Harmadik alkalommal kapja meg valaki a Margó-díjat, mi pedig immár hagyományosnak mondható interjúsorozatban mutatjuk be a rövidlistára került jelölteket. Elsőként Szöllősi Mátyást, aki kilenc erős történetet mesél el a hétköznapokról a Váltóáram hosszúnovelláiban, traumákat és apró örömöket egy felrobbanó csillag fényében. A legjobb első prózakötetnek járó elismerést, és a Budapest a fiatal tehetségekért program különdíját az őszi Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár zárónapján, október 22-én adják át a Teslában. Az 500 ezer forinttal járó Margó-díj kiemelt támogatói a Főváros, a Bookline, a Balassi Intézet és az Aegon-díj.
Mi volt a legfontosabb tapasztalat az első prózakötetig vezető alkotói folyamatban?
Legfőképpen az, hogy megtaláljam azt a hangot, ami mind az olvasók számára, mind a számomra izgalmas, előremutató lehet, másrészt – mivel sejtettem már az elejétől kezdve, hogy terjedelmesebb szövegeket, nem éppen novellácskákat fogok írni –, hogy feszesek maradjanak a 30-40-50 oldal ellenére. Relatíve sokáig dolgoztam a könyvön, mert voltak elbeszélések, amiket néhány éve már megírtam egy (vagy több) formában, de aztán, amikor ismét elővettem őket, nyilvánvaló volt, hogy úgy nem működnek, tehát újrakezdtem az egészet. Kíváncsi voltam, hogy mi az a terjedelem, amit még kézben tudok tartani, így ez egyfajta kísérlet is volt.
Mi volt az a szikra, ami beindította az alkotói munkát? Mi adta a kötet alapötletét?
A kötet alapötlete, már ha a Betelgeuse felrobbanása így értelmezhető, az írás közben jött, szóval nem úgy volt, hogy az elejétől kezdve egy szupernóva-robbanással átvilágított könyvet szerettem volna írni. Néha úgy érzem, hogy a könyvre érkező reakciókban sokkal nagyobb hangsúlyt kap ez a motívum, mint ahogyan az a könyvben szerepel, amennyire jelen van az elbeszélésekben, de az igaz, hogy például a fülszöveg igencsak exponálja ezt a dolgot. A csillagászat érdekel, és van szimbolikája ennek a jelenségnek, és tartalma is a történetekkel összefüggésben, van, ahol jelentősen tágítja az értelmezési lehetőségeket, de a legtöbb esetben, úgy gondolom, csak mint sejtés van jelen. Nincs mindennek jelentősége, sajnos vannak nagyon is értelmetlen dolgok a világban. Mondjuk egy csillag felrobbanása valószínűleg nem az, csak attól függ, honnan nézzük.
Fotó: Honfi Anna
Mit vártál az első könyvedtől?
Hogy a hétköznapokról szóljon. Egyszerű, de erős történeteket akartam írni, nyelvet találni hozzájuk. Valamiféle cél volt az is, hogy ez a nyelv egységes képet adjon, de hogy közben minden elbeszélésben megfigyelhető legyen egyfajta elmozdulás, például a párbeszédekben. Párbeszédet írni nagyon szeretek.
Ha tehetnéd, mit változtatnál a könyvön?
Van egy-két apróság, amit észrevettem, és van két dolog, amire a könyvről írott kritikákban hívták fel a figyelmemet. Ezeken elgondolkodtam. Egyébként is olyan típus vagyok, aki egyfolytában átdolgozza a szövegeit. Nincs minden értelemben tökéletes könyv, de szerencsére egy adott olvasó számára lehet tökéletes. Ez valahol azért megnyugtató.
Kinek a véleményére adtál a leginkább írás közben, kinek mutattad meg először a kész kötetet?
A kész kötetet végül az Európa Könyvkiadó kapta meg egyben, és úgy gondolom, hogy Magyarósi Gizella, a szerkesztőm szembesült először a teljes anyaggal. Ennek pedig kifejezetten örülök. Az ő véleménye számomra nagyon fontos. De írás közben fontos volt Honfi Anna véleménye is, aki mindig kritikusan szemlélte a szövegeket, és remek tanácsokat adott.
Mi volt a legfurcsább, legemlékezetesebb olvasói reakció a kötet kapcsán?
Azt gondolom, illetve az a tapasztalatom, hogy vagy nagyon megfogja az adott olvasót a könyv, vagy idegen marad számára. Az szerintem jó jel, hogy a legtöbb esetben, például a moly.hu-n – amit igazán hasznos felületnek, jó tájékozódási pontnak tartok – azok, akik számára nem megkapó a kötet, hozzáfűzik, hogy tudok írni, hangulatosak a szövegek, és a legtöbb ilyen esetben leginkább az éppen aktuális szöveg tartalmával van bajuk (megaláztatás; gasztroenterológiai vizsgálat; halál stb.). Így már mindenképp megérte, mert a Váltóáram ilyesmikről (is) szól (bár nem csak ezekről), csakhogy ezek nyilvánvalóan erős, súlyos dolgok, és sokszor elvonják a figyelmet az apró örömökről, amik egyébként benne vannak a könyvben. Sokan viszont pont az ilyen részleteket emelik ki, hogy – szerintük – tele van finomságokkal, olyan apró momentumokkal, melyek elsősorban a figyelemmel, és az emberekhez való közeledéssel, a megértésre való szándékkal és igénnyel függnek össze. Szerettem volna ráirányítani az emberek figyelmét bizonyos problémákra, élethelyzetekre, ami, úgy tűnik, sikerült is, mert azoknak a többsége, akik olvasták a könyvet eddig, értékelik a munkámat.
Szöllősi Mátyás: Váltóáram
Európa, 2016, 312 oldal, 3290 HUF
Mi volt az első regény, amit valaha elolvastál? Milyen emlékeid vannak róla?
Szerintem a Nagy indiánkönyv első része, a Vadölő. Vagy tízszer olvastam, s bár lehetséges, hogy nem ez volt az első regény, de az első, ami nagy hatással volt rám. A történet egyszerűsége, szépsége, a benne rejlő feszültség, izgalom, a kirajzolódó vidék, az, hogy már-már patetikus néhol, de aztán valahogy mégsem, nagyon megfogott gyerekként. Hogy a szabadságról szól, amellett, hogy érzékelteti az elnyomást, hogy mi az, amitől menekülni kell. Mindig izgatott, és aztán persze ez tapasztalattá is vált, hogy van a történetnek folytatása, de azt tudom, felelevenedik az érzés, hogy annyira közel kerültek hozzám a szereplők, az, ami abban a szövegben velük történik, hogy nem akartam továbblépni. Igen, kíváncsi voltam, de jó volt még „lubickolni” a Kristálytükörben. Egyébként ez azóta is jellemző rám. Talán ott kezdődött, hogy az a kevés könyv, ami igazán tetszik, nagyon gyakran a kezembe kerül.
Hány évesen írtad meg az első olyan szöveget, amit már úgy mutattál meg másnak, hogy irodalomnak tartottad?
Huszonkét évesen, 2006-ban. Borbély Szilárd válogatta be néhány versem az Alföldbe, ami minden értelemben különleges emlék és tapasztalat marad, már csak azért is, mert ő valódi figyelemmel fordult felém, és a szövegek felé is. Akkor éreztem először, hogy komolyan vesznek mint embert, aki irodalommal foglalkozik, irodalmat ír, pedig nem igazán tudtam akkor, ki is az a Borbély Szilárd. Azóta már tudom, és nagyon fáj, hogy már máshol van.
Mi a kedvenc debütáló köteted, és miért?
Ez egy nagyon nehéz kérdés, illetve válasz. Hiszen egy adott életkorban elolvasok egy könyvet, ami mondjuk x éve jelent meg. Milyen lett volna, ha akkor olvasom y évesen, amikor megjelent? Más lettem volna, az biztos, és más lett volna a könyv is, nekem. Például azért, mert más a kor, mások a körülmények, vagy mert nincs előolvasat, semmilyen hallomás vagy vélemény, csak a szöveg. Ezért is imádok a könyvtárakban bolyongani, ahol olyan köteteket emelek le a polcról, melyekről még nem hallottam semmit, nem olvastam kritikát, és nem mesélt az egyik haverom. A kacifántos felvezetés után meg kell említenem a Sátántangót, hiszen az egész generációm számára (persze nem csak nekünk) meghatározó élmény a Krasznahorkai-próza, és ez egy olyan nyitószöveg, ami megkérdőjelezhetetlen. Ezzel kapcsolatban azonban nem működik a „csak úgy ismeretlenül leemelem a polcról”-eset, legalábbis nálam. Ahhoz vagy nagyon elszigetelten kellett volna élni, vagy legalábbis nem lett volna szabad bölcsészkarra járni a kétezres években. Érdekes, hogy a könyv bizonyos értelemben az elszigeteltségről szól. Eszembe jut Bánki Éva első regénye, az Esőváros, ami egy különleges, több generáció életét bemutató családtörténet, és ami szintén nagyon erős nyitás. Mondok viszont olyan könyvet, amit egyrészt nagyjából akkor olvastam, amikor megjelent magyarul, másrészt, amiről tényleg semmit nem tudtam, mikor a kezembe került. A szerzőről meg pláne nem. Ez az Elpusztítva, felperzselve című kötet, Wells Towertől. Egy novelláskötetről van szó, ami az amerikai kontinens különböző szegleteiben játszódó történeteket tartalmaz. Igazi amerikai próza, de persze egyedi stílusú. Laza, szókimondó. Az egy jó kötet.
Olvass bele a Váltóáramba:
Szöllősi Mátyás_Váltóáram_részlet.doc by konyvesblog on Scribd
