ami Mengeléről szólt. Nem biztos, hogy elolvastam volna, ha nem egy öregkori képe az illusztráció. Az ugyanis még megvolt, hogy Mengele a háború után Dél-Amerikába szökött, de hogy ott mi történt vele pontosan, elfogták-e, megölték-e, nem emlékeztem. Bevallom, azt sem tudtam, hogy egyáltalán megérte-e a boldog öregkort. A cikk ráadásul elég szikáran írta le az életét, a halálával kapcsolatban például mindenféle lábjegyzet nélkül annyit közölt csupán, hogy „Josef Mengele ezerkilencszázhetvenkilencben, tengeri fürdőzés közben lelte halálát egy népszerű brazilai fürdőhelyen”. Pont. Ezt azért elég felháborítónak találtam: így léha aranyifjak és playboyok halnak meg, nem tömeggyilkosok! Az első érzelmem tehát a düh volt. Elkezdtem utánajárni Mengele történetének, egy idő után már-már megszállottan, mert a részletekből lassan összeállt egy izgalmas és a kliséken messze túlmutató történet.
Kiderült például, hogy ez a szabad élet korántsem volt olyan felhőtlen, mint ahogy az egy lexikon szócikkéből tűnhet. Brazíliában Mengele egyre inkább a saját paranoiája foglya lett. Először csak arra gondoltam, hogy ezt kellene megmutatni, hollywoodítlanítani a bujkálása, illetve a halála történetét. Aztán beugrott az ellenpontozás ötlete: mi lenne, ha megírnám azt az „alternatív befejezést”, amit sokan talán igazságosabb végnek tartottak volna, tudniillik, hogy Mengelét elfogják, akárcsak Eichmann-t, és bíróság elé állítják Jeruzsálemben. Az olvasó pedig eldöntheti, melyik életet és melyik halált szánná neki. Erre utal a regény alcíme: Josef M. két halála.
Fotó: Bazánth Ivola
Mit vártál az első könyvedtől?
Valószínűleg van előnye annak, hogy az ember nem huszonévesen éri meg az első regénye megjelenését, hanem negyven fölött. Annak idején ugyanis, gondolom, világhírt, vagyont és bölcsészlányok szerelmesleveleit vártam volna a debütálás után. Ma már nem voltak ilyen elvárásaim, ami elég szerencsés fejlemény, tekintve, hogy ilyesmi – lapzártánkig – nem is történt.
Azért öregecskedő szerzőként is elég ambiciózus maradtam, mert azt akartam, hogy a könyv ne legyen visszhangtalan, olvassák el, méghozzá, lehetőleg, sokan. Időarányosan nem rossz a helyzet, de azért jó volna még több emberhez eljutni. A Margó-jelölésnek ezért is örülök nagyon. Azt remélem, hogy így új olvasók is értesülnek a könyv létezéséről.
Ha tehetnéd, mit változtatnál a könyvön?
Erre inkább nem válaszolok, nem szeretném, ha az olvasók ezekre a dolgokra összpontosítanának... Elég baj az, hogy az én gondolataim állandóan ezek körül forognak. Szegény kiadómat, Mészáros Sándort az őrületbe kergetem az állandó szorongásaimmal.
Kinek a véleményére adtál a leginkább írás közben, kinek mutattad meg először a kész kötetet?
Az éppen elkészült részleteket gyakorlatilag senkinek sem mutattam meg, mert azt vettem észre, hogy az újabb részletek mindig visszahatnak a már késznek hitt szövegekre, így elég csökönyösen ragaszkodtam ahhoz, hogy a „kontroll csoport” csak teljes szöveget kaphat majd. Így is lett, még ha az nem is egészen az a szöveg volt, ami a Kalligramnál végül megjelent. A kontroll csoport egyébként négy főből állt: a feleségem, az idősebbik öcsém, egy barátosném és az egyik legjobb barátom alkották. Ez addigra már kipróbált csapatnak számított, mert egy korábbi szövegemet is nekik mutattam meg először; igazán nem rajtuk múlt, hogy az a regény végül fiókban maradt.
Mi volt a legfurcsább, legemlékezetesebb olvasói reakció a kötet kapcsán?
Volt az egyetemen egy „tankörtársam” – ha a tanegységekkel szétdúlt bölcsészkar esetében lehet ezt a kifejezést használni –, akivel jóban voltunk ugyan, de sokat nem tudtunk egymásról. A könyv elolvasása után felhívott és a könnyeivel küszködve mesélte, hogy az ő családjában a Mengele név szinte mágikus erejű, mert magába sűrít sok mindent, nemcsak közelebbi és távolabbi rokonok elveszítését, hanem – paradox módon – még az ő puszta létezését is, hiszen azt a lányt, aki egy népes családból egyedüliként megmaradt, és emberöltőkkel később az ő nagymamája lett, Mengele szelektálta és küldte a munkára alkalmas nők oszlopába.
A családi történetek hatására Juditban olyan tehetetlen düh és bosszúvágy alakult ki ezzel az ismert-ismeretlen Mengelével szemben, amivel, saját bevallása szerint, nagyon terhes volt együttélnie. Emiatt aztán kifejezetten ódzkodva vette kezébe a könyvet, úgy érezte, elolvasott ő már a témában mindent, ami releváns lehet. De amikor letette a regényt, valami felszabadulásféleséget, ha nem túl nagy szó, katarzist érzett. Azt mondja, a regény segített neki megszabadulni egy démontól, méghozzá épp azáltal, hogy a középszerűségét, sőt – vigyázat, spoiler! – a sarlatánságát mutatta meg. Ez számomra nagyon fontos olvasói visszajelzés volt.
De említhetném azt is, hogy néhány héttel a Mengele bőröndje megjelenése után felhívott Bányai Gábor, a Spirit színház rendezője azzal, hogy ő ezt a regényt bizony színpadra akarja állítani, méghozzá monodrámaként. El se tudom képzelni, hogyan lehet majd egy sokszereplős, három évtizedet átfogó történetet monodrámaként elmesélni, bár az kétségtelen, hogy az egyes szám első személyű elbeszélés miatt minden és mindenki Mengele nézőpontján, elméjén keresztül láttatik. Akárhogyis: májusban jelent meg a könyv, novemberben pedig színházi adaptáció lesz belőle; meghatódva és berezelve várom.
Gyurkovics Tamás: Mengele bőröndje - Josef M. két halála
Kalligram, 2017, 526 oldal, 3990 HUF
Mi volt az első regény, amit valaha elolvastál? Milyen emlékeid vannak róla?
Amikor első osztályos voltam, a szüleim vettek nekem egy sorozatot, a borítók tetejére az volt írva, hogy Már tudok olvasni. Az egyik darabját el is hoztam Győrből, Csukás István írta és Hogyan lettem filmszínész? a címe, Bálint fiam nemrég olvasta ki. Ami pedig az első ún. „felnőtt” könyvet illeti, az én életemben ez A sátán kutyája volt, Sir Arthur Conan Doyle-tól. A nagyobbik fiam, Kornél igazán nem vádolható azzal, hogy az olvasás miatt elhanyagolná a minecraftozást, de ez a könyv még nála is elérte azt, hogy „lámpagyújtás” után elemlámpával olvasson a szobájában, mert egyszerűen nem tudta letenni. Mintha a 12 éves énemet láttam volna viszont.
Hány évesen írtad meg az első olyan szöveget, amit már úgy mutattál meg másnak, hogy irodalomnak tartottad?
Ötödik környékén szerintem már adtam be novellákat a különféle iskolai, városi és megyei pályázatokra, illetve hatodikban egy osztálytársammal elkezdtünk írni egy rockoperát Dózsa Györgyről, a haverom a zenét szerezte, én pedig a dalszövegeket írtam. Az volt az első sor, hogy „Bocskorosok hadi népe, kivonult a csatatérre...” Ennyi alapján is meg merem kockáztatni, hogy a magyar kultúrát nem érte kiheverhetetlen veszteség azzal, hogy végül nem fejeztük be.
Mi a kedvenc debütáló köteted, és miért?
A világirodalomból a Száll a kakukk fészkére volt az a debütáló regény, ami nagy hatással volt rám. Gimnazistaként olvastam először, és McMurphy karakterében, mint minden kamasz, persze én is magamra ismertem. A másik regénnyel kapcsolatban nem vagyok száz százalékig biztos abban, hogy debütálás volt, én mindenesetre így tudom. Kardos G. György Avraham Bogatir hét napja című könyvéről van szó. Szerettem az egész trilógiát, de főleg a címadó regényt. Egyetemistaként olvastam először és most, néhány hónapja megint. Ajánlgatni is kezdtem a barátaimnak és megdöbbentem azon, milyen kevesen ismerik, pedig a ’45 utáni magyar irodalom egyik legjobb regénye. Bár ilyeneket inkább az mondjon, aki olvasta a ’45 utáni magyar irodalom egészét. Maradjunk annál, hogy szerintem nagy könyv: lenyűgöző, ahogy Kardos G. a már-már rejtői humort a helyenként lírikus prózával és drámai mondanivalóval elegyíti. Különben Kácsor Zsolt idén megjelent A harminckét bolondjánál éreztem ugyanezt, kár, hogy nem mondtam Zsoltnak, amikor gratuláltam a könyvéhez. Mindegy, hátha olvassa majd ezt az interjút.
Olvassatok bele a Mengele bőröndje - Josef M. két halála című regénybe:
GYURKOVICS-T_Mengele borondje_MASODIK_JAVITOTT_KIADAS_060.pdf by konyvesblog on Scribd
